A keresztény középkor derekán kezdődött a szentévek hagyománya, s alakulása híven tükrözi mindazokat a kérdéseket, témákat, gondokat, hitbeli és merőben világi fordulatokat, melyekből kirajzolódik az egyház története.
Ferenc pápának az idei szentévet meghirdető, Spes non confundit kezdetű bullája arra a házigazdára emlékeztethet bennünket, aki a jézusi példázat szerint „kamrájából újat és régit hoz elő” (Mt 13,52). Egyfelől ugyanis a 2025-ös, rendes szentév kapcsolódik a római jubileumok 1300 óta tartó láncolatához, másfelől a hagyományos szokásokhoz az egyházfő olyan magyarázatokat fűz, melyek várakozása szerint a mai kor embere számára megkönnyítik a szentév spirituális tanításának befogadását, a bekapcsolódást a szimbolikus eseménybe. Ha röviden áttekintjük a szentévek történetét, mindezt nem találjuk meglepőnek, hiszen a keresztény jubileum jelképrendszere fokozatosan alakult ki, majd megszilárdulása után a pápák általában feladatuknak érezték a szentévhez kapcsolódó tanítást és az aktualizáló értelmezést.
A „megbocsátás évének” (amint kezdetben nevezték) első meghirdetése az Úr 1300. esztendejében VIII. Bonifác pápa részéről egyfajta válasz volt azoknak a Rómába özönlő zarándokoknak a vágyára, akik Szent Péter és Szent Pál sírjánál remélték bűneik teljes bocsánatát. Az egyházfő ezután hirdette meg a pápai hatalom teljességére alapozva – meghatározott feltételek mellett – a bűnök legteljesebb elengedését, amely kiterjedt a bűnökért járó lelki (e világi és túlvilági) büntetésekre is. A bullával megerősített búcsúnyerés kihirdetése mindmáig nyitányát jelenti a rendes szentéveknek, melyek ismétlődését eredetileg százévente képzelték el. Ettől azonban már 1350-ben eltért az Avignonban székelő VI. Kelemen pápa, mégpedig a római polgárok kérésére, akik az emberi élet rövidségére hivatkoztak (hogy kortársaik is részesülhessenek a teljes búcsú kegyelmében), valamint az ószövetségi törvényben található jóbel-évre: „Tedd szentté az ötvenedik esztendőt, és hirdess szabadulást földed minden lakójának, mert örvendetes esztendő az” (Lev 25, 10). A rómaiak másik kérése az volt, hogy az egyházfő térjen vissza székvárosába; ez ugyan nem teljesült, de a búcsúnyerés helyszínei közé Szent Péter és Szent Pál bazilikái mellé bekerült az Üdvözítő lateráni bazilikája is. Az „örvendezés évének”, jubileumnak is nevezett nagy bűnbocsánat periodicitása azonban még ekkor sem tisztázódott véglegesen, s e téren újabb kezdeményezés történt a pápaság avignoni korszakát követő egyházszakadás alatt. VI. Orbán pápa azzal a szándékkal hirdetett római jubileumot 1390-re, hogy ettől kezdve harminchárom évente legyen ilyen alkalom, Krisztus földi életének hosszához igazítva. Ekkor a zarándokoknak már a negyedik pápai bazilikát, a Szűzanya tiszteletére épült Santa Maria Maggiorét is fel kellett keresniük, viszont lehetőség nyílott arra, hogy a római utat Szent Péternek felajánlott alamizsnával, pénzadománnyal megválthassák a hívek. A következő, pápai bullával meghirdetett jubileumra valóban harminchárom év múlva, 1423-ban került sor, ám közben váratlan dolog történt: 1400- ban ismét özönleni kezdtek a zarándokok Rómába, ezúttal a flagellánsok (önostorozók) mozgalmának köszönhetően. Ezért IX. Bonifác pápa – már az év folyamán – mégiscsak jubileumi búcsút hirdetett 1400-ra is.
