„Nem érkezett se kártya, se levél!”

Gondolatok a halál előjeleiről

Eleink a földi lét végének közeledtét radarszerű érzékenységgel figyelték, érezni hitték, vélték. Az előjelek sok évszázados rendszerében nem volt helye a véletlennek, még a hirtelennek tűnő halálesetek is magukban hordozták az elmúlás sejtelmes prológusát.

„Nem szép tőled, hogy így egyszer­re jössz!” – méltatlankodik az öreg A halál postája című középkori pél­dázatban, amikor egy szép napon elé­be toppan a kaszás végrehajtó. A zajos reklamációra a következő felelet érke­zik: „…mikor élted harmincon túl­haladt, rakni kezdtem arcodra a rán­cokat… pomádét küldtem, mégpedig eleget, mitől hajad folyton fehéredett. Durvábban is jelezvén, hogy jövök, megtépáztam néhányszor üstököd, úgy, hogy egész kopasz lettél bele, de te nem sokat törődtél vele…” Így so­rolgatja a halál hosszasan az örege­dés jól ismert jegyeit, végül a hüle­dező vénség fejéhez vágja: „S ha így talállak készületlenül, Te vagy az oka egyes-egyedül!”

Fotók: Gyöngyössy Orsolya

Hogy a középkori ember véletle­nül se eshessen lanyha, „felelőtlen” megadással az öregkor (keveseknek megadatott) állapotába, arról gon­doskodik többek közt ez a példázat. A memento mori-történetek nyugta­lanítóan elmés párbeszédekkel mu­tatnak rá a vég folytonos küszöbön állására, hideg demokráciájára, hogy az üres és hasztalan viszolygást tu­datosabb életvezetés váltsa fel, mely magasabb minőséget és belátható ke­reteket adhat az életnek. Aki fél évszá­zaddal ezelőtt képes volt arra, hogy az efféle „sztorik” finoman borzongató habjainál mélyebbre merítse ujjait, és megértette a memento mori üzenetét, már jó eséllyel tudatosabb keresztény életet élt, és békésebb lélekkel várta mennyei benefíciumait.

Ma az efféle tudatosság kifejlődését a fogyasztói világ színes-szagos had­járatai, fantasztikus ígéretei elfedik, lényegtelenítik. Az idő megtévesz­tésének, összezavarásának kísérletei azonban csak átmenetileg késleltetik „a halál postájának” munkáját. Ha pe­dig ideér, sok száz éve élt ősünkhöz hasonlóan gyermeki haraggal vágjuk a fejéhez, hogy „nem is szóltál!…” Mit tanultunk, miből tanulhatunk?

Évszakváltás

Ozsdolán (Kovászna megyében) az idősek csendben, észrevétlenül for­dulnak őszbe, hangos panaszra ritkán adják a fejüket. A földekre és a kaszá­lóra még a hetvenedik évet elhagy­va is kijárnak. Ha mást nem, ellátják a ház körüli aprójószágot, a csűrben élezik a szerszámokat, aprítják a fát, az asszonyok takarítanak és főznek a családra, pesztrálják az unokákat. Vasárnap reggel az idősek templom­ba mennek, ahol a családért, távol­ban dolgozó gyerekük egészségéért, olykor a jó halál kegyelméért imád­koznak: „Csak vegyen el a Jóisten, mi­előtt ágyba feküvő lennék!” Bár gon­dolatuk gyakran forog a halál körül, nem szomorítják vele környezetü­ket. Akadnak olyanok is, aki előre megveszik a koporsónak való desz­kát, szemfedőt, gyertyákat és párnát, s a padláson letakarva őrzik. Az as­szonyok meghagyják, hogy az utol­só útra jegykendőjüket kössék a fe­jükre. A halni való ruhát, alsóneműt, harisnyát, cipőt gondosan elkülönítve tartják. Olykor, ha eszükbe jut, kisebb hagyásokat tesznek a családnak: „Ha meghalok, azt a kis esküvői képünköt magammal viszem.” „Aztán nehogy valaki idegent hívjatok halálom után, hogy öltöztessen fel, éntőllem ne fél­jetek!” Ha a gyengeség vagy hirtelen betegség ágyba nehezíti őket, meg­kérik egyik gyermeküket, hogy szó­lítsák a pap bácsit: gyónni és áldozni szeretnének. A XX. század közepéig alig akadt Ozsdolán olyan katolikus, aki az utolsó kenet szentsége nélkül távozott volna a világból.

