Kilépni a meghatározott mátrixból

Interjú tehetségről, sikerről és az alkotás kihívásairól Oláh Patrik zeneszerzővel

Országosan elismert művész, a történelem első lovári nyelvű miséjének és Budapest százötven éves jubileumi nyitányának komponistája, Junior Prima és Artisjus-díjjal is kitüntették – noha a pályája épp csak elkezdődött. Oláh Patrik zeneszerzővel az idevezető útról, az alkotás kihívá­sairól, a terveiről és a sikerről beszélgettünk.

– Mik voltak az első zenei élményei?

– Gyerekkoromban sok mulatós ci­gányzenét hallottam, mert a csalá­domnak van egy mulatója Salgó­tarjánban. Hároméves korom óta rengeteg időt töltöttem ott, így ez be­lém ivódott. Ezek nem éppen a ma­gasművészet kategóriájába tartozó zenék voltak, és akkor még nem volt ízlésem, szóval nem tudtam eldönte­ni, hogy ez jó-e vagy nem, de min­denképpen befolyásolt. Aztán hétéve­sen elkezdtem hegedülni, és az első nagy rajongásom tárgya Vivaldi volt. Vivaldit játszottam először, és akkor döntöttem el, hogy zeneszerző leszek. Nyolcévesen, az első hegedűvizsgám­ra írtam is egy saját darabot.

Fotók: Éder Vera

– Ez a klasszikus zsenitörténet.

– Ezt a címkét rendszeresen meg­kapom. Nem tudom pontosan, mit jelent a zseni, de szerintem én nem vagyok az. A szakmán belül nem is mondunk ilyeneket. Még ha valaki­ről ezt is gondolnánk is esetleg, nem igazán mondanánk ki.

– Miért a hegedűt választotta?

– Zongorázni szerettem volna egyébként. De az egyik nagypapám autodi­dakta módon megtanult hegedülni, és tanította az összes unokatestvére­met – csak engem nem. Csak néztem, ahogy tanította őket. Négyéves vol­tam, amikor meghalt. Azt mondta, hogy én biztosan nem leszek zenész. Szerintem azért gondolta ezt, mert nagyon fegyelmezetlen kisgyerek vol­tam, nem lehetett bírni velem. De az­óta dolgozott bennem, hogy majd én megmutatom.

– A tanulmányai egyenesen a ze­neszerzés felé vezettek, vagy voltak fordulatok?

– Először hegedű szakra jelentkez­tem a Zeneakadémiára. Gyerekko­romtól zeneszerző akartam lenni, de azt gondoltam, hogy először el kell vé­gezni a hegedű szakot, és ez csak utána jöhet. Amikor végzős voltam a Bartók konziban, volt egy országos zeneszer­zési verseny, amire amatőrként is le­hetett nevezni, volt erre egy külön kategória. Ebben neveztem, de végül a zeneszerzőkkel együtt díjaztak, és így is második lettem. A Zeneakadémiá­ra pedig nem vettek fel hegedű szakra, úgyhogy a következő évben már in­kább a zeneszerzésre gyúrtam.

– A Budapest egyesítésének ju­bileumára írt győztes pályaművét hallgatva egyértelmű volt a Bar­tók-hatás, egy másik művében pe­dig Sosztakovicsot véltem felfedez­ni. Kik inspirálják még?

– Próbálok mindenből és minden­kiből merítkezni. Persze Bartók fon­tos vonal nálam, de azért a szeria­lizmus és Ligeti atmoszférikusabb zenéje is nagy hatással van rám. Meg Georg Friedrich Haas művei, aki ex­perimentális zenével foglalkozik, an­nak a konzervatívabb ágából. Főleg a kortársak inspirálnak, de a régiek­től is merítek, Bachot vagy Palestri­nát különösen is szeretem. És beépí­tek mindent, az elektronikus zenét is, amiből főleg a dubstep és a technoféle vonulat érdekel.

– Amikor leül dolgozni, már egy konkrét stílus vagy hagyomány van a fejében, amiből kiindul?

– Nehéz ezt megfogalmazni, de in­kább az szokott lenni, hogy elképze­lem, mit akarok hallani. Megszületik egy konkrét hangzásvilág ötlete, és van, hogy ezt menet közben tudom társítani valamihez, és utána válik tu­datossá, hogy milyen elődökből dol­gozom. Aztán lehet, hogy teljesen más jön ki az egészből, és csak egy köztes szakasza a folyamatnak, amikor egy-egy konkrét hatás megjelenik.

– A zenén túl más művészeti ágak­ból is tud meríteni?

– Igen, tulajdonképpen bármiből. Az építészet nagyon érdekel még, ha nem zeneszerző lettem volna, akkor építész. Ha megnézek például egy épületet, ami valamilyen érzelmet vált ki bennem, azt próbálom átkódolni zenei nyelvre. A zenével főleg érzel­meket akarok közvetíteni.

