27 éven át fáradhatatlanul nyitogatta az emberiség kapuit a Megváltó Krisztusnak, mígnem a fáradt, idős és beteg Pápának maga az Úr nyitott ajtót. Napra pontosan húsz éve történt, 2005 április másodikán. A világ lélegzetvisszafojtva figyelte utolsó lépteit, mígnem kijött érte a Papa az Atyai Házból, s visszafogadta „tékozló fiát”, aki tékozlóan a világra hintette egyetlen Fiának a szeretetét.
Az a húsz év csak karnyújtás, csak a tegnapi nap, de még pontosabb jelen időt mondani, hogy a Nagy Pápa szíve itt maradt köztünk. Ütemesen dobog együtt Péterével. Jól tudják ezt a zarándokok, mert a bazilikában két kötelező helyet keresnek. Most a Szentév során, éppen csak átlépve a Szent Kapun nagyon sokan megállnak a Michelangelo Pietáját követő második oldalkápolnánál, ahol az oltár maga a sír, benne Karol Woytila testével, rajta a latin felirattal a márványlapon: Sanctus Johannes Paulus Secundus, Pontifex Maximus, Szent II. János Pál pápa. Az oltár előtti padokban mindig imádkoznak, reggeltől estig, lengyelek, és hozzá még emberek a föld minden országából. Így mennek tovább és jutnak a sor elejére, vagyis a római pápák Elsőjéhez, a galileai Halász sírjához, mely nemcsak a bazilika szíve-közepe, hanem a római katolikus egyházé is: „Erre a sziklára építem egyházamat…”.
A palástjáról szeretnék még szólni. A Szent Pápa szerette a könnyű pelerinjét, amit szívesen öltött fehér reverendájára, nem is csak liturgikus alkalmakkor. Az a palást valahogy szolgálatának „térfogatát” jelezte, azt a szélességet és hosszúságot, amit Pál apostol efezusi híveinek fölemlít: „A hittel együtt Krisztus lakjék szívetekben, s verjetek gyökeret és vessetek alapot a szeretetben. Akkor majd fel tudjátok fogni az összes szenttel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek az Isten egész teljességével” (Ef 3.13-19).
Széles és tágas az a palást. Befér alája az egész egyház. Az értéket őrző és a tegnapért aggódó papok és hívek éppúgy a palást oltalmát élvezték, mint az előre-tekintő és utat-készítő, a holnapért aggódó papok és hívek, férfiak és nők, mindenki, aki vallotta a Krisztust. De nyitott volt a palást elől, a szíve felől mindazoknak, akik még nem ismerték a Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét. Őket is a palást-lakók felé hívogatta jó szóval és szeretettel: Térjenek meg Krisztushoz és lépjenek be!
Örökké emlékezetesek maradnak első szavai:
„Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat! Nyissátok meg az ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a fejlődés és a civilizáció széles mezőinek korlátait. Ne féljetek! Krisztus tudja, hogy „mi lakik az emberben”. De egyedül csak Ő tudja ezt! Manapság az emberek nagyon sokszor nem tudják, hogy mit hordoznak magukban, lelkük mélyén, a szívükben. Sokszor olyan bizonytalanná válik a földi élet értelme. Kételyek árasztják el az embert, és kétségbe is tud esni. Engedjétek tehát – kérlek benneteket, alázattal és bizalommal kérlek –, hagyjátok, hogy Krisztus szóljon az emberekhez. Egyedül nála vannak az Élet, az Örök Élet Igéi!”