Országosan elismert művész, a történelem első lovári nyelvű miséjének és Budapest százötven éves jubileumi nyitányának komponistája, Junior Prima és Artisjus-díjjal is kitüntették – noha a pályája épp csak elkezdődött. Oláh Patrik zeneszerzővel az idevezető útról, az alkotás kihívásairól, a terveiről és a sikerről beszélgettünk.
– Mik voltak az első zenei élményei?
– Gyerekkoromban sok mulatós cigányzenét hallottam, mert a családomnak van egy mulatója Salgótarjánban. Hároméves korom óta rengeteg időt töltöttem ott, így ez belém ivódott. Ezek nem éppen a magasművészet kategóriájába tartozó zenék voltak, és akkor még nem volt ízlésem, szóval nem tudtam eldönteni, hogy ez jó-e vagy nem, de mindenképpen befolyásolt. Aztán hétévesen elkezdtem hegedülni, és az első nagy rajongásom tárgya Vivaldi volt. Vivaldit játszottam először, és akkor döntöttem el, hogy zeneszerző leszek. Nyolcévesen, az első hegedűvizsgámra írtam is egy saját darabot.
Fotók: Éder Vera
– Ez a klasszikus zsenitörténet.
– Ezt a címkét rendszeresen megkapom. Nem tudom pontosan, mit jelent a zseni, de szerintem én nem vagyok az. A szakmán belül nem is mondunk ilyeneket. Még ha valakiről ezt is gondolnánk is esetleg, nem igazán mondanánk ki.
– Miért a hegedűt választotta?
– Zongorázni szerettem volna egyébként. De az egyik nagypapám autodidakta módon megtanult hegedülni, és tanította az összes unokatestvéremet – csak engem nem. Csak néztem, ahogy tanította őket. Négyéves voltam, amikor meghalt. Azt mondta, hogy én biztosan nem leszek zenész. Szerintem azért gondolta ezt, mert nagyon fegyelmezetlen kisgyerek voltam, nem lehetett bírni velem. De azóta dolgozott bennem, hogy majd én megmutatom.
– A tanulmányai egyenesen a zeneszerzés felé vezettek, vagy voltak fordulatok?
– Először hegedű szakra jelentkeztem a Zeneakadémiára. Gyerekkoromtól zeneszerző akartam lenni, de azt gondoltam, hogy először el kell végezni a hegedű szakot, és ez csak utána jöhet. Amikor végzős voltam a Bartók konziban, volt egy országos zeneszerzési verseny, amire amatőrként is lehetett nevezni, volt erre egy külön kategória. Ebben neveztem, de végül a zeneszerzőkkel együtt díjaztak, és így is második lettem. A Zeneakadémiára pedig nem vettek fel hegedű szakra, úgyhogy a következő évben már inkább a zeneszerzésre gyúrtam.
– A Budapest egyesítésének jubileumára írt győztes pályaművét hallgatva egyértelmű volt a Bartók-hatás, egy másik művében pedig Sosztakovicsot véltem felfedezni. Kik inspirálják még?
– Próbálok mindenből és mindenkiből merítkezni. Persze Bartók fontos vonal nálam, de azért a szerializmus és Ligeti atmoszférikusabb zenéje is nagy hatással van rám. Meg Georg Friedrich Haas művei, aki experimentális zenével foglalkozik, annak a konzervatívabb ágából. Főleg a kortársak inspirálnak, de a régiektől is merítek, Bachot vagy Palestrinát különösen is szeretem. És beépítek mindent, az elektronikus zenét is, amiből főleg a dubstep és a technoféle vonulat érdekel.
– Amikor leül dolgozni, már egy konkrét stílus vagy hagyomány van a fejében, amiből kiindul?
– Nehéz ezt megfogalmazni, de inkább az szokott lenni, hogy elképzelem, mit akarok hallani. Megszületik egy konkrét hangzásvilág ötlete, és van, hogy ezt menet közben tudom társítani valamihez, és utána válik tudatossá, hogy milyen elődökből dolgozom. Aztán lehet, hogy teljesen más jön ki az egészből, és csak egy köztes szakasza a folyamatnak, amikor egy-egy konkrét hatás megjelenik.
– A zenén túl más művészeti ágakból is tud meríteni?
– Igen, tulajdonképpen bármiből. Az építészet nagyon érdekel még, ha nem zeneszerző lettem volna, akkor építész. Ha megnézek például egy épületet, ami valamilyen érzelmet vált ki bennem, azt próbálom átkódolni zenei nyelvre. A zenével főleg érzelmeket akarok közvetíteni.