Az ilyen „gondos” öregek volta­képpen átveszik és kibontják a halál postáját, majd a benne foglaltakhoz igazodva cselekszenek. De az idő fo­gyásának természetes észlelésén túl vajon érezzük, megérezhetjük a halál tényleges közelségét, előszelét?

„Nem lesz több, ez volt az utolsó!”

Anyai nagymamám Csanyteleken született. Sokáig egy csongrádi óvo­dában volt dajka, de életének java ré­szét kint töltötte felgyői tanyájukon. Amikor haláleset történt a környeze­tében, mindig megjegyezte: „Én tud­tam, hogy valaki meg fog halni, mert nemrég hajadonfőtt (fejkendő nélkü­li) asszonnyal álmodtam!” Számára ez volt a halál csalhatatlan előjele. A tévé alatti polcon ott pihent – örökös kéz­közelben – Krúdy Álmoskönyve is, de abban nem találtam ilyen álomfejtést. Ezt valahonnan a szülőfalujából hoz­hatta. Hogy saját életének fogyását is érezte, arról különös megnyilvánulá­sai árulkodtak.

Az utolsó névnapján szokatlanul nagy ünnepséget rendezett: nyári sát­rat hozatott a két tanya közé, sörpa­dok és asztalok lerakva két sorban; rajtuk leves, sültek, krémes sütemé­nyek. Erején felül jött-ment, alig győz­tünk a keze alá dolgozni. Mondtam is neki finom szemrehányással: „Miért ez a nagy felhajtás, csak kifárasztod magad, mama!” „Gyerekem, nem lesz több ilyen. Ez most az utolsó” – felel­te, és rakta a virágos tányérokat a mo­sogatóba, mintha mi sem történt vol­na. Átszaladt rajtam egy szorító érzés: jó, hát biztos „ilyen nagy” névnapra gondolt.

Mielőtt befeküdt volna a kórházba, ahol – a később végzetesnek bizonyu­ló – rutinműtétre várt, arany karkötőt hozott nekem: „Ajándék a doktorid­hoz” – mondta. „Figyelj, mama, majd odaadod, ha kiérdemeltem, ha már bizonyítottam, jó?” A képzés felénél járhattam akkor. „Nem, Lujzikám, én azt már nem fogom megérni” – vá­laszolt pátosz nélkül, ellentmondást nem tűrően. Felesleges volt minden ellenállás, a szokásos „jaj, ne ijesztgess már!”, át kellett vennem a ki nem ér­demelt ajándékot.

Az utolsó névnap és az arany kar­kötő dolgában is igaza volt.

A búcsúzás ajándéka

Már a XV. században is több vallásos társulat ígéretei közt szerepelt, hogy tagjaikat haláluk előtt a Szűzanya fi­gyelmeztetni fogja, így lesz idejük a szeretteiktől elbúcsúzni, gyónni és áldozni. Ezt a fajta tájékozottságot, ih­letett értesültséget a „jó emberek” ke­gyelmi ajándékaként tartják számon.

