Somogyország Loretója

A Balaton-melléki búcsújáró hely Mária-kegyszobrát a legenda szerint jezsuita országjáró sorozatunk előző állomásáról röpítették át az angyalok a törökök (vagy a reformátorok) elől Andocsra. A leghűségesebb zarándokok évszázadok óta Kalocsáról indulnak útnak hozzá, és közel négyszáz ruhája közül legtöbbször ma is a jellegzetes virágokkal hímzetteket viseli. S bár a ferencesek által épített bazilikába belépve lényegében semmi nem utal erre, az andocsi Mária- kultusz alapjait a jezsuiták fektették le a XVII. században.

Emlékeznek A koppányi aga testamentumára? Pontosan azon a tájon kezdték meg somogyi missziós munkájukat a jezsuita atyák, ahol Fekete István regénye játszódik. Alig hatvan évvel később érkeztek ide. Ekkorra – több mint egy évszázaddal a mohácsi vész után – a török hódoltsághoz tartozó Dél-Dunántúlon alig-alig működött a katolikus egyház. A jámbor szerzetesek elmenekültek, a plébániák gazdátlanul maradtak, s az épen maradt templomokat és a megcsappant számú, ám többnyelvű lakosság lelkeit licenciátusok – papi teendőket ellátó laikus testvérek –, illetve református vándorprédikátorok próbálták gondozni, szerény sikerrel. Mivel a rekatolizáció ügyét országszerte a jezsuiták vették a kezükbe, a veszprémi püspök kérésére a bécsi tartományfőnök az addigra már évtizedek óta működő – a kalocsai körzetet is ellátó – pécsi jezsuita állomásról indította útnak 1642-ben elsőként Horváth János jezsuitát a somogyi misszióba. A Kanizsától Simontornyáig terjedő hatalmas körzet központjául a koppányi török székhelytől nem túl távoli, mégis viszonylag csendes Andocsot szemelték ki.

Romos kápolnából szakrális központ

A jezsuita atyák és testvérek a település XV. században épült gótikus – akkoriban elsősorban romos – Mindenszentek- kápolnájának rendbetétele során találták meg a csodálatos módon a templom berendezései közül egyedüliként épen maradt Mária-szobrot, amelyet sem a törökök, sem a reformátusok nem pusztítottak el. A Molnár Antal kutatásaiból megismerhető korabeli jezsuita beszámolók arról tanúskodnak, hogy „a helyi hagyomány szerint a templom menedékként szolgált a környék lakosságának a török támadások alkalmával, a Mária-szobor pedig megvédte őket az üldözőktől, akik megvakultak, vagy remegni kezdett kezük és lábuk”. A számtalan viszontagságot – járványokat, fosztogatást, éhínséget, nyelvi problémákat – megélő jezsuiták nemcsak reggeli és esti imádsággal, katekézissel, misézéssel és prédikálással, illetve az ötvennél is több környékbeli plébánia rendszeres végiglátogatásával, azaz lelkigondozóként szolgálták a katolikus megújulás ügyét, hanem a pécsi, veszprémi püspök, illetve a kalocsai érsek helynökeiként is eljártak, s ekként – mint a Jezsuiták Magyarországon című kötetben olvashatjuk – „hozzájárultak a hódoltsági magyarság vallási, anyanyelvi és kulturális identitásának megőrzéséhez, és emellett – az intézményes és jogi képviselet biztosításával – az országegység tudatának és jogelvének fenntartásában is érdemeket szereztek.”

A missziós célok elérésében remek eszköznek bizonyult az andocsi Szűzanya legendája, és Andocs „befuttatása” búcsújáró helyként. Az 1678-as rendi beszámoló szerint Horváth Miklós jezsuita atya idején az egy évben tucatnyinál is több búcsúnapra „öt-hatezer ember is összejött a templomhoz, a törökök ámulására és méltatlankodására, hiszen szerintük még a budai pasa sem tudna annyi embert összeparancsolni, mint ahányan az andocsi atyák szavára összejönnek”. A jezsuiták ugyancsak értettek a kegyhelyek vonzerejéhez: 1554- től a Jézus Társasága ápolta és terjesztette Európa-szerte az angyalok által a törökök elől az itáliai Loretóba menekített Názáreti Szent Ház kultuszát. (Az andocsi kápolna és kegyszobor kalocsai eredetlegendájának első nyomtatott változata Kazy Ferenc jezsuita költő és történetíró 1741-es munkájában jelent meg, korábbról rendi feljegyzésekben és egyházi levelezésekben található kéziratos nyoma.) Mire Buda visszavételét követően, alig négy évtized után az andocsi jezsuita missziót a rend befejezettnek tekintette, az ott szolgálókat pedig 1686-ban visszarendelte a pécsi rendházba, a falucska a Dél-Dunántúl szakrális központjává vált.

