Eleink a földi lét végének közeledtét radarszerű érzékenységgel figyelték, érezni hitték, vélték. Az előjelek sok évszázados rendszerében nem volt helye a véletlennek, még a hirtelennek tűnő halálesetek is magukban hordozták az elmúlás sejtelmes prológusát.
„Nem szép tőled, hogy így egyszerre jössz!” – méltatlankodik az öreg A halál postája című középkori példázatban, amikor egy szép napon elébe toppan a kaszás végrehajtó. A zajos reklamációra a következő felelet érkezik: „…mikor élted harmincon túlhaladt, rakni kezdtem arcodra a ráncokat… pomádét küldtem, mégpedig eleget, mitől hajad folyton fehéredett. Durvábban is jelezvén, hogy jövök, megtépáztam néhányszor üstököd, úgy, hogy egész kopasz lettél bele, de te nem sokat törődtél vele…” Így sorolgatja a halál hosszasan az öregedés jól ismert jegyeit, végül a hüledező vénség fejéhez vágja: „S ha így talállak készületlenül, Te vagy az oka egyes-egyedül!”
Fotók: Gyöngyössy Orsolya
Hogy a középkori ember véletlenül se eshessen lanyha, „felelőtlen” megadással az öregkor (keveseknek megadatott) állapotába, arról gondoskodik többek közt ez a példázat. A memento mori-történetek nyugtalanítóan elmés párbeszédekkel mutatnak rá a vég folytonos küszöbön állására, hideg demokráciájára, hogy az üres és hasztalan viszolygást tudatosabb életvezetés váltsa fel, mely magasabb minőséget és belátható kereteket adhat az életnek. Aki fél évszázaddal ezelőtt képes volt arra, hogy az efféle „sztorik” finoman borzongató habjainál mélyebbre merítse ujjait, és megértette a memento mori üzenetét, már jó eséllyel tudatosabb keresztény életet élt, és békésebb lélekkel várta mennyei benefíciumait.
Ma az efféle tudatosság kifejlődését a fogyasztói világ színes-szagos hadjáratai, fantasztikus ígéretei elfedik, lényegtelenítik. Az idő megtévesztésének, összezavarásának kísérletei azonban csak átmenetileg késleltetik „a halál postájának” munkáját. Ha pedig ideér, sok száz éve élt ősünkhöz hasonlóan gyermeki haraggal vágjuk a fejéhez, hogy „nem is szóltál!…” Mit tanultunk, miből tanulhatunk?
Évszakváltás
Ozsdolán (Kovászna megyében) az idősek csendben, észrevétlenül fordulnak őszbe, hangos panaszra ritkán adják a fejüket. A földekre és a kaszálóra még a hetvenedik évet elhagyva is kijárnak. Ha mást nem, ellátják a ház körüli aprójószágot, a csűrben élezik a szerszámokat, aprítják a fát, az asszonyok takarítanak és főznek a családra, pesztrálják az unokákat. Vasárnap reggel az idősek templomba mennek, ahol a családért, távolban dolgozó gyerekük egészségéért, olykor a jó halál kegyelméért imádkoznak: „Csak vegyen el a Jóisten, mielőtt ágyba feküvő lennék!” Bár gondolatuk gyakran forog a halál körül, nem szomorítják vele környezetüket. Akadnak olyanok is, aki előre megveszik a koporsónak való deszkát, szemfedőt, gyertyákat és párnát, s a padláson letakarva őrzik. Az asszonyok meghagyják, hogy az utolsó útra jegykendőjüket kössék a fejükre. A halni való ruhát, alsóneműt, harisnyát, cipőt gondosan elkülönítve tartják. Olykor, ha eszükbe jut, kisebb hagyásokat tesznek a családnak: „Ha meghalok, azt a kis esküvői képünköt magammal viszem.” „Aztán nehogy valaki idegent hívjatok halálom után, hogy öltöztessen fel, éntőllem ne féljetek!” Ha a gyengeség vagy hirtelen betegség ágyba nehezíti őket, megkérik egyik gyermeküket, hogy szólítsák a pap bácsit: gyónni és áldozni szeretnének. A XX. század közepéig alig akadt Ozsdolán olyan katolikus, aki az utolsó kenet szentsége nélkül távozott volna a világból.
