Mit jelent a hivatásbarát kultúra, és hogyan lehet egy templom hivatásbarát? Hány fiatalember nevét illene fejből tudnia egy jezsuitának? Miként tekint az egyedülállókra az egyház? Nagy Bálint SJ mesélt több mint tíz éves hivatásgondozói tapasztalatairól.
A hivatást a megfogant élethez szoktad hasonlítani, amely megszületik, majd gondoskodásra szorul. Milyen felelősségekkel és feladatokkal jár ez egy jezsuita hivatásgondozó számára?
Ez egy igen erős képe a hivatásnak, és nagyon jól kifejezi azt, amit mi, jezsuiták átélünk, amikor a hivatásnak az elmúlt egy évtizedben kialakított új szolgálatáról beszélgetünk egymással. Nagy veszély ugyanakkor, hogy nagyon gyorsan a feladatokra vagy a felelősségekre irányul a figyelmünk. Ahogyan ezt kívülről látjuk, van bőven feladat és felelősség egy új élet foganásakor, a várandósság ideje alatt vagy a különböző életszakaszokban, és ez természetes, az új élet mégis ajándék. Jó nekünk arra tekinteni, ahogyan Isten megajándékozza az egyházat, a templomainkat, iskoláinkat, közösségeinket ezekkel a fiatalokkal, akik most közöttünk vannak. Isten küldi nekünk őket. Feladatokkal és felelősséggel mindenki túl van terhelve, és amikor kifáradunk, könnyen elfelejtjük, hogy tulajdonképpen megajándékozottak vagyunk. Közben pedig ez a lényeg. Ezen a ponton lennék figyelmes közös megkülönböztetésünkben: segítsük egymást nem elfelejteni azt, amit Isten tesz, ahogyan ő tevékeny közöttünk, ahogyan az általa ajándékozott élet jelei megmutatkoznak közösségünkben.
Fontos számodra, hogy meg kell különböztetni az általános és a specifikus, vagyis kifejezetten a jezsuita utánpótlást célzó hivatásgondozást. Miben segített ez a felismerés? És mi az általános hivatásgondozás?
Tanulási folyamatomnak fontos része volt a felismerés, hogy tényleg minden embernek van hivatása. A nehézség a ’hivatás’ kifejezéssel az, hogy keresztény közegben ez főként a papi és szerzetesi hivatást jelenti. Ám a hivatás Isten jelenlétéből, közelségéből, a vele való kapcsolódásunkból fakadó élet és konkrét cselekvés. Ilyen értelemben mindannyiunknak van hivatása. Ha közel kerülsz Istenhez, akkor valami életre kel, növekedni kezd, valami kivirágzik. Hivatásgondozóként tulajdonképpen mindenkinek a hivatása szívügyem. Ám lássuk be, hogy a miskolci iskolánkba ezer diák jár, a Jézus Szíve-templomunkba körülbelül kétezer-ötszázan, háromezren jönnek el vasárnaponként szentmisére, a médiánkon keresztül sok-sok embert érünk el. Ennyi ember számára egyetlen jezsuita kevés. A generális atya arra bátorít minket, hogy a Társaság minden tagja vegyen részt az általános hivatásgondozás szolgálatában, segítve egymást Isten közelségéhez találni, és vele együtt meghozni a következő lépések jó döntéseit. Ha így értjük a hivatásgondozást, akkor minden jezsuitának és munkatársnak fontos küldetése van ezen a területen. Ez mindnyájunk feladata.
Fotók: Pásztor Péter
Ez azt jelenti, hogy mi, a jezsuiták barátai, munkatársai, a templomi közösségek, a plébánia tagjai be tudunk kapcsolódni a hivatásgondozásba?