A jezsuiták távozása azonban kissé korainak bizonyult, ugyanis Andocs egészen 1716-ig gazdátlan maradt, amikor is a veszprémi püspök „látván a pusztulás utálatosságát állni a szent helyen”, ismét szerzeteseket bízott meg a plébánia rendbe szedésével. A választás ezúttal a ferencesekre esett, akik a kicsiny kegykápolna köré hatalmas barokk templomot és rendházat építettek, és újraélesztették a Mária-tisztelet és a búcsújárás hagyományát. A Nagyboldogasszony tiszteletére emelt, ma is álló templomot 1747-ben szentelte fel Padányi Biró Márton veszprémi püspök. Ekkor került át a szúrágta, kicsiny gótikus kegyoltárról az új barokk főoltárra a csodatévő Mária-szobor, s ekkor kapta az andocsi Szűzanya az első palástot Széchenyi Katalin grófnő ajándékaként. Ez ugyan már nincs meg, de a szobor azóta közel négyszáz darabból álló ruhatárra tett szert. Mind a mai napig évente több öltözékkel bővül a kiállításnak sem utolsó látványraktár, mely a kívülről nemrég felújított kegytemplommal együtt télen-nyáron egész nap nyitva áll.

Szemtől szemben a Szűzanyával

Az óriási, pasztellszínekben pompázó bazilika már messziről kitűnik a ködös somogyi dombok közül. A kőröshegyi viadukttól tíz perc autóútra fekvő ezerfős, álmos kis falucska központjában, a karádi és a kaposvári út kereszteződésében magasodik. Belépve jellegzetesen ferences barokk templomban találjuk magunkat. Oldalt a „kötelező” franciskánus szentek dúsan faragott és aranyozott mellékoltárai sorakoznak, a Mária-monogramos üvegablakkal áttört, monumentális főoltár alig fér el az eredeti gótikus kápolnából lett szentélyben. Érkezésemkor éppen énekes dicsőítést tart az idén nyár óta szolgáló lelkipásztori team: Lehoczki Gábor diakónus és felesége, Zsuzsi, akik hitoktatóként, idegenvezetőként és mindenesként segítik a fővárosi doktori tanulmányai után a Kaposvári Egyházmegyébe visszatért Nyéky Kálmánt.

Kálmán atya úgy meséli a kegyszobor történetét, mintha mindig is itt szolgált volna, majd végigmutatja a Szűzanya körül álló alakokat: Szent Borbálát és Alexandriai Szent Katalint, kissé lejjebb Szent Istvánt és Szent Lászlót. Utóbbihoz rögtön kapcsolódik egy újabb helyi legenda, mely úgy tartja: ha a szobor kezében tartott fakard megcsörren, arra figyelmeztet a lovagkirály, hogy Mária országa védelemre szorul. „Nagyon remélem, hogy nem fog mostanában megmoccanni, és nem kell majd magyarázkodnom, miért is kellene jobban odaszögelni a helyére azt az öreg kardot” – üti el tréfával a helyzet élét az új plébános, majd komolyra fordítva a szót a templomban körös-körül felbukkanó puttókra tereli a figyelmet. „Egy alkalommal azt az egyszerű feladatot adtam a hittanosoknak, hogy próbálják megszámolni, hányan is vannak az angyalkák. Valahol ötven fölött feladták – és bevallom, még nekem sem sikerült egytől egyig számba venni őket. Kettőről azonban, rögtön itt a tabernákulum mellett, egy rózsaszínről és egy kékről, úgy hiszem, tudom is, kiket ábrázolnak. Ők minden bizonnyal azokat a gyermekeket jelképezik, akiket elveszítettek vagy vártak a szüleik. Kopottas ruhájukat elnézve sok zarándok fölajánlhatta őket Máriának a kis szobrokat megsimogatva, esetleg fohászkodhattak, vagy épp hálát adhattak új gyermekáldásért. Ma is nagyon fontos volna, hogy meg tudjuk élni azt a gyászt, amit egy gyermek – akár méhen belüli – elvesztésekor átélünk. Azzal, hogy megsiratjuk őket, és letesszük az emléküket az égi édesanya elé, megnyugodhatunk abban, hogy ők már az Úr mellett vannak, ahol egy napon megláthatjuk őket” – töpreng a búcsújárás és a kegyszobrok mai lehetséges értelmezési keretein Kálmán atya.

