Megelevenedik benne a talentumokról szóló példabeszéd első szolgája. A hegymászó–pszichológus–klarinétművész kapott képességeivel ügyesen sáfárkodott, és rengeteg gyümölcsöt hozott: többek közt megmászott egy nyolcezer méteres hegycsúcsot, pszichológusi praxist indított, és számos zenei formáció tagjaként koncertezik. Életpéldájával arra buzdít, vegyük komolyan az Úr hívásait, merjünk elindulni, ne ássuk a földbe tehetségünket.
– Hogyan oszlik meg a személyisége a három hivatása között? Van köztük prioritás, vagy bizonyos időközönként változik, melyik a legfontosabb?
– Inkább az utóbbi, életszakaszonként domborodik ki egyik-másik. A mászás nagyobb kiszakadást jelent, ugyanígy egy pszichológusi továbbképzés vagy egy lemezfelvétel is. Felváltva vannak jelen a hétköznapokban, de mindegyik aktív az életemben. Törekszem arra, hogy százszázalékos figyelmet szenteljek annak, amiben éppen benne vagyok.
– Ön alakítja vagy kívülről jön, hogy melyik a hangsúlyos?
– Többnyire én döntöm el. A nagyobb mászások függnek az évszaktól és az időjárástól, ezért ezek a viszonyítási pontok, s egyúttal lényeges tartópillérei az életemnek. A hétköznapokban lendületet ad, hogy tudom, közeleg a dátum, amikor mehetek egy hegyre, van egy cél, amelyre edzhetek. Az induláshoz közeledve már kevesebb munkát, illetve koncertet vállalok.
– Hogyan tudja összeegyeztetni a mindennapokban a három tevékenységet? Mennyire nehéz egy adott feladatra koncentrálni, a jelenben maradni?
– Nem esik nehezemre megélni a pillanatot, pont azért, mert ennyire sokrétű az életem. A színesség segít az egyhangúság és így a kiégés elkerülésében is. Precíz szervezést igényel a napirendem kialakítása, és ez csak úgy működik, ha jelen vagyok. A tervezgetésnek hála nem kell a következő tevékenységre vágyakoznom, mert látom előre, mit fogok csinálni. Éves, havi és heti beosztást szoktam készíteni, így már jó korán elkezdem a hegyekre való felkészülést. Tény, hogy sok energiát követel az összhang megteremtése, de nem lehetetlen.
– Eddigi beszélgetésünk alapján úgy tűnik, elsődleges hivatása a mászás. Hogyan tekint a zenére és a pszichológiára: hivatásként, hobbiként vagy munkaként?
– A hegymászás szerelem, de a másik kettőt is hivatásnak mondanám. A mászásnál tudom leginkább átélni a flow-t, ott tudok megfeledkezni a tevékenység feladatjellegéről, teljesen én vagyok jelen, én töltődöm. Pszichológusként a másik emberért vagyok, segítőként jelenek meg a kliensem érdekében. A zene is-is, kicsit feladat és szárnyalás is, hiszen nem mindig én választom ki, mit játszom.
Fotó: Hegedűs-Frey Márton
– Mi a közös a három hivatásában?
– A rám jellemző fogékony lelkület, érzékenység, ráhangolódási képesség. Kollár Lajos hegymászó barátom szerint a jó pszichológus művészlelkű is, ilyennek tartom magam is. A hegymászást is azért kezdtem el, mert a hegyekkel akartam találkozni. A mászás számomra önkiteljesedés, amelynek mellékesen van sportértéke is, de a lényeg a nagyfokú szeretet a hegyek iránt.
– Mindhárom érdeklődési területében van valami mélyre, többre vágyódás, mondhatni, istenkeresés, isteni jelenlét.
– Nem keresésnek mondanám, a találás már régen megtörtént az életemben. Hívő közegben nőttem fel, ezt lélegeztem be gyermekkoromtól kezdve, így meghatározó számomra, hogy bárhol vagyok, bármit csinálok, azt Isten szándéka szerint tegyem. Felelősségemnek tartom, hogy beteljesítsem a tőle kapott feladatot, ezért azt keresem, hol van dolgom a világban, mivel tudnám értelmesebbé, jobbá és gazdagabbá tenni a környezetemet.
– Hogyan írná le az istenkapcsolatát?
– Bensőséges és bizalommal teli, ezért tudom, hogy nincs félnivalóm. Sok istenmegtapasztalásom volt már, talán azért, mert igyekszem érzékenyen figyelni rá. Ezek az élmények természetesen erősítik a kapcsolatot.
– Mesélne bővebben az első konkrét istenélményéről?
– Tizenkilenc évesen megismerkedtem egy magyar hegymászóval, s az ő pár mondata fényt gyújtott bennem. Akkor láttam meg, mi lesz az én életutam. Most is úgy tekintek erre a beszélgetésre, hogy általa Isten határozott, konkrét irányba terelt. Rögtön megfogalmaztam: szeretnék hegymászó lenni, eljutni a Himalájába, és megmászni egy nyolcezer méteres csúcsot. Akkor még nem tudtam, képes leszek-e erre, és mivel jár, de felszabadultságérzés volt bennem, hogy megtaláltam, amit kerestem.