Az ilyen „gondos” öregek voltaképpen átveszik és kibontják a halál postáját, majd a benne foglaltakhoz igazodva cselekszenek. De az idő fogyásának természetes észlelésén túl vajon érezzük, megérezhetjük a halál tényleges közelségét, előszelét?
„Nem lesz több, ez volt az utolsó!”
Anyai nagymamám Csanyteleken született. Sokáig egy csongrádi óvodában volt dajka, de életének java részét kint töltötte felgyői tanyájukon. Amikor haláleset történt a környezetében, mindig megjegyezte: „Én tudtam, hogy valaki meg fog halni, mert nemrég hajadonfőtt (fejkendő nélküli) asszonnyal álmodtam!” Számára ez volt a halál csalhatatlan előjele. A tévé alatti polcon ott pihent – örökös kézközelben – Krúdy Álmoskönyve is, de abban nem találtam ilyen álomfejtést. Ezt valahonnan a szülőfalujából hozhatta. Hogy saját életének fogyását is érezte, arról különös megnyilvánulásai árulkodtak.
Az utolsó névnapján szokatlanul nagy ünnepséget rendezett: nyári sátrat hozatott a két tanya közé, sörpadok és asztalok lerakva két sorban; rajtuk leves, sültek, krémes sütemények. Erején felül jött-ment, alig győztünk a keze alá dolgozni. Mondtam is neki finom szemrehányással: „Miért ez a nagy felhajtás, csak kifárasztod magad, mama!” „Gyerekem, nem lesz több ilyen. Ez most az utolsó” – felelte, és rakta a virágos tányérokat a mosogatóba, mintha mi sem történt volna. Átszaladt rajtam egy szorító érzés: jó, hát biztos „ilyen nagy” névnapra gondolt.
Mielőtt befeküdt volna a kórházba, ahol – a később végzetesnek bizonyuló – rutinműtétre várt, arany karkötőt hozott nekem: „Ajándék a doktoridhoz” – mondta. „Figyelj, mama, majd odaadod, ha kiérdemeltem, ha már bizonyítottam, jó?” A képzés felénél járhattam akkor. „Nem, Lujzikám, én azt már nem fogom megérni” – válaszolt pátosz nélkül, ellentmondást nem tűrően. Felesleges volt minden ellenállás, a szokásos „jaj, ne ijesztgess már!”, át kellett vennem a ki nem érdemelt ajándékot.
Az utolsó névnap és az arany karkötő dolgában is igaza volt.
A búcsúzás ajándéka
Már a XV. században is több vallásos társulat ígéretei közt szerepelt, hogy tagjaikat haláluk előtt a Szűzanya figyelmeztetni fogja, így lesz idejük a szeretteiktől elbúcsúzni, gyónni és áldozni. Ezt a fajta tájékozottságot, ihletett értesültséget a „jó emberek” kegyelmi ajándékaként tartják számon.
