Egy film, melyet idehaza valószínűleg csak kevesen láttak. Pedig ha jót akarunk, illetve ha akarjuk a jót, akkor igencsak érdemes volna a közelébe férkőznünk. Gondolatok egy fájdalmasan mai megváltástörténetről.
Épp tíz esztendeje mutatták be John Michael McDonagh brit-ír rendező Kálvária című filmjét. Na, nem Magyarországon. Hát ilyen címmel lehet kígyózó sorokat várni a mozikban? Kinek van arra pénze, hogy efféle szubkultúr anyagokat finanszírozzon? (Németországban sem vacakoltak a vallási izével, hopsz, átkeresztelték, így lett belőle Vasárnap halott vagy, egész pontosan Am Sonntag bist du tot. Hát, finoman szólva mellélőttek.) A budapesti Titanic Nemzetközi Filmfesztivál két darab vetítésével nálunk el is süllyedt az alkotás, a korabeli hírek szerint a forgalmazó túl komolynak találta a témát, ilyesmivel mégse kellene riogatni a honi nagyérdeműt, elég lesz arra a manapság kissé túltolt horrorfilmek szokásos adagja. Annyi azért még az igazsághoz tartozik, hogy később bekerült valamelyik külön előfizetésű filmes tévécsatorna vagy streamingszolgáltatók kínálatába is, így ha nagyon kitartók vagyunk, a neten beleszaladhatunk.
Jó is volna minél többeknek látniuk, mert nem a felszínt kapargatja, s a történet kiindulópontja egyre nyilvánvalóbban magyar húsba is vág, ugyanis a nyitójelenetben egy rég történt egyházi szexuális gyermekbántalmazás áldozatát halljuk. A hangja alapján egy felnőtt férfit. Hétévesen hosszan végigszenvedett traumájáról beszél a gyóntatórács túlfelén kezdődő végtelenből. S az elkövető papról, aki azóta meghalt. De ha élne még, ő akkor sem látná értelmét, hogy bosszút álljon rajta. Illetve annak, hogy rajta álljon bosszút. „Mi előnyöm származna abból, ha még élne? Nem nagy szám a gonoszt eltenni láb alól. De megölni a jót, az meglepetés. Azt senki sem értené. Meg fogom ölni, atyám. Mégpedig azért, mert maga semmi rosszat sem tett. Meg fogom ölni, mert ártatlan” – mondja az őt hallgató papnak.
S innen sem egy thriller vagy egy krimi kényelmesen borzongató sodrában, hanem egyenesen az evangélium szívének közepén járunk, a keresztút kövein, ahogy erre a film címe is félreérthetetlenül utal. Az áldozatból bántalmazó bíróvá gyötrődött férfi a következő vasárnapot jelöli meg a végítélet pillanataként. Ennyi ideje van James atyának (Brendan Gleeson egyszerű, eszköztelen játéka és lefegyverzően erőteljes, egészen a közelünkbe férő jelenléte a film egyik nagy ajándéka), hogy felkészüljön, „elvarrja a szálakat”, „megbékéljen az Istenével”, ahogy a gyilkosságra bejelentkező egyházközségi tag (?) fogalmaz. S a film napról napra, stációról stációra kíséri figyelemmel a pap kálváriáját, keresését, megtorpanását, felháborodását, elkeseredését, szenvedését, menekülését, elfogadását – találkozásait a vele valamilyen szinten kapcsolatban levő helybéliekkel. Van, aki közülük misére is eljár – végtére is Írországban vagyunk, és ugye itt szinte mindenki katolikus. Gondolhatnánk homályos emlékeinkre építve, de ez ma már egyre kevésbé igaz: ugyanis – kétségkívül az egyháziak által elkövetett bántalmazások napvilágra kerülése miatt átélt sokk hatására is – mára drámaian lecsökkent a vallásosak száma a szigetországban. 2006-ban még a lakosság 90 százaléka vallotta magát katolikusnak, ám ez az arány 2022-re 69 százalékra apadt. 2020-ban az ír katolikusok 27 százaléka mondta azt, hogy hetente ott van a templomban, s ez még mindig a combosabb értékek közt van Európában. Csakhogy 1975-ben még 91 százalékuk járt minden héten misére…
