Vajon mire gondol a kedves olvasó, ha a „jezsuita villa” kifejezést hallja? Egy szerzetesrend nevéhez nehezen asszociálható ez a többnyire nagyvilági és nagypolgári életstílusra utaló épülettípus, pedig a fogalom igenis létezett, és használatos volt a XX. század első felében – igaz, elsősorban maguk a jezsuiták értették és alkalmazták a mindennapi beszédben. Természetesen nem kell fényűző, pompás palotákra gondolni, többnyire egyszerű, de kényelmes házakról volt szó, ahol a rendtagok kipihenhették a munka vagy a tanulás fáradalmait.
A kifejezés története után kutakodva a lexikonokban és értelmező szótárakban tulajdonképpen nem sokat találunk – igaz, éppen az önálló magyar rendtartomány időszakában nem született olyan összegző mű, amely a szavak, kifejezések és fogalmak értelmét megalkotta volna. A Czuczor–Fogarasi-féle A magyar nyelv szótára című kiadvány 1862-ben jelent meg, amikor a jezsuiták éppen visszatelepültek Magyarországra. A villa szó ekkor még csupán evőeszközt jelentett a magyar nyelvben, a latin kifejezés viszont ismeretes volt – falu, kéjkastély, kéjlak vagy nyaraló értelemben. Bő harminc évvel később A Pallas nagy lexikonában már szerepel a villa kifejezés, „nyári lakot”, illetve „egy kis kertben teljesen szabadon álló” házat jelöl. Az 1959-től publikált A magyar nyelv értelmező szótára szintén nyaralóként és a városközponttól távol eső, kertes házként definiálja a kifejezést. A jezsuita villa szóösszetétel a korabeli újságokban sem igen lelhető fel, sőt a rendi forrásokban, a jezsuita sajtóban vagy a provincia belső híreiben is inkább elvétve szerepel. A rendtagok nem tartották fontosnak, hogy pihenéseikről, nyaralásaikról beszéljenek. Kevés dokumentum áll tehát rendelkezésünkre, olyannyira, hogy az 1909 és 1950 között működő jezsuita villák pontos számáról és helyéről is inkább csak találgatni tudunk. A háztörténetekből, a skolasztikusok levelezéseiből és a Jezsuita Levéltár fotótári anyagából próbálunk töredékes képet alkotni arról, mit is jelenthetett az üdülés a szerzetesek számára.
Jezsuita skolasztikusok kirándulása az 1940-es években
Fotók: JTMR Levéltára
Rendi keretek
A Társaság életformáját a XX. század első felében szigorú napirend, precíz rítusok, naponta ismétlődő életgyakorlatok jellemezték. A novíciusok, tanuló rendtagok, páterek és fráterek munkája, lelki élete fegyelmezett keretek között zajlott, más-más módon ugyan, életállapotának és feladatkörének megfelelően, de mindenki ismerte és próbálta betartani az előírásokat. A szabályokat, szokásokat valamennyi jezsuitának meg kellett ismernie, el kellett sajátítana, a legfontosabbakat étkezésnél havonta felolvasták emlékeztetőül.
A rendtagok a napi kétszer elvégzett lelkiismeret-vizsgálat idején is reflektálhattak arra, hogy a testre és lélekre vonatkozó normákat betartották-e, de heti rendszerességgel a manifestatio negyedórájában egymásnak is visszajeleztek a hibákról, hiányosságokról. A novíciusok huszonnégy órájának minden perce be volt osztva, elmélkedések, reflexiók, lelki olvasmányok és úgynevezett konferenciák (előadások) töltötték ki a napjaikat, a tanuló rendtagok a feszített tempójú ismeretszerzéssel és számos, szociális és ifjúsági területen végzett munkával, feladattal voltak elfoglalva, a papok és laikus testvérek sokszor emberpróbáló körülmények között dolgoztak, misszionáltak, apostolkodtak, tanítottak. A szabályzatban nem szereplő valamennyi tevékenységhez engedélyt kellett kérni az elöljárótól. Ilyen volt például a dohányzás, amelyet „kedvtelési okokból” nem, ám az „egészségük miatt rászorulóknak” engedélyezhetett a provinciális. Ekkora terhelést csak megfelelő pihenéssel lehetett kibírni, és ezzel a Társaság igencsak tisztában volt.
