A korábban keresztény és főként görög nyelvű Kis-Ázsia a XI. századtól alakult át fokozatosan muszlim vallású és török nyelvű területté. Bár az európai történelmi tudatban a XIV. században megjelenő Oszmán Birodalom militáns, hódításra épülő, a dzsihádon alapuló és az iszlámot terjesztő ellenségként élt és él sokszor ma is, a kép valójában jóval árnyaltabb. A vallási fanatizmust a hódítások során egyre inkább felváltotta a vallási tolerancia, amely nélkülözhetetlen volt a növekvő számú nem muszlim alattvalóval rendelkező birodalom fennmaradásához.
Az Oszmán Birodalom sikeresen alkalmazta és ötvözte a korábbi muszlim birodalmak államigazgatási elveit, az akkori Európa legfejlettebb hivatalnokrendszerét működtető Bizánci Birodalom tapasztalatait és saját türk hagyományait. Ez tette lehetővé, hogy a sokféle népet és szokást magába olvasztó állam évszázadokon keresztül fennmaradt és prosperált. A birodalom egyik erőssége éppen az volt, hogy nagymértékben tolerálni tudta, sőt olykor bátorította is területén belül a sokféleséget és az egyes részek relatív önállóságát.
A modern korban a birodalmi struktúra azonban egyre kevésbé volt fenntartható: a birodalom államigazgatás rendszere nem tudta megfelelően kezelni az új kihívásokat, az önállósodó és függetlenségre vágyó nemzetek pedig egyre inkább igyekeztek kiválni a birodalomból. Egyre erősebbé váltak a rivális hatalmak is: a világuralomra jutó britek, a mediterrán térségben aktív franciák, a jégmentes tengerekre kijutást kereső és a magukat az Oszmán Birodalomban élő ortodoxok védhatalmának tekintő oroszok. Bár az oszmánok a hódítások utáni korszakban fokozatosan betagozódtak az európai politika rendszerébe, alávetett szerepük az új korszakban egyre nyilvánvalóbb lett. Az ipari forradalom elmaradt, a modernizációs kísérletek kevésnek bizonyultak: „Európa beteg embere” az első világháború áldozata lett.
Atatürk reformjait ábrázoló illusztráció. Jobbról balra: a görög invázió feletti győzelem, a fez elhagyása, a felekezeti páholyok bezárása, az új török ábécé bevezetése, a török polgári törvénykönyv elfogadása
Forrás: Wikimedia Commons
Az 1923-ban létrejött új török nemzetállamot erősen meghatározták születésének körülményei: a serves-i béke, a török „Trianon” ugyan jelentősen megcsonkította az egykori birodalom török kézen maradt részét, Kemal Atatürk vezetésével heroikus küzdelemben sikerült visszaszerezni az elvett területek nagy részét. A békeszerződésből fakadó bizalmatlanság az európai hatalmak irányába azonban máig kihat a török tudatra. A korábbi modernizáció sikertelenségéért az új török vezetés leginkább az iszlámot és a birodalomból kiszakadni kívánó, immár szomszédos népek (görögök, örmények, arabok) árulását tartotta felelősnek. A megoldást az európai civilizáció átvételében, a török nemzeti tudat erősítésében és az iszlám minél teljesebb visszaszorításában látták. A második világháborút követő új világrendben Törökország az Egyesült Államok stratégiai szövetségesévé vált, amit a Marshall-segély és a NATO-tagság is erősített. Nyugat-Európával azonban továbbra is ambivalens maradt a viszonya, az európai integrációval a hatvanas években kötött társulási megállapodás ellenére az ország „európaiságának” az elismerése nem volt egyértelmű.
Az új évezred minden szempontból radikális változásokat hozott Törökországban. Az átalakulás csírái ugyan már régóta jelen voltak, a 2000-es évek elején ezek együttes érvényesülése gyökeresen átalakította az állam politikai és gazdasági életét, valamint regionális és globális pozícióját is.
A politikában az iszlám visszatérése volt a legfontosabb tényező. A szekuláris állam hosszú időn keresztül visszaszorította a vallás közéleti megjelenését Törökországban, az iszlám azonban soha nem tűnt el teljesen. Bár az iszlámalapú pártokat rendszeresen betiltották, mindig újjáéledtek, mivel a társadalomban is egyre erősödött a bázisukat jelentő vidéki, konzervatív csoportok súlya. Az „anatóliai tigriseknek” nevezett sikeres, konzervatív és vallásos vállalkozói réteg esetében jellemzővé vált egyfajta muszlim „kálvinizmus”. Ez az iszlám és a modern kapitalizmus összeegyeztethetőségét hangsúlyozva az e világi gazdasági sikerekre és a globalizáció előnyeinek kihasználására törekszik, de a vallás keretei között, az iszlám erkölcsiségének betartásával. Mindez új megközelítést igényelt a török iszlamista pártoktól is, aminek leginkább a Recep Tayyip Erdoğan által 2001-ben létrehozott AKP párt felelt meg. Bár iszlamista alapokon áll, támogatta Törökország modernizálását és európai integrációs törekvéseit, s hatalomra kerülése után az Európai Unió által megkövetelt politikai és gazdasági reformok keresztülvitelét szorgalmazta, hiszen ez növelte a külföldi gazdasági szereplők bizalmát Törökország iránt, ugyanakkor az iszlámot korlátozó kemalista állammodellt is gyengítette.