– Akkor tekinti sikerültnek a da­rabot, ha ugyanazt az érzelmet vált­ja ki a hallgatóból, mint ami önben megjelent?

– Akkor tartom sikeresnek, ha egyáltalán kivált valamilyen érzel­ met, és annak mindig nagyon örü­lök, ha teljesen más érzelmet vált ki a hallgatóból, mint amivel én meg­írtam. Vagy egy egész más történe­tet indít el benne. Nagyon örülök, ha valaki egy koncert után elmond­ja, milyen „film” ment a szeme előtt, miközben hallgatta a darabot. Ez a jó a zenében, hogy az ember eltervezi, mit akar, és miközben megírja, telje­sen más alakul ki belőle, aztán ami­kor megszólal, megint teljesen más. És ha öt év múlva újra meghallga­tom, akkor is egész különböző ha­tást vált ki.

– 2021-ben mutatták be Le Devleske (Az Istennek) című misé­jét, amit az Eucharisztikus Kong­resszusra írt. Hogy érintette a fel­kérés? Mindössze húszéves volt…

– Tizenkilenc. Amikor megkap­tam a lehetőséget, még csak egy éve jártam a Zeneakadémiára. Abban az évben rengeteg díjat kaptam külön­böző versenyeken, gondolom, ezért választottak ki, illetve a származá­som okán. Elég sűrű év volt mögöt­tem, reggeltől estig bent voltam az egyetemen, nagyon meg akartam fe­lelni, de azért bulizni is akartam. Má­jusra teljesen kimerültem, és elhatá­roztam, hogy ezen a nyáron lazítok, nem dolgozom, csak a misén fogok gondolkodni. Októberben kezdtem el írni, és januárban már le kellett adni, kemény munka volt.

– Volt egyházi kötődése, ami se­gíthetett a felkészülésben?

– Volt és van is egyházi kötődé­sem, de ebben nem igazán segített, mert sokkal mélyebben bele kellett ásnom magam az egyházzenébe. Az volt a legnehezebb, hogy a háromfaj­ta stílust: a klasszikus, a cigány- és az egyházzenét úgy fuzionáljam, hogy a végeredmény mindegyiknek meg­feleljen. És alkalmas legyen liturgi­kus használatra is, ami most június­ban a jezsuita templomban tartott előadáson be is igazolódott.

– Az, hogy hónapokig ennek a gondolatával foglalkozott, meg­mozgatta a saját hitét is?

Persze. A hitemet, az identitá­somat, mindent. A cigány himnuszból indultam ki, aminek elég ke­mény sorai vannak: „Megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél.” A roma identitás és gondolkodásmód nem igazán pozitív. Ehhez párosítot­tam a mise szövegének az utolsó so­rát: „Adj nekünk békét!”, és arra össz­pontosítottam, hogy ebben a sorban ennek a két szövegnek és érzésnek a hatalmas feszültsége is megszólal­jon, katartikus élményt akartam lét­rehozni. Ez most nagyon jól meg is szólalt – számomra legalábbis katarti­kus volt. A végén konkrétan elsírtam magam, nagyon szégyelltem, de an­nyira megérintett. Mögöttem az em­berek összesúgtak, hogy „nézd, a Pat­rik sír”. Nehéz volt kimennem aztán meghajolni.

– Ez a történelem első lovári nyel­vű miséje. Használja ezt a nyelvet?

– A cigány nyelvben többfajta nyelvjárás van, a lovári az, amit az oláh cigányok beszélnek, és azt szok­ták tanítani a nyelvtanfolyamokon is. Mi otthon a romungrót beszéltük, ez a magyarosított lovári nyelv. Gyerek­koromban még értettem, de most már nem. Tizennégy évesen költöztem Pestre az iskola miatt, és azóta szépen lassan kikopott. De régóta meg akar­tam tanulni lováriul, és most minden­képpen meg is kell, mert egy operát is elkezdek írni ezen a nyelven. Ez is az első lenne a zenetörténetben. Nem én írom a szövegét teljes egészében, de részt fogok venni benne.

– Miről szól?