– Akkor tekinti sikerültnek a darabot, ha ugyanazt az érzelmet váltja ki a hallgatóból, mint ami önben megjelent?
– Akkor tartom sikeresnek, ha egyáltalán kivált valamilyen érzel met, és annak mindig nagyon örülök, ha teljesen más érzelmet vált ki a hallgatóból, mint amivel én megírtam. Vagy egy egész más történetet indít el benne. Nagyon örülök, ha valaki egy koncert után elmondja, milyen „film” ment a szeme előtt, miközben hallgatta a darabot. Ez a jó a zenében, hogy az ember eltervezi, mit akar, és miközben megírja, teljesen más alakul ki belőle, aztán amikor megszólal, megint teljesen más. És ha öt év múlva újra meghallgatom, akkor is egész különböző hatást vált ki.
– 2021-ben mutatták be Le Devleske (Az Istennek) című miséjét, amit az Eucharisztikus Kongresszusra írt. Hogy érintette a felkérés? Mindössze húszéves volt…
– Tizenkilenc. Amikor megkaptam a lehetőséget, még csak egy éve jártam a Zeneakadémiára. Abban az évben rengeteg díjat kaptam különböző versenyeken, gondolom, ezért választottak ki, illetve a származásom okán. Elég sűrű év volt mögöttem, reggeltől estig bent voltam az egyetemen, nagyon meg akartam felelni, de azért bulizni is akartam. Májusra teljesen kimerültem, és elhatároztam, hogy ezen a nyáron lazítok, nem dolgozom, csak a misén fogok gondolkodni. Októberben kezdtem el írni, és januárban már le kellett adni, kemény munka volt.
– Volt egyházi kötődése, ami segíthetett a felkészülésben?
– Volt és van is egyházi kötődésem, de ebben nem igazán segített, mert sokkal mélyebben bele kellett ásnom magam az egyházzenébe. Az volt a legnehezebb, hogy a háromfajta stílust: a klasszikus, a cigány- és az egyházzenét úgy fuzionáljam, hogy a végeredmény mindegyiknek megfeleljen. És alkalmas legyen liturgikus használatra is, ami most júniusban a jezsuita templomban tartott előadáson be is igazolódott.
– Az, hogy hónapokig ennek a gondolatával foglalkozott, megmozgatta a saját hitét is?
– Persze. A hitemet, az identitásomat, mindent. A cigány himnuszból indultam ki, aminek elég kemény sorai vannak: „Megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél.” A roma identitás és gondolkodásmód nem igazán pozitív. Ehhez párosítottam a mise szövegének az utolsó sorát: „Adj nekünk békét!”, és arra összpontosítottam, hogy ebben a sorban ennek a két szövegnek és érzésnek a hatalmas feszültsége is megszólaljon, katartikus élményt akartam létrehozni. Ez most nagyon jól meg is szólalt – számomra legalábbis katartikus volt. A végén konkrétan elsírtam magam, nagyon szégyelltem, de annyira megérintett. Mögöttem az emberek összesúgtak, hogy „nézd, a Patrik sír”. Nehéz volt kimennem aztán meghajolni.
– Ez a történelem első lovári nyelvű miséje. Használja ezt a nyelvet?
– A cigány nyelvben többfajta nyelvjárás van, a lovári az, amit az oláh cigányok beszélnek, és azt szokták tanítani a nyelvtanfolyamokon is. Mi otthon a romungrót beszéltük, ez a magyarosított lovári nyelv. Gyerekkoromban még értettem, de most már nem. Tizennégy évesen költöztem Pestre az iskola miatt, és azóta szépen lassan kikopott. De régóta meg akartam tanulni lováriul, és most mindenképpen meg is kell, mert egy operát is elkezdek írni ezen a nyelven. Ez is az első lenne a zenetörténetben. Nem én írom a szövegét teljes egészében, de részt fogok venni benne.
– Miről szól?