A XV. században először visszatértek az ötvenévenkénti rendezéshez (1450), majd II. Pál pápa 1475-re is jubileumot hirdetett, hogy minden nemzedék részesülhessen a kegyelmi javakban; ekkor kezdték el használni a „szentév” elnevezést. De más változások is kapcsolódnak ehhez a két alkalomhoz. 1450-ben V. Miklós pápa vasárnap és ünnepnapokon a Szent Péter-bazilika előtt személyesen üdvözölte a híveket, s emlékérmét is veretett a jubileum tiszteletére. A római zarándoklat nemzetközi vonzerejét mutatja, hogy az egyes nemzeti csoportok a nyelvüket ismerő gyóntatók alkalmazására törekedtek; a magyarokról pápai rendelkezés alapján a pálos szerzetesek gondoskodtak, akik 1404 óta voltak jelen az Örök Városban. A zarándokok várakozáson felüli pénzadományai tették lehetővé a humanista egyházfő, V. Miklós számára, hogy értékes kódexeket vásároltasson szerte Európában, megalapozva ezzel a Vatikáni Apostoli Könyvtárat. Miközben a reneszánsz szellemben megújuló pápai székhely kiváltotta a jubileum résztvevőinek ámulatát, megjelentek a kritikus hangok is, például az Itáliában tanuló Janus Pannonius epigrammáiban: „Nem tudom én azt, vajjon e vakhitből van-e hasznuk? / Ám hogy a pápának haszna van, én tudom azt.” Tegyük hozzá: nyilván a római szállásadóknak, kereskedőknek is… Ugyanakkor az a tömegszerencsétlenség, mely 1450-ben történt az Angyalvár hídján, ráirányította a figyelmet a hatékonyabb szervezés szükségességére. Ezért 1475-re IV. Sixtus pápa, akit a szentévet meghirdető, ám időközben elhunyt II. Pál utódául választottak, tudatos városrendezésbe kezdett, többek közt egy új híd építésével (Ponte Sisto), valamint katonaság bevetésével javított a gyakran kifogásolt római közbiztonságon. Kedvező újítás volt, hogy a könyvnyomtatás lehetőségét kihasználva a pápai bulla nyomtatott formában is elérhetővé vált, a legfontosabb szentévi információkkal együtt. Egy másik fejlemény viszont súlyos következményekkel járt, mivel a búcsúnyerést már az elhunyt hozzátartozók „megsegítésére” is igényelték a hívek, s ennek kombinálása a pénzadományokkal a visszaélések melegágya lett.
James Michael Harvey bíboros megnyitja a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika szent kapuját 2025. január 5-én
Fotó: AFP/ Remo Casilli
Kapuk, nyíljatok meg!
Az 1500-as szentév ismét jelentős újdonságot hozott a szentkapuk megnyitásának és bezárásának szertartásával. Bár az első szentkapuról már 1423-ból tudomásunk van (a lateráni bazilikánál), e szentév pápájának, VI. Sándornak az érdeme a rituálé bevezetése mind a négy nagy bazilikában. A megnyitás szertartását a Szent Péter-bazilikában maga az egyházfő vezette (a többi helyszínen pápai legátusok); a nyitányt trombitaszó jelezte, utalva az ószövetségi jóbel-év előírására (sófárok megfúvása). Ezután a 117. zsoltárt énekelték:
„Tárjátok ki az igazak kapuit, bemegyek, hogy áldjam az Urat. Az Úr kapuja, íme, itt van, de csak az igazak mennek át rajta.”
A pápa ekkor végezte el a kaput lezáró fal jelképes megnyitását ezüstkalapáccsal. A következő szentévben (1525) tűnt fel az ezüst vakolókanál a bezáráskor; de ez már arra az időszakra esett, amikor Luther Márton kritikája nemcsak a búcsúk „kegyelmi marketingje” ellen irányult, hanem sokak szemében Róma lett a nagy Babilon, élén az Antikrisztussal, vagyis a pápával. Ennek dacára sem a búcsú tana nem változott érdemben (a visszaélések felszámolását viszont előirányozta a trentói zsinat), sem a következő szentévek vonzereje nem csökkent a római katolikus egyház befolyása alatt maradt területeken, mindenekelőtt Itáliában. Ez abból is látszik, hogy éppen a soron következő szentév (1550) hozott fejlődést a zarándokok ellátása terén. Egyrészt ekkor nyíltak az első nívósabb szállodák Rómában, a társadalom felső rétegeit megcélozva, másrészt Néri Szent Fülöp és társai az egyszerű zarándokoknak biztosítottak három napon át ingyenes szállást és étkezést a Szentháromság testvérület szervezésében.
Ez átlagosan napi hatszáz főt jelentett, s a testvérület későbbi, pontos nyilvántartásai teszik lehetővé, hogy száznyolcvanezer körülire becsüljük a következő szentévek (1575, 1600, 1625) zarándokainak számát, amikor Róma állandó lakossága százezer körül mozgott. Az 1550-es szentév a jezsuita rend történetében is jelentősnek bizonyult. III. Gyula pápa ekkor erősítette meg elődjének, III. Pálnak a rend javára adott bulláit, valamint Loyolai Szent Ignác ezen év őszére hívta Rómába első társait, hogy közösen döntsenek a rendi konstitúciókról. Ignác, akinek lelki naplója az általa gyakran felkeresett Szent Péter-bazilikában nyert kegyelmi ajándékokról is tanúskodik, a háttérből hozzájárult az egyszerű zarándokok fogadásához, amennyiben vele kapcsolatban álló honfitársai alapították a Fájdalmas Anyáról nevezett testvérületet a Rómába érkező spanyolországi hívek istápolása végett.