Igen, abszolút. Ha őszinte tudsz lenni önmagadhoz, akkor a nagy kérdések ezzel kapcsolatban a következők: te jól vagy-e, Isten közelében érzed-e magad, és talentumaiddal szolgálsz-e másokat? Erre a három kérdésre adott igen válasz jelenti azt, hogy te jól vagy jezsuitaként, jól vagy munkatársunkként. Az ezeken a területeken végzett munka mindenkinek a saját felelőssége, de segíthetjük egymást, mert a közös ügyünk, hogy a saját életedben, a munkatársi, plébániai közegedben jól legyél. A következő kérdés az, hogy vajon ki-ki a saját karizmájának megfelelően milyen területeken tud bekapcsolódni a hivatásgondozásba. Az egyik ilyen nagy terület a megszólításé: odalépni egymáshoz, időt szánni egymásra, és jól jelen lenni a médiában, hogy jelenlétünk találkozzon a fiatalokkal, idősekkel, mindenkivel, akivel kapcsolódni tudunk. Aztán ott a közösségszervezés: olyan közeget szeretnénk létrehozni, amelyben az emberek valóban imádkoznak, képesek kapcsolódni az élő Istenhez, egymáshoz, és elkötelezetten felelősséget vállalni az életükért; olyan közeget, amely fizikai, pszichés jóllétüket támogatja. A különböző jezsuita műveinkre vonatkozóan konkrét elképzeléseket is meg lehetne fogalmazni, amelyek elősegítik, hogy egyre inkább ilyen közösséggé váljunk. Rendi közösségeink és intézményeink ezen a téren közösen tudnak majd hosszabb távra tervezni, követhető és számonkérhető célokat kitűzni, valamint jó értelemben elvárni egymástól a segítségnyújtást. A harmadik terület az egyéni kíséréseké és lelkivezetéseké: itt olyan dolgokról tudunk nyugodt körülmények között, személyesen beszélgetni egymással, amelyek valóban fontosak, és segítenek a személyes fejlődés, istenkapcsolat és előrehaladás útján.
Írtál egy könyvet is a témáról.
Ez a tizenegyedik évem a hivatásgondozásban, és azt éreztem, szükségem van arra, hogy megfogalmazzam, ami történt az elmúlt években, ami kiforrott közöttünk. Aztán érkezett egy bátorítás és direkt kérés Rómából, a rendi formációt (képzést) vezető rendi elöljárónktól, hogy írjam le ezeket a meglátásokat a Társaság szolgálatára. Így született meg a Legyél te is Jézus társa! című kis kézikönyv. Lefordítottuk angol nyelvre, és a hivatásgondozás egyik lehetséges verziójaként hivatkozási pont lett a rendi közösségünkön belül. Még egy okom volt az írásra: az, hogy a provinciánk apostoli tervében a hivatásbarát kultúra nagyon fontos közös célkitűzés lett számunkra. Hogy a gyakorlatban ez ne csak szlogen maradjon, hanem legyen konkrét és megfogható mindnyájunk számára, mit is értünk rajta, szükséges volt leírni egy lehetséges utat, hogy miként épülhet közöttünk a hivatásbarát kultúra. Kiindulópontnak szántam és szánom ezt az írást, ami referenciát jelent, és lehetséges irányokat mutat, aztán pedig hajrá, szülessen meg az, amit az Úr szeretne, és amit csak együtt tudunk tenni. Ha minél több ember kapcsolódik be ebbe a szolgálatba, és egyre több új tapasztalat meg szempont kerül elő, közösen formáljuk tovább ezt az Isten közelében megélt kultúrát, az ő társaiként.
A magyar jezsuita hivatásgondozás módszere tehát nemzetközi szinten is sikeresnek számít. Mi az, amit ti jól tudtok működtetni?
Nem biztos, hogy ez a struktúra, amit ilyen jól kitaláltunk, más kultúrákban, országokban is úgy működne, mint nálunk. Szerintem van egy kegyelmi idő, ami nem rajtunk múlik, hanem most ebben találjuk magunkat itthon. Ez valószínűleg azoknak az imádkozó, hiteles rendtársainknak az érdeme, a nagyoké, akik a rendszerváltás előtt értünk imádkoztak és szenvedtek, és azoké, akik itt voltak a rendszerváltás után, és lehetőséget adtak nekünk a formálódásra, növekedésre. Ezeknek a jezsuitáknak a hűségébe, önátadásába, imáik hagyatékába léphettünk mi be. Ez az alap, amelyen állunk. És ezek után természetesen mi is beletettük a saját adottságainkat, és úgy tűnik, most valami szép mutatja meg magát. Élet van körülöttünk, vannak hivatásaink, idén például tizenegyen vesznek részt az egy éven át tartó hivatástisztázási folyamatban. Aztán mertünk lépni – bátor döntéseket hozni olyan ügyekben is, amelyekkel kezdetben nem mindenki értett egyet. Például nyílt estéket szerveztünk kizárólag férfiak számára. Ez kezdetben nem volt egyszerű, sokan megkérdezték: „Akkor a nőknek nincs hivatásuk?” „Miért rekesztitek ki a hölgyeket?” Bár programjaink többsége férfiak és nők előtt egyaránt nyitott, egy-egy ilyen célzott kezdeményezés is érzékenységet váltott ki. Jelenleg azonban az a valóság, hogy katolikus egyházunkban férfiak lehetnek jezsuiták és papok. Nekünk tehát dolgunk van a srácokkal – mert az Úr ma is hív apostolokat, akiket maga mellé vesz. Más provinciákban ezt a lépést nehezebben tették meg, mi viszont vállaltuk az ezzel járó konfliktusokat, nagyon figyelve arra, hogy a hölgyeknek is helyük van küldetésünkben – számukra is meg kell találnunk a megfelelő tereket és lehetőségeket. Harmadszor: a hivatásgondozó nem maradt egyedül, hanem jezsuita rendtársakkal együtt egy csapatban kezdett dolgozni, így a hivatásgondozás közös üggyé vált. A jezsuita rendtagok révén támogató háttér alakult ki mögötte.