A csíkmenasági skapulárétársulati tagok is úgy hiszik, hogy saját haláluk közeledtét megérzik vagy megálmodják. A következő történetet 2006 nyarán rögzítettem: „Volt egy bérmakeresztanyám, akinek az édesanyja nagyon vallásos volt. Viselte ezt a skapulárét, tag volt. S valahogy egy reggel olyan rosszul érezte magát. Hagyogatott a leányának, s mondta, hogy »én nemsokára a Sanyival találkozom«. Sanyi, a fia a háborúban halt meg. S kérte Juliskát, hogy »menj le a plebániára, s mondjad, hogy jöjjön fel az esperes úr, meg szeretnék gyónni«. El is ment Juliska, megidézte a pap bácsit, aki az mondta, hogy a mise után eljön. S akkor mondta az anyjának, hogy »feküdjék le, mit szól az esperes úr, hogy jön, és maga itt fölőtözve jön elé?«. Le es feküdt, jött a plebános úr, elvégezte a szentgyónást, mindenfélit. Kérte a néni az utolsó kenetet is. S akkor aszonta a leányának, Juliskának, hogy »menj ki, s apádnak segíts tehent fejni«. S mikor az végzett a teheneknél, bément, s az anyja meg volt halva. Azért küldte ki, hogy ne legyen ott, mert ő tudta, mi lesz. Az olyanyoknak, akik ebbe a társulatba voltak, tizenkét órával azelőtt megtudja, hogy mikor halnak meg.”
A szép halál utolsó, nagy életfeladatként tornyosul az öregek előtt. Az ilyen történetek pedig mintát kínálnak és reményt arra, hogy a vállalkozás nem lehetetlen.
Veronka előérzete
A csíkmenasági temetőben zöldre festett, zsindelytetős, kereszt alakú fejfa áll, rajta szoborszerű fiatal lány képével. Köne Veronika történetét a következőképpen hallottam: „Nálunk mikor halottat hoznak a faluba, előre valaki jön, hogy a harangokat húzzák essze. Kimentünk, mert tudtuk, hogy hozzák azt az embert, aki Szeredában a kórházban halt meg. Kimentük az utcavégre, s ez a Köne Veronka, tizennyolc éves leán, soha el nem felejtem… a kapusasnak neki volt bújva, úgy sírt! Úgy csodálkoztam rea, hogy ez a leán mért tud így sírni. Olyan erősen sírt, hogy úgy megsajnáltam, hogy mondom, hát Istenem, nem hezzátartozója, hogy tud ez így sírni? Mikor két hete volt, akkor már halott volt. Mean érzetje volt neki, nem tudom. Odaki voltak a hegyen takarni, szénát esszegyűjteni. S akkor valami fa alá félrehúzódtak, mennydörgött csúful, s akkor az ő lábát egy legény megölelte ott a fa alatt. Az es légnyomást kapott, de aztán Veronkán végigment a villám, a fenyő húzta oda a villámot. Abba a helybe, a legény karjai közt meghalt. Nem barátja volt, csak szomszédok voltak, ahol dolgoztak az erdőn. Tehát ott kellett legyen a halála. S akkor előtte, mikor olyan keservesen sírt, akkor megsiratta volt magát.”
Többször jártam Menaságon esős, viharos időben: a hegyek szinte kínálják a falu határát az égnek. Lelki szemeim előtt ilyenkor Veronka jelent meg egy kapusashoz bújva, és dobogó szívvel menekültem a templom várfalszerű boltíve alá vagy egy közeli ismerős házába.
Egy etnotanatológus utószava
Nagyszüleink a halál közeledését radarszerű érzékenységgel figyelték, érezni hitték, vélték. Álom egy kihullott fogról, hajadonfőtt asszonyról: egy közelben vonyító kutya, rekedten kiabáló bagoly, falról lehulló tükör és még ezernyi történés jelezhette a halál ólálkodását. Az előjelek sok évszázados rendszerében nem volt helye a véletlennek: még a hirtelennek tűnő halálesetek is magukban hordozták a tragédia sejtelmes prológusát. Ez a világkép, amellett, hogy szépen belesimul a görög–latin hagyományokon nyugvó európai kultúrkörbe, magában hordozza ezer évvel ezelőtti hiedelemvilágunk törmelékeit. Hogy nagyszüleink elszólásai, a halál előjelekről szóló, borzongató történetei ma is képesek nyugtalansággal eltölteni bennünket, mutatja kulturális-szellemi gyökereink csendes, misztikus működését, és évszázadokon átívelő, kérlelhetetlen erejét.