Újszerű keretek
A katolikus reform jegyében megújuló pápaság a szentéveknek is új értelmezést adott; bár a búcsúnyerés prioritása megmaradt, felértékelődött Róma mint spirituális központ szerepe. Az 1575. jubileumi év ünneplésére felhívó bullát XIII. Gergely az előző évben Urunk mennybemenetelének ünnepén bocsátotta ki (ez a szokás mindmáig fennmaradt), arra utalva, hogy ekkor mintegy „megnyílik a mennyország kapuja”. Ugyanez a bulla Rómát a katolikus egyház fejének, anyjának és tanítójának mondta. Borromei Szent Károly milánói érseknek híveihez intézett – és utóbb pápai bullákban is idézett – körlevele figyelmeztetett arra, hogy
a Rómába induló zarándokokat ne a kíváncsiság vezesse, hanem befelé tekintő bűnbánat, füleik pedig ne a hírekre, hanem a szent ösztönzésekre nyíljanak meg.
Ekkor történt, hogy a közös bűnbánat jeleként a pápa zarándokok lábát mosta meg a nagyhéten. 1600-ban VIII. Kelemen pápa maga is zarándok lett, hatvanszor keresve fel a nagy bazilikákat, alamizsnát osztva, s nagyböjtben együtt étkezve a szegényekkel. Ugyanő minden katolikus püspököt meghívott, hogy legyen részese a római szentévnek. 1625-ben VIII. Orbán kiterjesztette a teljes búcsú elnyerésének lehetőségét mindazokra, akik nem tudnak Rómába eljutni (öregek, betegek, klauzúrás apácák, foglyok), egyúttal – a harmincéves háború idején – felhívást intézett az európai uralkodókhoz a béke helyreállítása érdekében. 1650-ben X. Ince úgy beszélt Rómáról, mint „a hit kapujáról”. Ám a híres ereklyék mellett a barokk Róma mondén arcát is megmutatta a zarándokoknak, mutatványosokkal, kocsiversenyekkel és a nagy ünnepeken borköpő kutakkal; 1675-ben X. Kelemen pápa próbálkozott némi szigorítással, de annál ő sem ment tovább, hogy korlátozza a prostituáltak nyilvános megjelenését, és betiltsa a bikaviadalokat… A XVIII. század szentévei a kialakult keretek között zajlottak, de a zarándokok száma jelentősen csökkent. Igaz, 1750-ben vettek részt először keleti katolikusok, nevezetesen örmények szervezett módon a római jubileumon. Új jelenség volt az is, hogy a szentévekhez kapcsolódó szokásokat teológiai traktátusokban magyarázták, s ebben a jezsuita szerzők jártak élen. Az 1700-as jubileumra készülve jelent meg a nápolyi Domenico Viva munkája (De Jubilaeo praesertim Anni Sancti Enchiridion, 1699), amely főként a búcsúnyerés feltételeivel foglalkozott. Fél évszázad múlva ezt a munkát adta ki újból a nagyszombati egyetem tanára, Johannes Bapt. Vintler, kifejezetten a teológiai hallgatók használatára. Az 1750-es szentév indította arra XIV. Benedek pápát, hogy az apostoli nunciusokhoz és a katolikus uralkodókhoz intézett levelében tanítást adjon a keresztény jubileum történetéről és teológiájáról. A korszakra jellemző szokás volt (1560-tól), hogy az újonnan megválasztott egyházfők trónra lépésük alkalmából teljes búcsút hirdettek (rendkívüli szentévek). A XIX. század a római szentévek hanyatlását hozta, mégpedig politikai okokból. 1800-ban, a francia forradalom hevében létrejött római köztársaság bukása után a székvárosába visszatérő VII. Piusz a zavaros közállapotok miatt eltekintett a jubileum meghirdetésétől. Hasonló történt 1850-ben, miután IX. Piusznak 1848/49 forradalmi eseményei elől menekülnie kellett Rómából. A közbeeső, 1825-ös szentévet megtartották, de zarándokok csak Róma környékéről érkeztek nagyobb számban, a külföldiek aránya pedig egy százalékot tett ki. 1875-ben, az Olasz Királyság fővárosává nyilvánított Rómában IX. Piusz pápa minden ünnepélyesség nélküli szentévet tartott (a szentkapuk zárva maradtak), mivel nem akarta kitenni a híveket esetleges antiklerikális provokációknak. Ugyanakkor a pápa az egész világra kiterjesztette a teljes búcsú elnyerésének lehetőségét, amelyhez a római zarándoklat helyett három templom meglátogatását kellett teljesíteni a püspöki székhelyeken. A „Vatikán foglyához” azonban így is sokfelől érkeztek zarándokok, az olasz katolikus ifjúsági szervezet tagjai szervezetten, egyénileg pedig már nemcsak Európából, hanem Amerikából és Ausztráliából is.