És mit jelent közelebbről a specifikus jezsuita hivatásgondozás?
Van nálunk egy kinevezett főállású hivatásgondozó, sőt, egy jezsuita hivatásgondozói team, akiknek az a feladatuk, hogy támogassák a hivatásgondozás ügyét a rendtartományban, illetve hogy a leendő jezsuita hivatásokat is szolgálják. Figyelünk rá, hogy Isten kiket hív ma közel magához, kik azok, akiket Jézus társának hív, akiket küldeni tud. Mindnyájan érezzük annak fontosságát, hogy legyenek papjaink, legyen szentmise a templomainkban, legyen gyóntatás, legyenek olyanok, akik jelenlétükkel Isten stílusát hozzák el a közösségeinkbe. Ez a felismerés nagyon nagy szabadságot jelentett. Isten ma is hív fiatalokat, akik apostolok lesznek. Egy idő után rájöttünk, hogy az apostoli létnek vannak alapvető készségei, amelyeken tudatosan is lehet és kell dolgozni. Ma már meg tudjuk fogalmazni, mik ezek az apostoli alapkészségek, amelyekhez fel kell nőniük azoknak, akik a jezsuita élet iránt érdeklődnek: élő és személyes hit, a katolikus közösséghez való tartozás és a szolgálat készsége, a felelősségvállalás képessége, valamint egészséges, terhelhető pszichés és fizikai állapot. Ennek megfogalmazása kezdetben nagyon erősnek hatott a közösségünk számára, de később rájöttünk: valóban alapokról beszélünk. A legtöbb szakmai képzésben az ilyen, vagy hasonló alapok megléte természetes elvárás, különben fel sem veszik az embert az egyetemre. Természetesen nem tökéletességet várunk el, és az sem baj, ha valami még hiányzik a megnevezett alapkészségek közül, de a gyakorlásuk és a rájuk való törekvés nem a jezsuita képzés része – ezek elsajátítása még a belépés előtt szükséges. Ez a meglátás nagyon inspirálónak bizonyult: a hozzánk forduló fiatalokat lelkesíti, hálásak érte, szívesen beszélgetnek róla, és őszintén vágynak arra, hogy ezeken a területeken fejlődjenek, mi pedig megadunk minden lehetőséget és eszközt a növekedéshez. Nekünk, hivatásgondozóknak is jó látni, hogy mi a konkrét feladatunk. Már nem a „majd csak kialakul” bizonytalanságában mozgunk, hanem egyre tisztábban látjuk, mire van szükség. Ez felszabadító – ugyanakkor felelősséggel is jár. Ott vagyunk-e valóban a fiatalok mellett? Szolgáljuk-e bennük a működő életet? Kezdeményezően vagyunk-e jelen? Oda merünk-e lépni hozzájuk? Nevükön tudjuk-e szólítani őket, ismerjük-e őket? Mindez felelősség – a mi oldalunkon.
Hogyan jutottál el odáig, hogy név szerint szólítsd meg a fiatalokat? Mit jelent ennek az ereje?