A csíkmenasági skapulárétársulati tagok is úgy hiszik, hogy saját halá­luk közeledtét megérzik vagy megál­modják. A következő történetet 2006 nyarán rögzítettem: „Volt egy bérma­keresztanyám, akinek az édesanyja nagyon vallásos volt. Viselte ezt a ska­pulárét, tag volt. S valahogy egy reggel olyan rosszul érezte magát. Hagyoga­tott a leányának, s mondta, hogy »én nemsokára a Sanyival találkozom«. Sanyi, a fia a háborúban halt meg. S kérte Juliskát, hogy »menj le a ple­bániára, s mondjad, hogy jöjjön fel az esperes úr, meg szeretnék gyónni«. El is ment Juliska, megidézte a pap bá­csit, aki az mondta, hogy a mise után eljön. S akkor mondta az anyjának, hogy »feküdjék le, mit szól az espe­res úr, hogy jön, és maga itt fölőtözve jön elé?«. Le es feküdt, jött a plebános úr, elvégezte a szentgyónást, minden­félit. Kérte a néni az utolsó kenetet is. S akkor aszonta a leányának, Julis­kának, hogy »menj ki, s apádnak se­gíts tehent fejni«. S mikor az végzett a teheneknél, bément, s az anyja meg volt halva. Azért küldte ki, hogy ne legyen ott, mert ő tudta, mi lesz. Az olyanyoknak, akik ebbe a társulatba voltak, tizenkét órával azelőtt meg­tudja, hogy mikor halnak meg.”

A szép halál utolsó, nagy életfel­adatként tornyosul az öregek előtt. Az ilyen történetek pedig mintát kí­nálnak és reményt arra, hogy a vállal­kozás nem lehetetlen.

Veronka előérzete

A csíkmenasági temetőben zöldre fes­tett, zsindelytetős, kereszt alakú fejfa áll, rajta szoborszerű fiatal lány képé­vel. Köne Veronika történetét a kö­vetkezőképpen hallottam: „Nálunk mikor halottat hoznak a faluba, előre valaki jön, hogy a harangokat húzzák essze. Kimentünk, mert tudtuk, hogy hozzák azt az embert, aki Szeredában a kórházban halt meg. Kimentük az utcavégre, s ez a Köne Veronka, ti­zennyolc éves leán, soha el nem fe­lejtem… a kapusasnak neki volt búj­va, úgy sírt! Úgy csodálkoztam rea, hogy ez a leán mért tud így sírni. Olyan erősen sírt, hogy úgy megsaj­náltam, hogy mondom, hát Istenem, nem hezzátartozója, hogy tud ez így sírni? Mikor két hete volt, akkor már halott volt. Mean érzetje volt neki, nem tudom. Odaki voltak a hegyen takarni, szénát esszegyűjteni. S akkor valami fa alá félrehúzódtak, menny­dörgött csúful, s akkor az ő lábát egy legény megölelte ott a fa alatt. Az es légnyomást kapott, de aztán Veron­kán végigment a villám, a fenyő húz­ta oda a villámot. Abba a helybe, a le­gény karjai közt meghalt. Nem barátja volt, csak szomszédok voltak, ahol dolgoztak az erdőn. Tehát ott kellett legyen a halála. S akkor előtte, mikor olyan keservesen sírt, akkor megsirat­ta volt magát.”

Többször jártam Menaságon esős, viharos időben: a hegyek szinte kínál­ják a falu határát az égnek. Lelki sze­meim előtt ilyenkor Veronka jelent meg egy kapusashoz bújva, és dobogó szívvel menekültem a templom vár­falszerű boltíve alá vagy egy közeli is­merős házába.

 

 

Egy etnotanatológus utószava

Nagyszüleink a halál közeledését ra­darszerű érzékenységgel figyelték, érezni hitték, vélték. Álom egy ki­hullott fogról, hajadonfőtt asszonyról: egy közelben vonyító kutya, rekedten kiabáló bagoly, falról lehulló tükör és még ezernyi történés jelezhette a halál ólálkodását. Az előjelek sok évszáza­dos rendszerében nem volt helye a vé­letlennek: még a hirtelennek tűnő halálesetek is magukban hordozták a tragédia sejtelmes prológusát. Ez a világkép, amellett, hogy szépen be­lesimul a görög–latin hagyományo­kon nyugvó európai kultúrkörbe, ma­gában hordozza ezer évvel ezelőtti hiedelemvilágunk törmelékeit. Hogy nagyszüleink elszólásai, a halál elője­lekről szóló, borzongató történetei ma is képesek nyugtalansággal eltölteni bennünket, mutatja kulturális-szel­lemi gyökereink csendes, misztikus működését, és évszázadokon átívelő, kérlelhetetlen erejét.