Szavaink sokféleképp beszédesek: nemcsak a saját gondolatainkat, érzéseinket, üzeneteinket és történeteinket fogalmazhatjuk meg velük, de sok közülük a történelmi idők világáról, kultúrájáról és mindennapjairól is tanúskodik. Lássuk, mi a helyzet e téren a török hódoltság korából származó szókincsünkkel.
Törökországban járva gyakran tapasztalhatjuk, hogy amikor a török kereskedők magyar szót hallanak, azzal kezdik ajánlgatni portékájukat, hogy nekünk olcsóbban adják, merthogy mi testvérek vagyunk. Ezt ugyan nem múltunk közösen – bár egészen más nézőpontból és tapasztalatokkal – megélt százötven éve miatt mondják, hanem arra utalnak vele, hogy hitük szerint mindkét nép Attila hun király utóda. A „bizonyítékként” elhangzó mondatban – cebimde [dzsebimde] elma var, azaz „zsebemben alma van” valóban két török eredetű szót találunk, de ezeknek sem Attilához, sem egymáshoz nincs közük. Az alma még a honfoglalás előtt, sok száz más szóval került a magyar nyelvbe a Kelet-Európában a magyarokkal szomszédságban élő, esetleg a magyarokhoz csatlakozott török népek nyelvéből vagy nyelveiből, ezek közül igen sok, 400–450 ma is használatos a hétköznapokban. Az almán kívül sok más gyümölcs, növény, állat, tárgy, de akár testrész, az élőhely és cselekvés neve tartozik ide, csak néhány példával: körte, dió, szőlő, búza, árpa, kökény, som, bojtorján, borjú, ökör, kecske, karvaly, sólyom, ölyv, béka, túzok, gyűszű, szék, tükör, sátor, bölcső, koporsó. kar, ész, gyomor, boka, tenger, szél, homok, szirt, sárga, kék, gyűr, bocsát, csavar, bölcs, iker – és így tovább. A zseb viszont valóban az oszmán hódoltság idején került a magyarba, szintén sok más szóval együtt. Nagy különbség viszont a két török eredetű szócsoport között, hogy az oszmánból a magyarba került szavak közül ma már csak néhányat használunk rendszeresen. (A két korszak között volt egy harmadik török réteg is: a Magyarországra telepített kunok nyelvéből is fennmaradt néhány szó, legtöbbjük azokban a nyelvjárásokban, amelyeket az elmagyarosodó kunok beszéltek.)
Minthogy e lapszám Törökországgal kapcsolatos, itt most a hódoltság korából származó török eredetű szavakat és hátterüket vesszük szemügyre. A szavak átvételének történeti hátterét jól ismerjük, ezért csak emlékeztetőképpen: Magyarországra először 1439-ben törtek be a törökök, ezt követően azonban még hosszú ideig sikerült megállítania őket Hunyadi Jánosnak és később – béketárgyalásokkal is – Mátyásnak. A XVI. század első évtizedeiben egyre erőteljesebb támadások érték az országot délről, 1521-ben elesett Nándorfehérvár, öt évvel később pedig a magyar király serege megsemmisítő vereséget szenvedett Mohácsnál. 1541-ben elesett Buda. Az ország középső részén a szultán uralkodott, nyugati és északi részei Habsburg befolyás alá kerültek, az Erdélyi Fejedelemség pedig önálló politikát folytatott. Kisebb összecsapások, mozgolódások mellett nyugodtabb évtizedek következtek, majd a századforduló táján erősödtek föl újra a harcok a török ellen, a zsitvatoroki béke (1606) megkötéséig; ismét csöndesebb időszak következett a XVII. század második feléig; végül 1686-ban a keresztény seregeknek sikerült visszafoglalniuk Budát, a török seregeket dél felé kezdték szorítani, végül 1699-ben az európai uralkodók és a szultán követei megkötötték a karlócai békét.