Az Isten ilyen: a nevünkön szólít. Az ő számára nem egy szám vagyok a tömegben. Ilyen értelemben minden hivatás nagyon személyes. Az az alaptapasztalatom, hogy a személyesség minden kapcsolódásban vagy barátságban kulcsfontosságú, és miután ezt beláttam, már csak gyakorolni kellett, hogy hívjam azokat, akikkel találkozom, akik mellettem vannak. Persze egy tömegnek is lehet úgy prédikálni, hogy a személyek fontosak, ez az attitűd jellemző a jezsuitákra. Beöthy Tamás atya például úgy áldoztatott, hogy amikor felmutatta Krisztus testét, mondta az áldozó keresztnevét. Mindenkiét. Ádám János atya pedig már nagyon idős volt, amikor egy éven át mindennap kiállt a miskolci gimnázium udvarára, kezet fogott az érkező diákokkal, bemutatkozott nekik, és megkérdezte a nevüket. Egy év után nagyjából tudta a nevüket, nem mindenkiét, de úgy ötszázét. Ez olyan attitűd, amiben mi magunk is felnőttünk – bennünket is a nevünkön szólítottak. Én hogy teszem ezt? Közösségi alkalmakkor, ha kérdeznek a fiatalok, vagy felszólalnak, mindig megkérem őket, hogy mutatkozzanak be, vagy ha csak meghallom valakinek a nevét, utána megpróbálom a nevén szólítani, és így egy pár hónap után többeknek a nevét ismerem már.
Akkor jó a memóriád.
Azt nem tudom, szerintem átlagos. Nem a memória a kérdés, hanem a szándék, az érdeklődés, hogy fontos számunkra a másik ember. Például a templomból kijövő híveket lehet köszönteni mise után, személyként látni őket, nem csak a tömegben. Ez nem mindenkinek könnyű. De akkor tudjuk gyakorolni, ha magát az irányt mérvadónak tartjuk, azt, hogy fontos vagy nekem, hogy engem tényleg érdekel, mi van veled. Általában nem nagyon szokott érdekelni bennünket, hogy miről mit gondolnak az emberek, vagy ha érdekel is valamennyire, nincs energiánk beszélgetni. Pedig ahol van lelkesedés a beszélgetés, találkozás iránt, ott születnek a hivatások. Ahol időt és energiát fordítanak a fiatalokra, ott lesznek belépők. Az a szeminárium, az az egyházmegye, az a szerzetesrend, amely ezt belátja, időt szán a fiatalokra, és tudja a nevüket, annak lesz miből merítenie.
Hogyan hatnak ezek a fiatalok – a hivatásukat keresők, a belépők – rátok, a rendtársakra, a közösségetekre?
Nagyon büszkék vagyunk rájuk. Vannak nagyon jó fiatalok körülöttünk: a jó azt jelenti, imádságosak, értelmesek, akarnak valamit az élettől, megbízhatók, jó, és nagyon inspiráló velük lenni. És amikor együtt vannak a rendtársakkal, amikor találkozunk velük, vagy lelkigyakorlaton kísérjük őket, az nagyon jót tesz nekünk is. Az, hogy vannak belépők, látjuk az arcukat, nagyon pozitívan hat vissza a rendtársakra. És az európai jezsuiták is büszkék a magyar rendtagokra, bizalmat szavaztak nekünk, hogy „akkor csináljátok úgy, ahogy jónak látjátok”. Van egy formáció, van egy alap, van egy küldetés és közös irány, amire együtt készülünk, de a személy, aki belép a rendbe, szintén formálja a közösségünket. Tehát mi is formálódunk a hozzánk belépő fiatalok által, bennünket is fiatallá tesz a jelenlétük. Kicsit ilyenek voltak a nagyjaink is: öregkorukban is nagyon fiatalok maradtak, és engedtek minket felnőni, megbíztak bennünk.
A jezsuita hivatás egyik oldala ez a személyesség, kötődés, de létezik egy másik oldal is, az elengedésé, hiszen vannak, akik a hivatástisztázó év után nem lépnek be a Társaságba, vagy belépnek, de később másik utat választanak.
A kötődés nem pusztán a jezsuiták és az érdeklődő fiatal között jön létre, hanem a fiatal és Jézus között is. Ő elsősorban Jézus társa lesz, nem az enyém – ez az elsődleges kapcsolódás. Persze kialakul egyfajta barátság vagy kötődés, de ha jó a hivatásgondozás, akkor nem a közösség és a személy kapcsolódik pusztán össze, hanem a személy és az élő Isten. Nekünk nem azért kellenek új rendtagok, hogy szolgálatainkban legyen utánpótlásunk. Azokra az emberekre van szükségünk, akiket az Isten erre az életformára hív. Éppen ezért, ha egy fiatal azt érzékeli, hogy nem hozzánk szól a meghívása, akkor nagyon örülünk, ha nem hozzánk lép be. Bár érzelmileg talán néha nehéz, hiszen egy nagyon jó embert ismertünk meg, bátran el lehet engedni. Persze minél több ideig van valaki velünk, ez annál nehezebb. De ha identitásunk legmélyén Jézus társai vagyunk, akkor az, hogy az Úr valakit máshova hív, tényleg örömteli eseménnyé válik. Amikor valaki már fogadalmat tett, és utána valamilyen emberi oknál fogva mégsem ezt a hivatást választja, az viszont fájdalmas, de hiszem, hogy Isten ebből is tud jót kihozni. Ezek személyes történetek. Hivatásgondozóként biztonságot és szabadságot ad, hogy mi senkit nem akarunk a közösségünkbe erőltetni. Azt szeretnénk, hogy mindenki szabadon és a legőszintébben arra mondjon igent, amire az Úr őt hívja. És ebben szerintem mi nagyon jók vagyunk.