A kegyoltár mögé lépve a körüljárhatóság és a félhomályban elhelyezett persely spirituális vonatkozásaira világít rá: „Amikor odalépünk a Szűzanya lábaihoz, szimbolikusan letehetjük, amit magunkkal hoztunk – nemcsak a hálaadományt, hanem azt, ami a lelkünket nyomja. A szobor mögötti dísztelen deszkázatot látva pedig ráébredhetünk, mi az, amit saját festett valóságunk mögött rejtegetünk, s az ő oltalma alatt feltárhatjuk, odanyújthatjuk a mennyei édesanyának bensőnk titkait. Újra kilépve az oltár mögül a felkelő nap és az élet fájának ábrázolásai várnak – azaz képletesen Krisztus országa, a mennyek birodalma.”

Ruhamúzeum a rendházban

Az andocsi Szűzanya-szobor egyedülálló ruhamúzeumában a diakónus-házaspár kalauzol. Mint Gábortól megtudom, bár csak néhány hete dolgoznak együtt, jó huszonöt éve együtt köteleződtek el Kálmán atyával az Emmánuel Közösségben. Ők Délvidékről települtek át, hogy felnőtt gyermekeikkel egy határon belül élhessenek. A kaposvári megyéspüspök, Varga László püspök atya tanítással és evangelizálással bízta meg őket, és hogy egymást erősítsék az újonnan kinevezett andocsi plébánossal, Kálmán atyával, az Emmánuel Közösség papjával. Andocson és Karádon, sőt Balatonbogláron is részt vesznek az iskolai hitoktatásban. Éppúgy, ahogy az 1600-as években a licenciátusok dolgoztak együtt a jezsuita missziós atyákkal… Míg körbejárunk, Zsuzsi hozzáteszi, hogy szeretnék a templomot és a múzeumot felkereső látogatóknak nemcsak a száraz történelmi tényeket, művészettörténeti adatokat elsorolni, hanem megpróbálják spirituális irányba elvinni az idegenvezetést, és a képek, szobrok és kegytárgyak kapcsán a rajtuk keresztül tisztelt szentek karizmájáról, lelkiségéről is beszélni.

Az egykori rendház utcai szárnyának földszintjén színenként csoportosítva függenek a ruhácskák. Akad közöttük jó néhány visszafogott, de a többség dúsan díszített, cicomákkal ékes. Van miseruhából készült palást, miniatűr menyasszonyi öltözék s nem egy meghökkentő szabású darab – s mindegyiknek van egy kicsinyített mása is, amely a szobor karjában tartott Kisjézusra való. A legrégibb épségben megmaradt köntös 1852-ből származik, s találhatunk itt Tolnából, Baranyából, de Venezuelából, sőt az Kanadából és Kínából érkezett ruhát is. Mindegyiket fogadalmi ajándékként kapta a Szűzanya – a legutóbbit például egy olyan családtól, akik a kért gyermekáldásért adtak így hálát. (A felajánlók személyét és szándékát általában a ruhák hátoldalába szokás bevarrni, olykor fénykép kíséretében.) A legmegrázóbb történetű – rendre fekete – ruhák a hátsó szoba leghátsó falára akasztva sorakoznak, köztük olyanok, amelyeket hadifogságban eltűnt fiakért, férjekért ajánlottak fel, vagy idegenbe szakadt magyarok fohászai kísérnek. Mire a zarándokok vagy a látogatók idáig eljutnak, általában feltör belőlük saját történetük, és sokszor a beszélgetőszobában vagy a gyóntatószékben folytatódik az immár lelki vezetés.