Vidám élet a villában
A magyar rendtartomány jezsuita szóhasználatába a pihenést, elvonulást szolgáló épület magyar elnevezése nagy valószínűséggel a latinból került át. Hogy mikor kezdhették ezzel a fogalommal a rekreációs célokat szolgáló házakat jelölni, pontosan nem tudjuk. A XVIII. században a budai rendházhoz tartozó, kikapcsolódásra is használatos törökbálinti épületet például nem villaként nevezik meg a korabeli források.
A háztörténetben a villa Törökbálint kapcsán a majorságot jelenti, de még a XIX–XX. században is általában tartozott gazdaság a jezsuita nyaralókhoz. A XVIII. században az üdülés, szabadságolás ismeretlen életérzés volt mind a laikusok, mind a klerikusok számára, de a jezsuiták már ekkor is elvonultak vidéki házaikba – majorságaikba – pihenni. Mindenesetre a XX. század első felében már a villákba jártak ki a rendtagok, s úgynevezett villanapokat tartottak, és mindenki tudta, hogy ez a jól megérdemelt kikapcsolódást jelenti.
A magyar rendtartományban a rendházakhoz rendszerint tartozott nyaraló is. Ezt elsősorban az adott ház tagjai használták, hiszen a szerzetesi életet szabályozó előírások között szerepelt az is, hogy hetente egyszer villanapot kell tartani, azaz mindent félretéve ki kell vonulni a kollégiumból, rezidenciából egy természetközeli helyre. Nyaranta pedig mindenki választhatott a többi rendház üdülői közül nyaralási úti célt, esetleg elmehetett Nagykapornakra, a jezsuita birtokra pihenni – így tett például Bíró Ferenc jezsuita, aki egyedül vonult ki a kapornaki erdő közepébe elcsendesedni. „Fürdőbe azonban csak azok küldendők, akik valóban betegek, és akiknek a fürdőzés vagy az éghajlat valóban használhat” – írta elő a húszas években a belső rendszabályzat.
A legismertebb és a leginkább feltárt a szegedi kollégiumhoz tartozó villa története, amely 1923-ban kezdődött, amikor a városi tanács évi öt mázsa búzáért bérbe adta a Tarján-dűlőn elhelyezkedő birtokot. A provincia ezerháromszáz négyzetméteres házat építtetett ide, amelyet 1929-ben korszerűsítettek, és berendezték a tetőterét. Elég jól ismerjük, micsoda vidám élet zajlott a – ma az Acél utcai idősotthonnak helyet adó – rendi nyaralóban, mert a Szegeden tanuló filozófus-, majd teológushallgatók életéről ők maguk, de elöljáróik is beszámoltak. Volt itt teniszpálya és úszómedence, gyönyörű, nagy kert hatalmas fákkal, kényelmes padokkal, és a skolasztikusok (tanuló rendtagok) innen indultak nyaranta a Tiszára csónakázni, rákászni. Itt tartották lelkigyakorlataikat is; rajtuk kívül számos jezsuita, egyházmegyés pap és világi talált imádságos csendre és nyugalomra a villában.
A szegedi villa medencéjében fürdőző jezsuiták 1937-ben
A budapesti jezsuiták két villába is kiruccanhattak a két világháború között, Gödre és Dunakeszire, igaz, előbbit főként a Manrézában élő novíciusok és páterek, míg utóbbit a Mária utcai rendház tagjai használták. Mindkét nyaraló emlékezete élénken él a helytörténeti köztudatban. Gödön a jezsuiták Hajcsi György budapesti ügyvédtől, Felsőgöd első birtokosainak egyikétől vásároltak telket, amelyen nagy tehenészetet és konyhakertet létesítettek, valószínűleg 1921-ben. A ma a Madách utca 40. alatt található villa építése talán 1924–1925-re tehető, mindenesetre a húszas évek vége felé a novíciusok már jártak ki ide. Az 1928-ra felépült Manrézában ekkor még nem volt kikapcsolódásra alkalmas „játszótér”, ezért sétával, kerti munkával, válvölgyi barlangtúrával, svábhegyi obszervatóriumlátogatással üdültek, a nagyvakációt pedig Gödön töltötték. A zugligeti épületkomplexum – lelkigyakorlatos ház és noviciátus – kertje a harmincas évek elején aztán szépen kiépült, úszómedence is volt benne, amelyet a rendtagok szívesen használtak.