Templomigazgató, plébániai kormányzó is vagy. A Krisztus Király ma az egyetlen kifejezetten hivatásbarát plébánia Magyarországon. Miben különbözik a többitől?
A hivatásbarát templomi kultúrát jezsuita elődeim a templomban már gyakorolták, és sok más plébánia sajátja is. A különbség talán most az, hogy már meg tudjuk nevezni ennek a kultúrának a konkrét elemeit, és közösen be tudunk állni e kapott küldetés és cél mögé. Ez a cél pedig az, hogy a jegyesoktatás, az ifjúsági csoportok, a szentségi felkészítés, a szentmise, a prédikáció, a gyóntatás, a szentségimádás – mindaz, amit a templomban teszünk – segítsen közelebb kerülni az élő Istenhez, és ebből a szent térből kiindulva hozzunk döntéseket, innen éljük egyéni és közösségi életünket. Ez azt feltételezi, hogy valódi találkozások vannak közöttünk, és hogy beszélgetünk egymással. Nevezhetjük ezt talán szinodális egyháznak is – amelyben tudatosan gyakoroljuk a kapcsolódást egymással, figyelünk arra, mi történik bennük, mire van szükségük, és valóban jelen vagyunk egymás számára. Ekkor azt tapasztaljuk meg, hogy idetartozunk, fontos részei vagyunk a közösségünknek, kapcsolatban vagyunk egymással, és segítséget is kérhetünk, ha szükségük van rá. Plébániánkon ezért egyre inkább elérhetővé válik a személyes kísérés és a lelkigyakorlatokon való részvétel – hiszen ez a jezsuita rend egyik legfőbb küldetése és ajándéka az egyház számára. Azok számára pedig, akik valami miatt nehéz helyzetben vannak, az Oázis Lelkigondozó és Mentálhigiénés Szolgálat kínál segítséget a templom falain belül: anonim módon és térítésmentesen, biztonságos közegben, ahol reményt és közösséget találhat az ember. Összefoglalva: plébániánk küldetése a minőségi jelenlét, a gazdag lelkiségi tartalom és lelki input, emberi és közösségi kapcsolódás, valamint a személyes kísérés – mindezek olyan belső erőforrások, amelyekből táplálkozva tudunk másokat szolgálni, úgy is, hogy kilépünk a templom falain kívüli világba. Ősztől kilenc munkacsoport indul, hogy ezt a küldetést szolgálja: zenei, közösségi, szentségi felkészítő, liturgikus, üzemeltetési, média, lelkigyakorlatos, szeretetszolgálati és adminisztrációs munkacsoport. Mindegyikhez várunk önkénteseket. Szeretnénk láthatóvá tenni, hogy melyik csoport mit csinál, ki vezeti, és mi a célja, feladata. Elkészült egy templomi házirend is, amely világosan lefekteti a közös kereteket – az ifjúságvédelmi alapelvektől kezdve a működésmódokon át a felelősségi körökig. Mindez azt a biztonságos és átlátható közeget teremti meg, amely egyszerre teszi nyilvánvalóvá küldetésünk alapját, és konkrét lehetőséget kínál azok számára, akik szeretnének bekapcsolódni a szolgálatba.
Egyre többen vannak azok a fiatal vagy kevésbé fiatal egyedülállók, akik sem a papi, szerzetesi, sem a családos hivatás, életforma felé nem köteleződtek el. Hogyan látod az ő helyzetüket?