A pécsi Dzsámi, avagy a Gyertyaszentelő Boldogasszony-templom török-magyar belső tere
Fotó: Hegedűs-Frey Márton
Hogyan lehetséges, hogy e hosszú időszak nem hagyott mélyebb nyomot a magyar nyelven? A magyarázatot több körülményben kell keresnünk. Az első, hogy a megszállt területeken élő népesség mindvégig megőrizte vallását és kultúráját, kevesen tanultak meg valamelyest törökül – a végvári katonákon kívül inkább csak azok az írástudók, akiknek közvetlenül érintkezniük kellett az egyébként is távolabbi központokból irányító török adminisztrációval. A köznép elsősorban a török kereskedők jellegzetes áruinak nevét ismerte meg. Az asszimiláció ellen hatott az is, hogy a nyugati–északi és az erdélyi hátország megléte támogatta azt az érzést, hogy a török uralom átmeneti; a protestáns szerzők egy része kifejezetten a magyarság – mint Isten második választott népe – feladatának tartotta a török kiűzését Európából.
A második ok, hogy a katonasággal csak olyan iparosok érkeztek, akik a sereg kiszolgálásában vettek részt: a bőr előkészítését végző tímárok, csizmadiák, papucsosok, süteménykészítők, ételárusok és persze az árukat forgalmazó kalmárok. A katonák és segítőik létszáma – néhány tízezer ember – elenyésző volt a magyarok számához képest.
A harmadik, nagyon fontos körülmény pedig az volt, hogy a hódítók jelentős része nem török anyanyelvű volt, hanem balkáni, azaz szláv anyanyelvű, részben muszlim. Noha túlzó lehet a hazánkon átutazóknak az a megjegyzése, hogy a magyarországi törökök uralta városokban a katonák csaknem mindegyike beszéli a balkáni szlávok nyelvét, valószínűnek tartják, hogy valóban nagy volt a bosnyák katonák aránya a magyarországi oszmán területeken. Ők ráadásul a helyiek egy részével is jól megértették egymást, mert a mohácsi csata előtti török betörések következtében elnéptelenedett falvakba már korábban is – a törökök elől menekülő – szerbeket telepítettek.
Nézzük, milyen lenyomata maradt ennek az időszaknak a magyar szókincsben! Bár nyelvészeti értelemben szét lehet választani a hódoltság korában a magyarba került, oszmán katonáktól és kísérőiktől megismert szavakat, hiszen egy részüket közvetlenül török, más részüket szláv közvetítésű török szónak írják az etimológiai szótárak, kultúrtörténeti szempontból kezelhetjük őket egységesen: akár közvetlen török, akár szláv eredetűek, végső soron a hódoltság kora oszmán kultúrájának azt a részét tárják föl, amellyel a magyarok szorosabb kapcsolatba kerültek. Hasonlóan járhatunk el azokkal a szavakkal, amelyek mai alakja kései kölcsönszó az európai nyelvekből – általában a németből kerültek a magyarba a XIX. században –, ám minden bizonnyal ismeretesek voltak a hódoltság korában is a magyarban.
Az oszmán kori török (és szláv közvetítésű török) kölcsönszavakat földolgozó Kakuk Zsuzsa az egykorú magyar forrásokból – ezek lehetnek magánlevelek, naplók, leltárak, oklevelek, történeti írások, irodalmi művek – kigyűjtötte a hódoltság kori török szavakat. Összesen mintegy ezer különböző szót talált, de ezekből kétszáznegyven mindössze egyszer fordul elő az írásokban, vagyis egyedi átvétel lehet; további hatvan–hetven szó csak nagyon szűk körben, specifikus forrásban olvasható, például Mikes Kelemen leveleiben (ezek értelemszerűen néhány évvel későbbiek is a hódoltság koránál); csaknem kétszáz szó ötnél kevesebb forrásból mutatható ki, s további közel száz ugyan több iratban is szerepel, de nem tekinthető az adott korban általános használatúnak. Kétszáznál valamivel több azoknak a szavaknak a száma, amelyeket sok forrásban is megtalálunk, ezek mindenki által ismertek lehettek: a korabeli lakosság által használt fontos katonai és közigazgatási fogalmak tartoznak ebbe a körbe, valamint az importált vagy az itt előállított török áruk nevei.