Dunakeszin 1932-ben vásárolta meg az egykori vadászlakot a rend. Bangha Béla, a budapesti rendház elöljárója „nézte ki” a házat villának. Ő gyerekkora nyarait mindig víz mellett töltötte fürdéssel, csónakázással. Kitűnő úszó volt, jezsuitaként is gyakran leugrott megmártózni a Dunában. A hihetetlen munkabírású sajtóapostol, fáradhatatlan hitvédő kedvelt pihenőhelye volt a kis üdülő, és miután megbetegedett leukémiában, életének utolsó éveiben igen sok időt töltött a falai között. Gyakorlatilag itt lakott, naponta fürdött a Dunában, de a helyiekkel is jó kapcsolatot ápolt, előadásokat tartott, ünnepségeken szónokolt. A szájhagyomány úgy tartja, hogy a XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszusra érkező Eugenio Pacelli bíboros, a későbbi XII. Piusz pápa is ellátogatott a villába.
Bangha Béla jezsuita Máriabesnyőn
„Szabad mindennap sétálni”
A jezsuiták üdülési szokásait rekonstruálva elég szembetűnő, hogy sok mozgással, aktív pihenéssel igyekeztek testileg-lelkileg feltöltődni. A munkás hétköznapokon kétszer volt úgynevezett rekreáció, vagyis kötetlen együttlétben eltöltött szabadidő (ám a végét jelző csengetéskor a mondatot elharapva, csendben azonnal vissza kellett sietni a munkához, tanuláshoz), hetente háromszor kellett sétálni (vakáció idején naponta) a villanapon kívül. A skolasztikusok többféle sportot űztek: teniszeztek, röplabdáztak, úsztak, fociztak. A rendi képzés ideje alatt a fiatalok sokat kirándultak, csónakáztak, horgásztak, a magiszterek – a filozófiai és teológiai tanulmányaik között gyakorlati éveiket töltő jezsuiták – pedig a rájuk bízott diákokkal együtt „kényszerültek” elég sok testmozgásra.
A kalocsai és a pécsi jezsuita gimnáziumban is fontos szerepe volt a sportnak, az aktív kikapcsolódásnak. A fiatal magiszterek a bentlakásos diákok egy-egy szakaszát – az életkor szerint csoportokba sorolt fiúkat – felügyelték, és nemcsak a tanulásban, hanem szabadidős tevékenységeikben is támogatták őket: megszervezték, levezették játékaikat, elkísérték őket kirándulásaikra, felkészítették a gyerekeket a sportversenyekre. A magiszterek közül sokan cserkészvezetők is voltak: nyaranta erdők közepén, sátortáborban tanították imádkozni a gyerekeket – a napi sok kilométeres gyaloglás, játék, munka után. A kalocsai kollégiumhoz tartozó villa parkja a konviktorok (bentlakók) kikapcsolódásának is helyszíne volt: itt kugliztak, innen mentek a Dunára fürödni, csónakázni, vagy eperszezonban itt „legelték” le az érett gyümölcsöt. A piusisták a Balatonra jártak pancsolni, de volt olyan év, amikor Görögországba és Törökországba is eljutottak. A harmincas évek közepén üvegablakos, csarnokszerű, oszlopos folyosót építettek a diákoknak, tanároknak, hogy esős-havas időben is tudjanak sétálni.
Elvétve ugyan, de arról is vannak források, hogy az utolsó fogadalmas rendtagok sem vetették meg a magashegyi levegőt vagy a tengerpartot (bár sokszor csupán egészségügyi megfontolásból tartózkodtak a strandon), Kispesten pedig többször szerveztek az atyák híveikkel együtt hajós kirándulást Esztergomba, Visegrádra.
Az önálló magyar rendtartományban egyértelmű szabályok mentén zajlott egy jezsuita élete – munkája, spirituális tevékenysége és szabadideje egyaránt strukturált és jól szervezett volt. A régi fényképekről ránk tekintő arcokról mégis élet és életöröm sugárzik. Talán pont ezért.