Jogos a kérdés, és valóban nagyon fontos a téma. Ezek rendkívül személyes és sokszor fájdalmas időszakokat jelentenek, amelyek mögött hosszú évek szenvedése, keresése, kudarcai, csalódásai és az elhagyatottság megtapasztalása húzódik meg. Érdemes felidézni: Jézus közelében sokan voltak, akik nem házasodtak meg – és mégsem sajnáljuk őket. Gondoljunk csak Mária Magdolnára vagy a nagy szentekre, akiknek szintén küzdelmes volt az életük. Máriáról és Mártáról sem tudjuk, volt-e férjük vagy lett-e családjuk. Ha azt feltételezzük, hogy a házasság automatikusan boldogsághoz vezet, akkor talán érdemes körülnéznünk alaposabban. Nem úgy tűnik, hogy önmagában a házasság tenné boldoggá az embert. Ami szerintem igazán lényeges, az az, hogy mi történik akkor, amikor valaki közel kerül Istenhez – aki már régóta keresi őt. Megengedjük-e, hogy ebből a kapcsolatból, ebből az egységből fakadjon egy boldogabb, teljesebb élet? Vagy továbbra is egy meghatározott életformához ragaszkodunk? Úgy tűnik, a forma önmagában nem tesz boldoggá senkit – a tartalom, a kapcsolódás képessége, a hit mélysége az, ami igazán számít.
És miként tekint az egyedülállókra az egyház? Mit tehet értük a hivatásgondozó?
Én ebben felelősséget érzek, és azt is, hogy van dolgunk. De nem felülről lefelé irányuló segítségre gondolok, hanem arra, hogyan tudunk olyan közeget teremteni, amelyben nehéz témákról is lehet jól beszélgetni. Például arról, hogy milyen jó lenne időben döntést hozni bizonyos dolgokról – de valamiért mégsem merem megtenni. Vagy arról, hogy félek: elrontom az életem, nem találom meg a „tökéletes” társat, és közben eltelik tíz év… ez nehéz. Az egyház nagyon nagylelkű, és keresi azokat a formákat, amelyek valóban segíthetik az egyedülállókat – legyenek idősebbek vagy fiatalabbak. Én mindenhol látok ilyen kezdeményezéseket: imacsoportokat, közösségeket, kíséréseket. Valahogy gyakorolnunk kell azt, hogy el tudjuk fogadni a valóságot – és jó, ha el tudjuk fogadni. Hivatásgondozóként szerintem arra érdemes irányulnunk, hogy bármilyen élethelyzetben is van valaki, azt keressük vele együtt, mi segíti őt abban, hogy közel kerüljön Istenhez. És amikor ez sikerül, akkor nézzük meg, mi bontakozik ki ebből az élő kapcsolatból. Lehet, hogy másként fogsz szeretni. Más módon adsz majd életet. Lesz, amit el kell gyászolnod. És aztán, talán csendben, valami egészen új fog megszületni.
Hogyan lehet az egyedülállókat észrevenni, hogyan lehetnek ők potenciális erőforrásai az egyháznak? Mit üzensz nekik?
Szerintem nagyon sok energia van az egyedülálló emberekben. Régen az egyházban az özvegyeknek külön rendjük volt. Ma a plébániákat gyakran idős, többnyire egyedülálló nénik és bácsik tartják fenn, és sok esetben ők – illetve más egyedülállók – működtetik a templomi közösségeket. Nem tudom, mennyi figyelmet kapnak a hierarchikus egyháztól, de számomra nem kérdés, hogy van helyük és értékük az egyházban. Úgy gondolom, aki az egyház tagja szeretne lenni, és ehhez a közösséghez akar tartozni, annak valamilyen módon formálódnia kell ehhez az egyházhoz. Ugyanakkor, ha valaki – például egy plébános – mellé az Úr embereket küld, hogy velük együtt munkálkodjon, akkor neki is formálódnia kell az adott személyekhez és közösséghez, hogy valóban együtt haladhassanak az úton. Én ezt a kölcsönös jó szándékot, bizalmat és összecsiszolódást tartom kulcsfontosságúnak. Ebből születhet valami jó: ha papok és egyedülállók – minden sebükkel és sérülésükkel együtt – közösen Istenre tekintenek, és együtt haladnak felé, abból irány és szabadság születik. Ebben az isteni térben gyógyulunk mindannyian, és valójában így találjuk meg a helyünket. Mielőtt valaki bevonódik Isten jelenlétébe, kívülállóként nem igazán tudhatja, mire vágyik Isten az ő életével kapcsolatban. És talán nem is az egyházi tekintély válaszaiban nyugszik meg legmélyebben az ember, hanem az élő Isten közelségében és biztonságában.