– Hatalmas kegyelem egy ilyen egyértelmű elhívás.
– Egyetértek, de nem gondolom, hogy Isten személyválogató. Mindenkihez szól, csak nem biztos, hogy az illető észreveszi vagy felelősséggel kezeli a hívást. Pál Ferenc atya Ami igazán számít című könyvében olvastam, hogy kutatások szerint egy életre szóló esemény hatására tíz emberből mindössze két ember változtat valamit az életén. A többi nyolc csupán érdekes élményként tekint rá vissza. Mindnyájan kapunk lehetőséget, az egyén felelőssége, hogy felismeri-e, és a szabad akarat kérdése, hogy használja-e a talentumot, vagy nem kezd vele semmit. Én hatalmas elszántságot, szenvedélyt éreztem a mászás iránt, átéltem a felelősségét, hogy ezt az ajándékot kibontsam, és megnézzem, mi a feladatom vele.
– A zene és a pszichológia esetében is érezte a hívást?
– A zenével kapcsolatban szintén kaptam egyértelmű iránymutatást, a pszichológia tudománya pedig mindig is érdekelt.
– Milyen túrára készül jelenleg?
– Télen megyünk Marokkóba, a szűz természetbe sziklát mászni. Izgalmas élmény lesz, mert ez „tiszta mászás”, amikor nincs semmi a sziklában, és nem is hagyunk benne semmit. Jövő nyáron pedig Peruban egy hatezres csúcs jégfalának megmászását tervezem.
– Átalakulhat-e a hegymászóknál a szenvedély szenvedélybetegséggé?
– Mindent lehet úgy csinálni, hogy káros legyen. A mászásnál addikció nem jöhet létre, mert a függéshez kell addikciót kiváltó szer is. A szenvedélyes lelkesedéssel, önátadással végzett cselekvés még nem jelent függést. Természetesen túlzásba lehet vinni, ha például valaki annyira túlfeszíti a húrt, hogy lesérül. A szenvedélybetegség esetében a szernél van a kontroll, nem nálam, ezáltal szabadságom
sincs. Ha pedig nem jutok hozzá az adagomhoz, elvonási tünetek jelentkeznek. A hegymászónál ellenben csak frusztráció, türelmetlenség jelentkezik, amit levezethet másfajta edzéssel. Egyszer eltört a csuklóm, emiatt egy ideig nem mászhattam. Nagyszerű lehetőség volt ez arra, hogy az állóképességemet fejlesszem túrázással, futással. Mindig azt érdemes mérlegelni, hogy az adott tevékenység veszélyezteti-e
a hosszú távú egyensúlyunkat, illetve az emberi kapcsolatainkat.
– Laikusként nehéz megérteni, hogy a hegymászó szabad akaratából életveszélyes helyzetbe sodorja magát, hiszen tulajdonképpen minden mászásban ott van a kockázat, hogy nem jön le a hegyről. Azt is mondhatnánk, az Istentől kapott életét veszélyezteti. Mit gondol erről?
– Nem arra kaptam az életet, hogy dédelgessem, hanem hogy valódi életet fakasszak belőle, éljek vele. Téves elképzelés, hogy a hegymászás életveszélyes. A szakmabeliek a képzésekkel és a tapasztalatokkal olyan tudásra tesznek szert, amellyel képesek eligazodni a hegyek világában, ezáltal minimalizálják az objektív veszélyeket. A balesetek javarészt emberi döntésekre vezethetők vissza. Az pedig már az egyéni szabadság kérdése, hogy általában ki mennyire tolja ki a határait, és mekkorát kockáztat. Isten nem azt várja el tőlem, hogy otthon üljek, hanem feladatot adott: használjam az életem, s a magokat, amiket tőle kaptam, bontakoztassam ki. Ez egyfelől önmegvalósítás, másfelől hatás mások életére a sajátomon keresztül.
– Néhány évvel ezelőtt, még hegymászótanoncként elsodorta egy lavina. Nevezhetjük ezt istenélménynek is? Vagy inkább halálközeli helyzetként élte meg? Fel tudja idézni, mit érzett, mire gondolt közben?
– Érdekes, de félelem nem volt bennem, inkább elfogadás, hogy eddig tartott az életem. Amikor pedig kiderült, hogy folytatódik, hatalmas öröm töltött el. Tanultam is az esetből: megértettem, miért volt rossz döntés akkor és ott elindulni. Idén nyáron volt egy hasonló élményem: egy síkos, algás betondarabon keresztül akartam bemenni a tengerbe, megcsúsztam, és hanyatt estem. Annyira bevágtam a fejem,
hogy hasonlóan, mint a lavinánál, úgy éreztem, többé nem kelek fel. Végül semmi bajom sem lett, de biztos vagyok benne, hogy rosszabbul is végződhetett volna, így számomra ez is istenélmény volt. Hetekkel később, egy hegymászó-előadásom alkalmával
az utolsó pillanatban meg tudtam tartani egy idős nénit, amikor ugyanígy hanyatt esett volna. Máris értelmet nyert az esésem.