– Roma eredetmondákat fog feldolgozni. Egy összefüggő történetet tervezek, amibe több mondát gyúrok össze, és az egyik fő szála a Vunida című történet lesz. Ez egy cigány asszonyról szól, akinek van tizenhárom gyereke, és elindul kéregetni a környéken, hogy meg tudja etetni őket. És akkor belebotlik az ördögbe, aki beleszeret, bezárja, és azt akarja, hogy vele maradjon. Ő mégis meg akar szökni, ezért az ördög megátkozza, és meggyfává változtatja. Az éhező gyerekei egyszer csak észreveszik, hogy ott van egy nagy cigánymeggyfa a kertben, elkezdenek enni róla, amitől megerősödnek, és útra kelnek megkeresni az anyjukat. A legkisebb gyerek a legokosabb, de a legnagyobb elnyomásban is él – ez egyébként jellemző a cigány családokra, hogy minél kisebb a testvér, annál több embernek kell megfelelnie, és annál kevésbé számít a szava –, s ő az egyetlen, aki szerint a meggyfa az anyjuk. Persze senki sem hisz neki, és mennek tovább. A kisgyerek visszatér a fához, a többiek pedig azóta is keresik az anyjukat. Ezzel magyarázzák a romák vándorló életstílusát. Még rengeteget kell kutatnom, és további történeteket találnom hozzá. Szeptembertől ezért romológussal és nyelvésszel is fogok együtt dolgozni.
– Ön is legkisebb testvér?
– Igen. Lehetséges, hogy saját magamat fogom megírni a legkisebb gyerek szerepében…?
– Művészként is van kapcsolata a szülővárosával?
– Igen, onnan is kapok lehetőségeket, a salgótarjáni zeneiskola például rendelt tőlem darabot, és hívnak koncertekre hegedülni is, akár saját szerzeményt, akár mást. Illetve a környékről is keresnek, áprilisban voltam például egy nagyon jó csellista barátommal, Friderikusz Péterrel Balassagyarmaton játszani. Nagyon jó érzés, hogy Nógrád megyében van egy támogató hátterem. Amikor a helyi sajtó megjelentet rólam valamit, azt rengetegen megosztják, ismeretlenek is, azzal, hogy „rá büszke lehet egész Nógrád megye”, ez nagyon jólesik. Ott gyakran megismernek az utcán is, odajönnek, elmondják, mennyire örülnek, hogy ezt csinálom. Az a legjobb érzés, amikor az ismerőseim azt mondják, hogy saját magukra büszkék azért, mert ismernek engem. Nem tudom, mi lehet ennél nagyobb dicséret.
– Egy ideig Németországban is tanult. Az, hogy hol van, hatással van arra, hogy milyen zenét ír?
– Teljes mértékben. És nemcsak a hely, hanem az időjárás is befolyásol. Hamburgban azt szerettem nagyon, hogy télen reggel kilenckor még sötét volt. Bementem reggel nyolcra, és akkor kelt fel a nap, amikor már két-három órája írtam. És rengeteg eső is esett, amit eleinte nagyon nem bírtam, de aztán megszerettem. Amikor esik az eső, akkor könnyebb dolgozni, beburkolózni. És az emberek is hatnak rám; azt vettem észre, hogy ott sokkal nyugodtabbak, mint itthon, és ha mosolyogva megyek az utcán, visszamosolyognak.
– Hol látja magát hosszú távon?
– Szeretnék Berlinbe menni, vagy vissza Hamburgba, vagy bárhova Németországba, hogy jobban megismerjem a német gondolkodásmódot és persze a zenét. És ez nem azt jelenti, hogy nem jövök haza soha. Szerencsére az én szakmám olyan, hogy ha van itthonról megrendelésem, azt tudom csinálni akárhol, ahol zongora van. De szeretnék Nyugaton is elismert zeneszerző lenni.
– Korábban azt nyilatkozta, hogy csak megrendelésre ír. Ebben ki tudja élni minden kreativitását?
– Megrendelésre vagy versenyre. Túlzás lenne azt mondanom, hogy ez kielégít, viszont ha nem látom magam előtt, hogy hol lesz előadva, amit írok, akkor nem tudom megcsinálni. Egyszerűen kidobott időnek érzem. Tudom, hogy ez nem a legjobb felfogás, és a nagy zeneszerzők régen is írtak az asztalfióknak, de én nem tudok. Szükségem van arra, hogy lássam magam előtt, hogy hol fog megszólalni, sőt, legtöbbször arra is, hogy tudjam, kik fogják előadni, amin dolgozom. Szeretek személyre szabott darabot írni, akár az előadó személyiségével is kapcsolatba hozni a zenei anyagot. Például júniusban Párizsban, a Saint- Denis-bazilikában volt egy koncert, amit kimondottan Florentin Ginot világhírű bőgősnek írtam. Ráadásul számolnom kellett a bazilika tizenkét másodperces visszhangjával is, amiről szerencsére előre szóltak, így bele tudtam komponálni a darabba a tér nem túl szerencsés adottságait.
– Hogy lehet azzal számolni?