– Roma eredetmondákat fog fel­dolgozni. Egy összefüggő történetet tervezek, amibe több mondát gyú­rok össze, és az egyik fő szála a Vuni­da című történet lesz. Ez egy cigány asszonyról szól, akinek van tizen­három gyereke, és elindul kéregetni a környéken, hogy meg tudja etetni őket. És akkor belebotlik az ördög­be, aki beleszeret, bezárja, és azt akar­ja, hogy vele maradjon. Ő mégis meg akar szökni, ezért az ördög megát­kozza, és meggyfává változtatja. Az éhező gyerekei egyszer csak észre­veszik, hogy ott van egy nagy ci­gánymeggyfa a kertben, elkezdenek enni róla, amitől megerősödnek, és útra kelnek megkeresni az anyjukat. A legkisebb gyerek a legokosabb, de a legnagyobb elnyomásban is él – ez egyébként jellemző a cigány családok­ra, hogy minél kisebb a testvér, an­nál több embernek kell megfelelnie, és annál kevésbé számít a szava –, s ő az egyetlen, aki szerint a meggyfa az anyjuk. Persze senki sem hisz neki, és mennek tovább. A kisgyerek vis­szatér a fához, a többiek pedig azóta is keresik az anyjukat. Ezzel magya­rázzák a romák vándorló életstílusát. Még rengeteget kell kutatnom, és to­vábbi történeteket találnom hozzá. Szeptembertől ezért romológussal és nyelvésszel is fogok együtt dolgozni.

– Ön is legkisebb testvér?

– Igen. Lehetséges, hogy saját ma­gamat fogom megírni a legkisebb gyerek szerepében…?

– Művészként is van kapcsolata a szülővárosával?

– Igen, onnan is kapok lehetősége­ket, a salgótarjáni zeneiskola példá­ul rendelt tőlem darabot, és hívnak koncertekre hegedülni is, akár saját szerzeményt, akár mást. Illetve a kör­nyékről is keresnek, áprilisban voltam például egy nagyon jó csellista bará­tommal, Friderikusz Péterrel Balas­sagyarmaton játszani. Nagyon jó ér­zés, hogy Nógrád megyében van egy támogató hátterem. Amikor a helyi sajtó megjelentet rólam valamit, azt rengetegen megosztják, ismeretle­nek is, azzal, hogy „rá büszke lehet egész Nógrád megye”, ez nagyon jól­esik. Ott gyakran megismernek az ut­cán is, odajönnek, elmondják, men­nyire örülnek, hogy ezt csinálom. Az a legjobb érzés, amikor az ismerőse­im azt mondják, hogy saját magukra büszkék azért, mert ismernek engem. Nem tudom, mi lehet ennél nagyobb dicséret.

– Egy ideig Németországban is ta­nult. Az, hogy hol van, hatással van arra, hogy milyen zenét ír?

– Teljes mértékben. És nemcsak a hely, hanem az időjárás is befolyá­sol. Hamburgban azt szerettem na­gyon, hogy télen reggel kilenckor még sötét volt. Bementem reggel nyolcra, és akkor kelt fel a nap, amikor már két-három órája írtam. És rengeteg eső is esett, amit eleinte nagyon nem bírtam, de aztán megszerettem. Ami­kor esik az eső, akkor könnyebb dol­gozni, beburkolózni. És az emberek is hatnak rám; azt vettem észre, hogy ott sokkal nyugodtabbak, mint itthon, és ha mosolyogva megyek az utcán, vis­szamosolyognak.

– Hol látja magát hosszú távon?

– Szeretnék Berlinbe menni, vagy vissza Hamburgba, vagy bárhova Né­metországba, hogy jobban megismer­jem a német gondolkodásmódot és persze a zenét. És ez nem azt jelen­ti, hogy nem jövök haza soha. Sze­rencsére az én szakmám olyan, hogy ha van itthonról megrendelésem, azt tudom csinálni akárhol, ahol zongo­ra van. De szeretnék Nyugaton is el­ismert zeneszerző lenni.

– Korábban azt nyilatkozta, hogy csak megrendelésre ír. Ebben ki tud­ja élni minden kreativitását?

– Megrendelésre vagy versenyre. Túlzás lenne azt mondanom, hogy ez kielégít, viszont ha nem látom magam előtt, hogy hol lesz előadva, amit írok, akkor nem tudom megcsinálni. Egy­szerűen kidobott időnek érzem. Tu­dom, hogy ez nem a legjobb felfogás, és a nagy zeneszerzők régen is írtak az asztalfióknak, de én nem tudok. Szük­ségem van arra, hogy lássam magam előtt, hogy hol fog megszólalni, sőt, legtöbbször arra is, hogy tudjam, kik fogják előadni, amin dolgozom. Sze­retek személyre szabott darabot írni, akár az előadó személyiségével is kap­csolatba hozni a zenei anyagot. Pél­dául júniusban Párizsban, a Saint- Denis-bazilikában volt egy koncert, amit kimondottan Florentin Ginot világhírű bőgősnek írtam. Ráadásul számolnom kellett a bazilika tizenkét másodperces visszhangjával is, amiről szerencsére előre szóltak, így bele tud­tam komponálni a darabba a tér nem túl szerencsés adottságait.

– Hogy lehet azzal számolni?