A 2000-es évek első másfél évtizedét – Erdoğan vezetése alatt – gyors gazdasági növekedés jellemezte, amelyet török „gazdasági csodaként” is emlegetnek. A török gazdaság egyre több ágazatban jelent meg versenyképes termékekkel a világpiacon. A politikai és gazdasági változások éreztették hatásukat a külpolitikában is. E téren a korábbi inkább bezárkózó politikát aktív, elsősorban a környező régiók és országok felé nyitó új irányzat váltotta fel. Még azokkal az országokkal is megpróbálták rendezni a kapcsolatokat (Görögország, Örményország, Szíria), amelyekkel korábban a legfeszültebb volt a viszony. Az új megközelítés mögött jól látszott a születő „kereskedőállam” elképzelése, amely a gazdasági érdekeire tekintettel igyekszik pragmatikusan fellépni, és jó kapcsolatokat ápolni mindenkivel. Sőt, nemcsak Törökország saját kétoldalú politikájában jelentkezett ez a szempont, de közvetítő tevékenységével még a szomszédos régiók államai közötti megbékélést is próbálta elősegíteni.
Forrás: AFP / Anadolu
Ezt a növekvő érdeklődést a szomszédok iránt sokan a „neooszmanizmus” megnyilvánulásának tekintették, vagyis annak, hogy Törökország ismét befolyása alá kívánja vonni azokat a területeket, amelyek korábban az Oszmán Birodalom részei voltak. Bár a hivatalos török politika ezt tagadja, kétségkívül a szomszédos régiók esetében volt a leglátványosabb Törökország növekvő befolyása, politikai, gazdasági és kulturális értelemben is. A muszlim népességű országok számára a sikeres „török modell” példaértékűvé vált, mindez visszahatott a gazdaságra, amiből a törökök a kiszélesedő üzleti kapcsolatok és a növekvő turizmus révén is profitáltak. A gazdasági sikerek ellenére azonban Törökországnak számos olyan külső és belső problémával kellett szembenéznie, amely fokozatosan felélte az erdoğani modell erejét.
Az EU-val és tagállamaival a kezdetek óta ambivalensen alakulnak a kapcsolatok. Bár Törökország mindig is európai nemzetté próbált válni, európai szemszögből alapvetően nem „közülünk valónak” számít. Ebben a történelmi emlékezet mellett szerepet játszott az iszlám is – hiába vált Törökország szekuláris állammá, a vallási különbség az egyik legerősebb hivatkozási alap marad a csatlakozást elutasítók számára. A stratégiai érdekek azonban inkább az együttműködés mellett szólnak, emiatt a kapcsolatokat állandó hullámzás, a konfliktus és a kooperáció együttese határozta meg. Jelenleg a törökországi autoriter tendenciák a politikai együttműködés felülvizsgálatát és az ország EU-integrációjának megkérdőjelezését erősítik, ugyanakkor a migráció kezelése, az energetika vagy a védelmi képesség növelése érdekében az együttműködés szükségessége nyilvánvaló.
Az „arab tavasz” és következményei szintén visszahatottak Törökország pozíciójára. Az arab világ átalakult, Törökország presztízse itt is lecsökkent, gazdasági lehetőségei beszűkültek, a szír polgárháború miatt közel hárommillióan menekültek Törökországba (és maradtak ott máig). Az orosz–ukrán konfliktus szintén rosszul érintette a törököket, hiszen mindkét hadban álló ország fontos gazdasági partnerük, ezért kezdetektől a két fél közötti közvetítésre törekednek.
A belpolitikai törésvonalak erősödését már a 2013-as Gezi-parki tüntetések megmutatták, az új rezsimmel szemben megnyilvánuló ellenérzéseket a korrupció, az új klientúrarendszer visszásságai is táplálták. A 2016. júliusi puccskísérlet viszont már az iszlamista táboron belüli ellentéteket is felszínre hozta, s ezt a korábban a kormánypárttal szövetséges, de a vallás tekintetében liberálisabb nézeteket valló gülenista mozgalommal való leszámolás követte. Hatalma megerősítése érdekében Erdoğan Törökországot elnöki köztársasággá alakította, a korábbiaknál jóval erősebb elnöki jogkörökkel. Mindez a korábban is Erdoğan körül forgó török belpolitika további autoriter erősödését eredményezte
A legkomolyabb kihívást azonban a gazdasági egyensúly megbomlása okozza. A török gazdaság növekedését jelentős részben a külső finanszírozás biztosítja, ez azonban nagyban függ az ország megítélésétől. Erdoğan a gazdasági növekedés támogatása érdekében, de az iszlámra is hivatkozva, a magas kamatlábak mesterséges letörését szorgalmazta, amit az azt ellenző Török Nemzeti Bank jogkörét csonkítva is kész volt keresztülvinni. Ez a monetáris kézi vezérlés azonban elkerülhetetlenül pénzügyi válságot eredményezett: a török líra történelmi mélységbe gyengült, az infláció pedig nyolcvan százalék fölötti szintre nőtt.
A gazdasági válság okozta társadalmi elégedetlenség az ellenzék malmára hajtja a vizet. Erdoğan most éppen a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjének letartóztatásával igyekszik elhárítani a növekvő politikai kihívást, amire az ellenzék óriási tömegtüntetésekkel válaszol. Bár a török elnök az elmúlt több mint két évtizedben már rengeteg politikai válságot túlélt, kérdés, hogy ezúttal is sikerrel jár-e. És az főleg, hogy ha megdől a hatalma, az milyen változásokat hoz, és merre veszi az irányt Törökország.