– A felhangrendszert használtam főleg. Vagyis úgy írtam a darabot, hogy számoltam azzal, hogy amikor egy hang megszólal, a korábbiak még szólni fognak, és az kellett, hogy ezek jó harmóniákat adjanak ki. Mindezt le lehet vezetni matematikailag. Sőt, én logaritmikus egyenleteket is használok, amikor darabot írok, szóval ezt túlzásba is lehet vinni.
– Akkor nem is a fülére hagyatkozik, hanem kiszámolja, hogy mi illik oda?
– Igen, van, hogy így dolgozom. De sokszor éppen az a probléma a zeneszerzőknél, akik ezt követik, hogy nem mernek eltérni az egyenlettől, amit kitaláltak. Ilyenkor ki van számolva minden, viszont egyszer csak jön egy hang, ahol már nem az egyenlet, hanem az érzelem irányít. A szolfézstanárom mondta mindig, hogy ezt hívják tehetségnek: amikor tudod, hogy mikor kell kilépned a meghatározott mátrixból.
– Vissza tud emlékezni arra az érzésre, amikor először szólalt meg egy műve úgy, hogy más játszotta?
– Amikor én játszottam, az is nagy érzés volt. De amikor először hallottam kívülről egy darabomat, az tizenhét éves koromban volt, azon a versenyen, amiről meséltem. Ez óriási érzés. Ilyen lehet egy építésznek is, aki megtervez egy épületet, majd egészen addig nem látja, amíg kész nincs. Akkor megnézi, és azt mondja: igen, igen, erre gondoltam. Ráadásul a zenével ez a benyomás nem egy pillanat műve, nincs előttem egészben, hanem az időben bontakozik ki, így a hatás is folyamatos.
– Azt is mondta, hogy egy jó zeneszerző életében nem telik el úgy egy óra, hogy ne gondolkodna dallamokon. Ez azt jelenti, hogy sosem szenved az ihlet hiányától?
– De, de, mert ötletek mindig vannak, csak nem mindig a jó ötletek jönnek elő. Most is megy a fejemben egy dallam, vagy amikor sétálok az utcán, és a cipőm kopogásából jön valami ritmus, arra ráépítek egy dallamot. De ezeket ki is kell szortírozni az agyamból, amikor darabot írok, mert nem mindig jelentenek segítséget.
– És milyen az ihletett állapot?
– Hú, hát ez nem könnyű kérdés, meg erre nem is igazán emlékszik az ember. Sokan úgy képzelik a zeneszerzést, hogy ott van a zeneszerző egy teremben egy zongora mellett vagy a papír felett – én már nem papírra írok, hanem számítógéppel dolgozom –, és képzeletében a felhőkön ugrálva tök jól érzi magát, mint Mozart az Amadeusban. De ez inkább olyan, hogy ki kell sajtolni magamból, és közben óránként többször depresszióba esek. Ha aztán megvan az ötlet, mondjuk egy dallam vagy motívum, leírom, társítok hozzá valamit, már kezd összeállni, akkor még tovább dolgozom rajta, aztán lehet, hogy kitörlöm az egészet, és utána újrakezdem. És ha elkezd működni, az olyasmi, mintha átadnám magam valami felsőbb energiának.
– Említette, hogy az első zeneakadémiai éve alatt több versenyt is megnyert. Utána jött a Junior Prima-díj és azóta még egy Artisjus-díj. Milyen a viszonya a sikerhez?
– Amikor elkezdtem a zeneszerzést, azt hittem, hogy majd a sikerektől boldog leszek, de nem lettem. Sajnos megszoktam. És ha nem jön össze valami, az nagyon rossz, ha meg összejön, akkor egy-két napig van rám hatással, aztán semmi. Az elsődleges célom mindig az, hogy nekem tetsszen, amit csinálok. Hogy ha megyek az utcán, szívesen hallgassam azt a darabot. Mondjuk vannak olyan darabjaim, amiket nem illik az utcán hallgatni, mert annyira kemények. De ki vagyok éhezve a visszajelzésekre, és mi igazi visszajelzéseket nem szoktunk kapni. Eljöttek a Budapest-nyitány koncertjére tízezren, és utána mindenki csak annyit mond, hogy gratulálok, nagyon jó volt. Aztán amikor nem vagyok ott, biztos mindenki elmondja a pontos véleményét, de ez a kettő nem találkozik: amit én hallok, meg amit mások gondolnak. Szeretem, amikor valaki igazi kritikát mond, és annyira sajnálom, hogy most már ezzel nem nagyon lehet találkozni. Örülnék neki, ha írna már valaki egy rendes kritikát, és elmondaná az igazi véleményét arról, amit csinálok.