Kézműves papucsok egy isztambuli piacon
Forrás: iStock
Ezt a szókincset tovább rétegezhetjük. Vannak közöttük olyanok, amelyek a hódoltság kori berendezkedés elmúltával eltűntek, s ma már csak a korszakkal foglalkozó tudományos és irodalmi munkákban találkozunk velük, ilyen például az aga, bég, csaus, defter, efendi, gyaur, hodzsa. Más szavakat már nem értünk meg magyarázat nélkül: idetartozik a cselebi (‘tanult ember’), boncsok (‘a ló nyakába való dísz’), kalafa (‘egyfajta kaloda’), fermán (‘a szultán írásos parancsa’), dusmán (‘ellenség’). Vannak közöttük olyanok, amelyeket továbbképeztek, ez arra utal, hogy az alapszót szélesebb körben használhatták, ilyen a gidi (‘disznó’) szóból származó összegidiz (‘ledisznóz, disznónak nevez’) és a megbujurultoz (‘parancsba ad’) a buyurultï (‘parancsolt’) szóból. Sok olyan szó van, amelyet még ma is ismerünk, de nem használatosak már széles körben: vagy régiesnek érezzük, vagy csak a nyelvterület egy részén ismerik őket. Az előbbire példa a csuha, dolmány, handzsár, kalpag, szattyán, de idesorolható az ibrik, findzsa, illetve a déli nyelvjárások egy részében használt szárma (‘töltött káposzta’).
Végül a hódoltság korának emlékét őrzi a mai köznyelvben is nélkülözhetetlen szavak közül a kávé, kajszi, pite, tarhonya, tepsi, dívány, dohány, papucs, pamut, zubbony, kaftán, zseb, csizmadia, csiriz, kátrány, a harácsol és a basáskodik szótöve, és ilyen a XIX. században újra átvett, de korábban nyilván a magyarban is elterjedt iszlám, emír, baksis, padisah, szeráj, szófa. E szavak a korabeli közigazgatással, a török uralommal kapcsolatosak – a harácsol az adófizetés nehezen teljesíthető kínjainak emlékét őrzi, a basáskodik a kiszolgáltatottság lenyomata. Érdemes azonban arra is odafigyelnünk, hogy a szavak jó része az étkezéssel, illetve öltözködéssel kapcsolatos, s azt mutatja meg, hogy a hódoltság korának török kultúrájából mit tanultak meg és használtak-használnak szívesen a magyarok mindmáig: az öltözködés korábban itt nem ismert elemeit – például a papucsot –, illetve a török konyha egyes elemeit, készítési módjait. A már felsoroltakon kívül a törökök közvetítették elsőként a fűszerpaprika és a kukorica fogyasztását is, erre utal az előbbi törökbors, az utóbbi törökbúza neve. De török hatásra terjedt el a Balkánon s onnan a magyar gasztronómiában a rétes, a pogácsa (ennek neve délszláv eredetű a magyarban), s már az oszmán uralom megszűnte után, a XVIII. századtól a töltött káposzta, még később a töltött paprika, illetve más töltött zöldségek – padlizsán, szőlőlevél – vagy akár a joghurt is. S ha mindehhez még hozzávesszük a románból az erdélyi magyarba került csorba elnevezést is (amely a törökben és a délszlávban egyszerűen levest jelent, de Erdélyben csak a savanyított leveseket nevezik így), akkor teljes lakomát ehetünk végig olyan magyarnak tartott ételekből, sós és édes süteményekből, amelyek végső soron török eredetűek, s egy részük már a hódoltság korában meghonosodott a magyar étkezéskultúrában. Mindez pedig újabban kiegészül a török éttermek kínálatából jól ismert dönerrel, köftével, lahmadzsunnal, baklavával és börekkel – ha szerb pékségben vesszük, akkor persze burek a neve. Nagy szerencse, hogy a török konyha nem pusztán rendkívül gazdag és ízletes, hanem – mint a mediterrán konyhák általában – jórészt egészséges is.
A szerző nyelvész, kultúrtörténész, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezetője.