A ruhákat általában kéthetente cserélik, a liturgikus színekhez igazodva. Régmúltban a Mária-lányok tisztsége volt, majd később anyáról-lányra öröklődött ez a megtisztelő és korántsem egyszerű feladat. Manapság a nyugdíjas tanárnő, Ági néni öltözteti a szobrot, aki ezen szolgálat mellett a templom takarításában és a virágok gondozásában is részt vesz. Gábor diakónus szerint nem férfiszemnek való látvány a szobor öltöztetése, így ő eddig kihagyta ezeket az alkalmakat. Kálmán atya viszont, ha teheti, jelen szokott lenni, tőle tudjuk meg, hogy a faszobor a köntösök alatt festett alsóruhát visel. „Ahogy a kegyszobor magára veszi a számára hozott ruhákat, úgy veszi magára Szűz Mária, Isten anyja és a kezében Jézus Urunk minden gondunkat, bajunkat, örömünket, bánatunkat, s rámutat arra is, hogy életünket minden fájdalmával, nehézségével együtt szépnek is lehet látni. Meg kell fordítanunk egy kicsit a nézőpontunkat, ahogy a ruhákat is kifordítjuk, amikor öltöztetjük a szobrot. S ez a másik, szép oldal nem más, mint a kegyelem, az irgalom, a szeretet – ebbe hív meg bennünket minden kegyhely. A legkülönbözőbb színű és szabású ruhákat idehozzák a Föld legkülönbözőbb pontjairól, s ugyanígy nagyon sokfélék az emberek, de mint a sokféle ruhát, Isten anyja mindegyikünk gondját- baját magára veszi” – tárja fel az X, Y és Z generációk számára kissé bizarrnak ható kegyszobor-öltöztetés lelki mélységeit Nyéky Kálmán.

Plébánia újraépítve

Kálmán atya az elmúlt évek során elsősorban a házasságkötés teológiájáról szóló doktori disszertációján dolgozott Budapesten, s emellett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi, illetve információs technológiai karán tanított bioetikát. Püspöke jóváhagyásával tudományos tevékenységét fenntartja némi ingázás árán, hiszen a tavasztól az augusztus 15-i főbúcsún át nagyjából október 8-áig tartó zarándokszezon szinte kiegészíti egymást az akadémiai tanévvel. Kaposvári egyházmegyés lévén korábban is szolgált már egyébként dél-balatoni falvakban (nem kis részben itteni tapasztalatait kamatoztatva működött közre az egyházközségek felrázását megcélzó, Plébánia újraépítve című módszertani könyv magyar kiadásában), sőt kérdésemre elárulja, hogy valójában évtizedek óta vissza-visszatér Andocsra. „Már kispapkoromban jártam itt, és imádkoztam a Szűzanyánál. Ifjúsági zarándoklatokat, ifjúsági napokat tartottunk Andocson, itt aludtunk a kolostorban, illetőleg a környéken sátrakban, és a hely nagy hatással volt rám már akkor is. Emlékszem, egyszer Fábry Kornéllal fél éjszaka térdeltünk a Szűzanya előtt, és egyszerűen nem tudtuk befejezni az imádságot, mert annyira jó volt nekünk itt lenni.” A hely vonzása olyan erősnek bizonyult, hogy Kálmán atyát külön kérésére Andocson szentelték diakónussá 1998-ban. Az Emmánuel Közösséggel – sok francia vendéggel – ugyanazon Jézus Szíve-oltár előtt tartottak dicsőítést a szentelés előestéjén, ahonnét negyedszázad elteltével most minden reggel elindulnak napi missziós körútjukra.

Merthogy a háromfős lelkipásztori team feladata – persze a lelkes és könnyen megnyíló zarándokok fogadása mellett – ugyanaz, mint a jezsuitáké volt négyszáz évvel korábban: a környékbeliek visszacsalogatása a templomba. A munkához püspökük azt kívánta útravalóul, hogy „szeressék az itteni embereket irgalmas szívvel”. Bizalomra márpedig szüksége van nyájnak és pásztornak, ugyanis nős állandó diakónus még soha nem szolgált a környéken, és plébánosváltást sem sokat éltek meg az andocsiak, hiszen az előző papjuk, Tamás atya tizennégy évig volt náluk, elődei pedig évtizedeken át, egészen a halálukig. Kálmán atya és munkatársai némileg tartottak is tőle, hogyan fogadják majd őket. „Abban maradtunk, hogy kezdetben próbálunk nem változtatni a dolgokon, éppen csak belevisszük a meglévő keretekbe a saját karizmatikus lelkiségünket” – mondja Gábor, Kálmán atya pedig hozzáteszi: „Próbálunk együtt fejlődni a változásban és az elszakadásban. Nekem sem volt könnyű ez a váltás, és biztos, hogy a helyieknek is komoly kihívás, de nagyon is sokat segít abban, hogy megtapasztaljuk a ráhagyatkozást, azaz Isten gondoskodó jóságát, ha olykor kilépünk abból, amiben már épp kezdtük kényelmesen érezni magunkat.”