Az 1950-es szentévről készült dokumentumfilm plakátja
Forrás: Alamy
Modern idők
A szentévek újabb nagy korszakát az 1900. évi jubileum nyitotta meg; bár XIII. Leó pápa továbbra sem hagyta el a Vatikán területét, a szentkapukat ismét megnyitották, s a kilencvenéves egyházfő minden zarándokkal találkozni akart az ünnepi szertartásokon. Ekkor jutott a pápa színe elé a magyar görögkatolikusok küldöttsége is, amely a magyar liturgikus nyelv engedélyezésére vonatkozó emlékiratot nyújtott át Leónak. A következő szentévet 1925-ben még mindig a „római kérdés” rendezetlensége árnyékolta be, ám figyelemre méltó volt, hogy a Mussolini vezette olasz kormány együttműködést ajánlott a Szentszéknek a tömegeket vonzó zarándoklat megvalósításához. Ezt a jubileumot XI. Piusz pápa szándéka szerint kanonizációk sorozata tette emlékezetessé: ekkor emelte a pápa a boldogok közé többek közt Bernadettet, a lourdes-i látnokot, valamint a kanadai és koreai vértanúk csoportját, a szentek sorába pedig Lisieux- i Terézt, Vianney Jánost és a jezsuita Canisius Pétert. Szintén XI. Piusz kezdeményezése volt, hogy 1933-ban – immár az olasz állammal való kapcsolatok rendezése után – rendkívül szentévet tartottak Krisztus kereszthalála azaz a megváltás ezerkilencszázadik évfordulója tiszteletére; ezzel egy újabb szokást vezetett be, hiszen ilyen jubileumot ült az egyház 1983-ban, Ferenc pápa pedig már most előre jelezte 2033 hasonló megünneplését. 1950- ben XII. Piusz a régi fakapu helyett a jelenlegi, bronzból készült szentkaput nyitotta meg a Szent Péter-bazilikában, s a jubileumra időzítette Szűz Mária mennybevétele dogmájának kihirdetését. Ráadásul a pápa, aki rendszerint hat nyelven szólt a zarándokokhoz meghosszabbította a szentévet, elrendelve három búcsúnyerési helyszín kijelölését minden egyházmegyében. Ezáltal univerzális jelleget adott a keresztény jubileumnak. Ugyancsak XII. Piusz volt az, aki 1954-re rendkívüli szentévet hirdetett Szűz Mária tiszteletére. A II. vatikáni zsinat utáni első szentévet 1975-ben rendezték, s VI. Pál bullája ezúttal úgy mutatta be Rómát, mint „az igazság tanítóját és a katolikus egység középpontját”. A zsinat utáni teológiai megfontolások alapján az egyéni búcsúnyerés háttérbe szorult (bár lehetősége megmaradt), s inkább az egész egyház megújulása, az egyetemes testvériség és a béke közös keresése került előtérbe. A pápa hangsúlyozta, hogy a szentév legyen alkalom az ökumenikus és vallásközi kapcsolatok ápolására is. Rómát a statisztika szerint mintegy tízmillió zarándok kereste fel a szentévben, az ünnepélyes szertartásokat pedig világszerte lehetett követni rádión és televízión. Mivel a szentkapu megnyitásakor VI. Pálra majdnem rádőlt a kalapáccsal megütött fal, azóta a falat már előzőleg eltávolítják, és a pápák csak a kapuszárnyak megnyitását végzik szertartásosan. II. János Pál szándéka szerint 2000-ben – többéves előkészület után – az egész kereszténység nagy jubileumát ünnepelték, melynek csúcspontját a római ifjúsági világtalálkozó jelentette kétmillió fiatal részvételével. A pápa ekkor valamennyi földrész képviselőivel együtt lépett át jelképesen „az új évezred kapuján”. A szentév egészét jellemezte a katolikus egyház különféle csoportjaival közös ünneplések sorozata, valamint az erőteljes pápai felhívás az egyéni és közösségi megtérésre. II. János Pál szentévi bullájában a keresztények egységének szükségességét is hangsúlyozta: „Minden jubileumi év olyan, mint egy menyegzőre szóló meghívó. Mint a világon szétszórtan élő egyházak és egyházi közösségek sietünk az előkészített ünnepre, hozzuk magunkkal, ami összeköt bennünket, és az egy Krisztusra irányuló tekintet segít abban, hogy higgyünk az egységben, amely a Szentlélek gyümölcse.”