– A felhangrendszert használtam főleg. Vagyis úgy írtam a darabot, hogy számoltam azzal, hogy amikor egy hang megszólal, a korábbiak még szólni fognak, és az kellett, hogy ezek jó harmóniákat adjanak ki. Mindezt le lehet vezetni matematikailag. Sőt, én logaritmikus egyenleteket is hasz­nálok, amikor darabot írok, szóval ezt túlzásba is lehet vinni.

– Akkor nem is a fülére hagyat­kozik, hanem kiszámolja, hogy mi illik oda?

– Igen, van, hogy így dolgozom. De sokszor éppen az a probléma a zene­szerzőknél, akik ezt követik, hogy nem mernek eltérni az egyenlettől, amit kitaláltak. Ilyenkor ki van szá­molva minden, viszont egyszer csak jön egy hang, ahol már nem az egyen­let, hanem az érzelem irányít. A szol­fézstanárom mondta mindig, hogy ezt hívják tehetségnek: amikor tudod, hogy mikor kell kilépned a meghatá­rozott mátrixból.

– Vissza tud emlékezni arra az érzésre, amikor először szólalt meg egy műve úgy, hogy más játszotta?

– Amikor én játszottam, az is nagy érzés volt. De amikor először hallot­tam kívülről egy darabomat, az tizen­hét éves koromban volt, azon a ver­senyen, amiről meséltem. Ez óriási érzés. Ilyen lehet egy építésznek is, aki megtervez egy épületet, majd egé­szen addig nem látja, amíg kész nincs. Akkor megnézi, és azt mondja: igen, igen, erre gondoltam. Ráadásul a ze­nével ez a benyomás nem egy pillanat műve, nincs előttem egészben, hanem az időben bontakozik ki, így a hatás is folyamatos.

 

 

– Azt is mondta, hogy egy jó ze­neszerző életében nem telik el úgy egy óra, hogy ne gondolkodna dal­lamokon. Ez azt jelenti, hogy sosem szenved az ihlet hiányától?

– De, de, mert ötletek mindig van­nak, csak nem mindig a jó ötletek jönnek elő. Most is megy a fejemben egy dallam, vagy amikor sétálok az utcán, és a cipőm kopogásából jön va­lami ritmus, arra ráépítek egy dalla­mot. De ezeket ki is kell szortírozni az agyamból, amikor darabot írok, mert nem mindig jelentenek segítséget.

– És milyen az ihletett állapot?

– Hú, hát ez nem könnyű kér­dés, meg erre nem is igazán emlék­szik az ember. Sokan úgy képzelik a zeneszerzést, hogy ott van a zeneszerző egy teremben egy zongora mellett vagy a papír felett – én már nem papírra írok, hanem számító­géppel dolgozom –, és képzeletében a felhőkön ugrálva tök jól érzi ma­gát, mint Mozart az Amadeusban. De ez inkább olyan, hogy ki kell saj­tolni magamból, és közben óránként többször depresszióba esek. Ha az­tán megvan az ötlet, mondjuk egy dallam vagy motívum, leírom, társí­tok hozzá valamit, már kezd össze­állni, akkor még tovább dolgozom rajta, aztán lehet, hogy kitörlöm az egészet, és utána újrakezdem. És ha elkezd működni, az olyasmi, mint­ha átadnám magam valami felsőbb energiának.

– Említette, hogy az első zeneakadémiai éve alatt több versenyt is megnyert. Utána jött a Junior Pri­ma-díj és azóta még egy Artisjus-díj. Milyen a viszonya a sikerhez?

– Amikor elkezdtem a zeneszer­zést, azt hittem, hogy majd a sikerek­től boldog leszek, de nem lettem. Saj­nos megszoktam. És ha nem jön össze valami, az nagyon rossz, ha meg ös­szejön, akkor egy-két napig van rám hatással, aztán semmi. Az elsődleges célom mindig az, hogy nekem tets­szen, amit csinálok. Hogy ha megyek az utcán, szívesen hallgassam azt a da­rabot. Mondjuk vannak olyan darab­jaim, amiket nem illik az utcán hall­gatni, mert annyira kemények. De ki vagyok éhezve a visszajelzésekre, és mi igazi visszajelzéseket nem szok­tunk kapni. Eljöttek a Budapest-nyi­tány koncertjére tízezren, és utána mindenki csak annyit mond, hogy gratulálok, nagyon jó volt. Aztán amikor nem vagyok ott, biztos min­denki elmondja a pontos véleményét, de ez a kettő nem találkozik: amit én hallok, meg amit mások gondolnak. Szeretem, amikor valaki igazi kriti­kát mond, és annyira sajnálom, hogy most már ezzel nem nagyon lehet ta­lálkozni. Örülnék neki, ha írna már valaki egy rendes kritikát, és elmon­daná az igazi véleményét arról, amit csinálok.