A derék ír plébános közelében legelésző nyáj egyes tagjairól sok minden elmondható, sok mindent el is mond a film, főleg a hét főbűn klasszikus lajstromának vonzáskörzetében, de az a legkevésbé állítható, hogy a „hívei” volnának. A film elején sorban áldozó emberekről sorban kiderül ez meg az, ami – hogy is mondjuk csak – nemigen harmonizál a kánonjog passzusaival. Ők volnának hát az a „sokszor egy” elcsatangolt bárány (itt inkább a kilencvenkilencnek nincs nyoma), legalábbis a pap így tekint rájuk – Meghívója szemével nézve, számontartja őket, ismeri övéit, értük haragszik, de „persze” nincsenek jól csomagolt, kész válaszai. Olykor dühös, máskor tanácstalan, de ezt sem rest bevallani. Teljes természetességgel jár-kel a neki adatott pusztában, a válogatott történeteket, ha nem is rezzenéstelen arccal, de végtelen természetességgel fogadja. Ő is durván érlelődött a maga szakadékaiban. A papi hivatás nagybeteg feleségének halála után talált rá. Idővel kijutott alkoholszenvedélye útvesztőjéből. Az öngyilkossági kísérletig sodródott felnőtt lánya pedig a szemünk előtt olvassa a fejére, hogy amikor szüksége lett volna rá, apja kétszer is elhagyta őt. Először az ivás, másodszor a papság miatt. Nem szentképregényhőssé színezett figura hát e férfi, van mit megbocsátani neki. Igazi igaz ember.
A számtalan bibliai párhuzam, a szimbolikus utalások ellenére vagy inkább ezekkel együtt a film cselekménye egészen hétköznapian zajlik, miközben James atya sosem tudhatja, hogy az a férfi, akivel épp beszélget, akinek a derékba tört vagy cinikusan vezetett életét igyekszik termőbb mezőkre kísérni, nem épp az-e, aki az Úr következő napjára az ő kivégzését tervezi. S jószerivel bármelyikükre gyanakodhatna, hiszen ezek az emberek rendre vagy lesajnálják, vagy ellenséges hangon beszélnek vele. Alig akad, aki barátságos volna, mégis, távolságuk dacára valamiképp része valamennyiük életének, ha csak idegesítő tényezőként is, de számolnak vele, valahogyan viszonyulnak hozzá. Viszonyulni kell hozzá. Mint valaha azon a jeruzsálemi úton a keresztjét cipelő megvetett férfihoz. Többen érzékelhetően haragszanak is rá. Időnként pusztító indulatok lobbanak lángra. Hiszen az egyházat képviseli, s az amilyen jelentős szerepet játszott az írek történelmében, amilyen nagy hatalmat jelentett intézményei sokaságával, annyira hatalmas sebet ütött e népen a visszaélésekkel, azok rossz kezelésével, eltussolásával. A Kálvária kísérlet e fájdalmas valóság feldolgozására.
A pásztor hitelessége azonban kilóg a gyűlöletesség képletéből, még ha tetemre hívják is a közösségében elkövetett bűnökért. Ugyanakkor szinte esélytelennek tűnik hatnia a meggörbült életutakra, vagy jobb belátásra bírni bárkit is. De hisz ama kálvária zajában sem sokaknak volt fülük az örömhír meghallására.
Aztán eljön a harag könyörtelen napja, s a vég, amely ezúttal is folytatáshoz vezet, talán akár a megbocsátáshoz. Vagy romokon kezdett új életekhez. Mindenesetre a pappal való találkozás véglegessége után már semmi sem ugyanaz, mint addig volt. Valami elkezdődött. A nyolcadik napon.
A Kálváriának semmi köze a harsogó vagy triumfalista vallásossághoz. Ez a film a sötétség mélyére pillantva segít megsejteni a megváltás körvonalait.