– A környezete, a családja hogyan viszonyul ahhoz, hogy időnként elmegy és mászik? Mi segíti őket, hogy megértsék és elfogadják a hivatását?
– Édesapám kezdettől fogva támogatott, a természetjárás alapvetően hozzátartozott az életéhez, így nem volt meghökkentő számára, hogy ennyire vonzanak a hegyek. Édesanyám sok beszélgetés után fogadta el, hogy ez számomra hivatás, és nem a kivagyiság, sem valami bizonyítás, legkevésbé pedig a veszélyek keresése hajt, hanem az Isten által küldött életút felismerése vezetett a mászáshoz. Kezdetben dilemmát okozott számára, hogy – mint óvó, de gyermekének a legjobbat kívánó édesanya – támogasson-e, vagy inkább a féltésének adjon hangot. Végül a hite adott neki választ: nála jobban csak Isten szeret engem, és ha ő küldött engem erre az útra, akkor bizonyára felügyelni is fogja a történteket. Rábízott tehát a Teremtőmre. Mára a környezetem teljesen elfogadta a hegymászást. Tudják és látják, hogy segítő szakmában dolgozóként szükséges a belső egyensúlyom megtartásához, hogy más területekről töltekezzem lelkileg. A természetben lenni több napon át, intenzíven a részévé válni újra és újra: számomra ez a belső építkezést, fellélegzést jelenti.
– Tehát a mély lelkületen felül három hivatása ki is egyensúlyozza egymást?
– Teljes mértékben. Aki segítőszakmát választ, fokozottan ki van téve a kiégés veszélyének. A sportok, az intenzív testmozgás a testi erő megtapasztalásán keresztül tágabban azt az élményt is nyújtják, hogy karban tudom tartani a testemet, és képes vagyok kézben tartani az életemet. Hatással tudok lenni rá, alakítani tudom.
– A Bibliában sokszor metaforikus kép a hegy, de számos történetben konkrétan is kiemelt szerepet játszik: Mózes a Sínai-hegyen kapja meg Istentől a parancsokat, Jézust pedig megkísértésekor egy magas hegy tetejére viszi fel a gonosz. Ön milyen „üzenetet” hoz le számunkra a hegyekről?
– Az előadásaimban külön fejezet, hogy mit tanultam a hegyekben, hegyektől.
Az élet intenzívebb helyzetei arra késztetnek, hogy magunkba nézzünk. A hegymászás ilyen koncentrált tevékenység, ennek során nagyon tisztán, őszintén látjuk magunkat. A hegyek olyan környezetet teremtenek, amely nem teszi lehetővé a színlelést. Helyes értékrendre és lényeglátásra tanít: meglátom, mi fontos, felértékelődik, ami jó, nevetségessé válik, ami fölösleges. Csak különleges alkalmakkor látjuk ezeket, de
a hegyekben ez a fajta „színről színre látás” mindig jelen van. Az ottani puritán környezet folyamatos hálára késztet mindazért, amit otthon természetesnek veszünk – például az ágyért, a meleg vízért, és még sorolhatnám.
Fotó: Grabler Zsuzsa
– A honlapján láttam egy képet önről, amint naplementekor egy hegyormon áll, és klarinétozik. Ebben a fotóban összekapcsolódik a mászás és a zene. Milyen dallamot választott abban a pillanatban?
– Az „A fényes nap…” kezdetű régi magyar népéneket. Olaszországban készült a fotó, s miután eljátszottam az éneket, épp arra járt egy pár: a férfi megkérdezte, magyarok vagyunk-e. A dallam egymás felé fordított minket.
– Mit jelent önnek a karácsony? Hogyan készül az ünnepre – kívül és belül?
– Nagyon szeretem. Nálunk mindig fontos volt, hogy meghitté tegyük
az ünnepet, és Jézus születésére helyezzük a hangsúlyt. Édesapám első születésnapjára kapott egy felhúzható jászolt, azóta is annak a dallamnak a felcsendülése a legszebb pillanat az ünneplés kezdetén. Gyermekkoromban rendszerint felolvastuk a Születés történetét, imádkoztunk, énekeltünk, csak ezután következtek az ajándékok. Máig fontos esemény számomra ez az ünnep, már hónapokkal előtte elkezdem a készülődést. Azt gondolom, rajtam is múlik, lesz-e karácsonyi hangulatom, ezért tenni kell. Szenteste napján délelőtt pedig évről évre futni megyek, így a természetben tölthetek egy-két órát. Ez az én karácsonyi tradícióm.