Az egyik lehetséges kitörési pontnak egyelőre az iskolai hitoktatást látják, amelyhez rendre igyekeznek kisebb- nagyobb templomi szertartásokat kapcsolni, s így meghozni a gyerekek (és szüleik) kedvét a vasárnapi ministráláshoz, miselátogatáshoz. Emellett imaórákkal, gitáros énekekkel kísérleteznek. „Volt bennünk félsz, hogy vajon mit fognak szólni az idős nénikék, akik soha nem hallottak még effélét, de megnyugodtunk, amikor azt hallottuk vissza valakitől, hogy az ő barátnője bizony már az első versszaknál elsírta magát gyönyörűségében. Többen mondták, örülnek annak, hogy most már ilyen is van az ő templomukban. Mi meg hálásak vagyunk a nyitottságukért! – mondja Zsuzsi.

Az andocsi plébánia megújításának szándéka mögött nyilván az is ott húzódik, hogy egy évvel ezelőtt a templom elnyerte a basilica minor címet. S ha már a szentatya úgy ítélte meg, hogy a több száz éves Mária-kultusz miatt e kicsiny belső-somogyi település temploma méltó arra, hogy azonos rangra emeljék, mint az egri, a székesfehérvári, a pécsi székesegyházat, a Mátyás-templomot és a Szent István- bazilikát, akkor illő a lelkipásztori szolgálat és a lelkiségi tartalom terén is megerősíteni. Kálmán atyáékra nem kis feladat vár az anyagiak és a kivitelezés területén is, mert bár az épületegyüttes kívülről példásan fel van újítva, a gótikus szentélyrész bizony erősen vizesedik, a faragott faszobrok restaurálásra szorulnak, és a kolostori szárny, amely Trianon után a magyar ferencesek noviciátusaként, az ötvenes években a helyi téesz központjaként, később pedig általános iskolaként szolgált, belülről bizony igencsak vegyes állapotú. A cél nyilván nem kevesebb, mint zarándokszállásként és lelkigyakorlatos házként hasznosítani a kellemesen emberi léptékű, ám a refektóriumot leszámítva minden díszüket vesztett barokk tereket.

Búcsú a múltnak

Az egykori ferences kolostor adottságai és Andocs viszonylagos közelsége- távolsága a Balatonhoz eszményi alap egy lelkiségi központ létrehozásához. „Olyan csend tud lenni ebben a templomban, amilyet másutt csak Taizében tapasztaltam meg, és ott is csak éjszaka” – lelkesedik Kálmán atya, s hozzáfűzi: „Andocson más színben kezdjük látni a dolgokat, különösen a hajnali és az esti órákban, amikor a dombok között fölkel, illetve éppen lenyugszik a nap. Hajnalban aranyba öltözik a kápolna, amikor megcsillan a napfény a Mária-üvegablakon, este pedig a naplemente vörös sugarai sütnek be a kapu felől, hosszú árnyékot húzva. Ebben a térben megváltozik a lélek hallása. Ahogy megszabadulunk a város zajától, süketté válunk bensőnk zavaró hangjaira is, és búcsút vehetünk régi énünktől.” S épp ez a búcsújárás igazi mai értelme. A gyermekét karjában tartó Szűzanya előtti csöndes imában búcsút mondhatunk annak, hogy minden nehézségre, szenvedésre, veszteségre csapásként tekintsünk. Ha ez sikerül, teljesen új életet kezdhetünk Krisztusban. Kálmán atya végül a templom páratlanul gazdag belsőjéből hoz érzékletes párhuzamot lelki mondandójának lekerekítéséhez: „Gyakran említem példaként a szószéket díszítő kis középső képet. Az emmauszi tanítványokat ábrázolja, amint útra kelve kissé eltávolodnak megszokott környezetüktől, és maga Krisztus jön eléjük. Erre a találkozásra hív meg Jézus Andocson és minden zarándoklatban: hogy akár csak néhány napra vagy órára távolodjunk el a magunk köreitől, s őt helyezzük életünk középpontjába.”

Andocsi kirándulásunk képei az alábbi galériában tekinthetők meg: