„Szükségem volt a betegségre”

Sokan az általa fejlesztett társasjátékairól vagy emlékezetes jegyesoktatásairól ismerik. Huszonhat éve plébánosa a zugligeti Szent Család-egyházközségnek, mégis új arcát ismerhették meg a hívek az elmúlt években, amikor betegségei – egy szívinfarktust követően több rákos megbetegedés – hatására a szenvedés megélését is lelkipásztori munkájának szolgálatába állította.

Bodor György atya 2024. december 16-ra virradó éjjel elhunyt.
Adj, Urunk, örök nyugodalmat neki,
és az örök világosság fényeskedjék neki.
Nyugodjon békességben. Amen.

Fotók: Orbán Gellért

– Azt mondta – lapszámtematika ide vagy oda –, nem szeretne exp­licit módon az alázatról beszélni. Miért?

– A lelkiség összetett dolog. Ha egy dolgot kiemelünk, az nem fedi le a tel­jes valóságot, legfeljebb villanásokat ad. Nekem nem ez a célom. Ráadásul visszás, ha beszélünk róla, de nem él­jük. Márpedig teljesen én sem élem, nekem is nehézséget okoz. Talán emi­att ódzkodtam leginkább.

– Az elmúlt néhány évét meghatá­rozták sorozatos betegségei. Mindennek az elfogadásában hol tart most?

– Mindegyik meglepett. Az első komoly betegségem a szívinfarktus volt. És az volt a tapasztalatom, hogy bár az ember tudatában ott van, hogy egyszer meg fog halni, mégsem érti e szavakat. Újdonság volt például azzal szembesülni, hogy a halál most nem nagy távolságban van tőlem, hanem itt van konkrétan, és akár holnap meghalhatok. És akkor az ember ér­tékeli az életet. Hogy mennyire szép a tavasz, az illatok, a madárcsicser­gés, a növények sarjadása és egyál­talán maga az illat, ami a levegőben van. Értékelem az életet, és hogy en­nek már nem leszek része. És ezt saj­nálom. Utána jön a következő kérdés. Mi lesz velem, ha meghalok? Teológi­ailag nyilván tudjuk, de ez nem teo­lógiai tantárgy, hanem maga az élet. Feladat tehát ezeket a fogalmakat, amelyekről az egyház is tanít, jobban a magamévá tenni, hogy személyesek legyenek, az én életemnek a személyes részei, ne pedig idegen test.

– Eldöntötte, hogy a betegségek alatt is kommunikál, kapcsolatban akar maradni a hívekkel. Ezekben a megszenvedett igazságokban, át­imádkozott posztokban erő van. Gondolkodott-e már azon, hogy így valami olyan többletet tud adni az embereknek, amit a betegség nél­kül talán nem?

– Nagyon sokan úgy vannak, hogy magánügynek tekintik a betegséget, ami valójában nem tartozik másra. Ugyanígy mással kapcsolatban is: a keresztelés magánügy. Dehogy! Ke­resztényként nem vagyok olyan hely­zetben, ami a magánügyem lehetne. A házasságom sem magánügy, hanem ha keresztény vagyok, akkor a közös­ségre is tartozik, hogy hogyan élem meg a párkapcsolatot. Ugyanígy ér­zem, hogy a betegség sem az én ma­gánügyem, hanem közügy, már csak azért is, mert a híveket érdekli, hogy mi van a papjukkal, mit él meg. Ezért ebben nagyon fontos az őszinteség, hogy ne csak azt mutassam, milyen erős ember vagyok, aki rögtön meg­találja a megoldásokat a saját életére, hanem kétségeim vannak, kételyeim vannak, miértjeim vannak. Perleke­dek az Istennel, hogy miért velem tör­ténik mindez, főleg amikor ilyen ke­vés pap van… Ez is a valóság része.

– Szüksége volt minderre?

– Az teljesen biztos. A megpró­báltatások átalakítottak, és jó irány­ba formáltak egy idő után. Segítet­tek megtapasztalni, hogy mit jelent az, amikor a megsebzett lét állapo­tában vagyok. Amikor az ember tele van fájdalommal, fizikai fájdalmak­kal, akkor gondolkodni sem tud. El­mélkedni, sőt imádkozni sem tud. Ez szörnyű valóság, mert csak az van benned, hogy most fájdalma­id vannak, amik rád szálltak, betöl­tik a lelkedet, és nem tudod, mikor fogsz tudni fölállni, vagy egyáltalán mikor szűnik meg ez a fájdalom. Az ezt megélő emberekkel való azono­sulás óriási ajándék volt. Amikor lá­tok az onkológián embereket kihul­lott hajjal, szemöldökkel, hófehéren, lefogyva a falnak támaszkodni, hogy el ne essenek, akkor tudom, mit él­nek meg, és tudom, milyen helyzet­ben vannak. Amikor csak a túlélés van, semmi más. Tehát nincs ked­ved olvasni, nincs kedved semmihez, nincs, nincs. Csak vagy. Elvagy.

– Legutóbb karácsony előtt né­hány héttel esett ágynak ismét. Ha sokadszorra történik meg, felké­szültebb az ember? Van, ami segít?

– Bizonyos értelemben segít a ta­pasztalat. Ugyanakkor az nehézség, hogy tudom előre, a kórházi lét nem leányálom. Egy intenzív osztályon el­töltött huszonnégy óra a borzalmak borzalma, ágyhoz vagy kötve, egy függöny választ el a többi betegtől, mennek a gépek, a zúgás, az ápolók, az orvosok, a jajgatás, a fájdalmas ki­áltások… Nagyon fontosak ilyenkor az emberi kapcsolatok. Akik bejöttek a szobámba, akár órákig ott marad­tak, és mély beszélgetésekre jutott idő, mert én ráértem. Ezt üzenem az olva­sóknak is: nagyon fontos, hogy ha be­megyek látogatóba egy beteghez, ne nézzek az órámra, és ne siessek, mert akkor ő bezárul előttem. Nem akar terhelni, feltartani. Viszont ha időt szánsz rá, akkor nemcsak, hogy a be­teget nem sérted meg, hanem te ma­gad is gazdagodsz beteglátogatóként.

– Gondolnánk, hogy a sorozatos megpróbáltatások elfárasztják, és kevésbé várja már, hogy újra vis�­sza kelljen térni a munkás hétköz­napokba. Ehhez képest gyakran el­mondja, leírja, hogy önt főként ez motiválja. Pedig talán még a papi szolgálatról is elsősorban a munka jut eszünkbe.

– Igen. Számomra csoda volt, ami­kor egy pap azt mondta, annyira sze­reti a papságot, hogy ha fizetni kéne érte, akkor ő fizetne. Tehát ő nem azért van, hogy megfizessék, sőt! Ez a fajta lelkiség, megközelítés számom­ra csodálatos. Szóval én is így vagyok vele, hogy nekem ez ajándék. Nagy fájdalmam volt, hogy a karácsonyt tá­vol kellett töltenem, nem éltem meg úgy, hogy akár egy pásztorjátékon, karácsonyi koncerten jelen lettem volna, és a karácsonyi szertartásokat másoknak kellett végeznie. Nagyon jó papok voltak, akik kisegítettek, mégis azt éltem meg, hogy más van ott, ahol nekem kéne lennem. Nem igazán tud­tam elfogadni ezt a helyzetet.

– Szülei egyedüli gyermeke, és szinte sajnálja azokat, akik nem ta­pasztalhatták meg, hogy a két szülő minden szeretetét csak rá „pazarol­ja” – mondta egyszer. Azóta men­nyire határozza ez meg – papként, közösségvezető plébánosként?

– Nagyon jó a kérdés, egykeként tényleg óriási szeretetet kaptam. Azt is mondanám, hogy az ne menjen el papnak, akit gyerekkorában nem szerettek. Mert akit nem szerettek, az akkora sérüléssel és hendikeppel in­dul, hogy egész életében nem tudja behozni. Mert itt a szeretetet tovább kell adni. Óriási tőke, ha olyan kultú­rát, hitet, szeretetet kap az ember… Egy pap ebből, erre tud építeni. Igen, lehet, hogy ez a szeretet kicsit tékoz­ló, de hát Jézusnak is, az Atyának is tékozló a szeretete. Jó, tömött, meg­rázott és túlcsorduló mértékkel kap­juk (Lk 6, 38). Annak ellenére, hogy mindez a VIII. kerületben történt. A Dankó utcában nőttem fel, olyan körülmények között, amilyenek ma már eléggé elképzelhetetlenek. Ami­kor télen befagyott a víz, úgy kellett lecsavarni a csapot, és fölmelegíteni, vagy sót tenni a csőbe, hogy kiolvad­jon, aztán egy-két órát kellett melegí­teni gázlámpával. Ennek ellenére nem éreztem ezt tragédiának, boldog gye­rekkorom volt, mert szerettek.

– Szenvedélye másokkal együtt játszani. Sokan ismerik az ön által fejlesztett társasjátékokról, és egy időben rendszeresen kártyázott is.

– Sokat ultiztunk, most már na­gyon hiányolják is a partnereim. Csak hát nem tudok még elmenni a lábam miatt.

Szóval én azért hiányoltam, hogy nincs testvérem. Ez megpróbáltatás volt. Együtt játszani jobb. A játék na­gyon fontos része az életemnek, de még több ennél: valójában maga az élet egy játék. Isten is játékos Isten. Az egyik jellemzője a játék, és szeret meglepetéseket szerezni. Ugyanakkor a játékban benne van a rugalmasság is, ez is fontos, nem csak a szabályok. A játék nagyon sok mindent elárul az emberről. Például azt, hogy tud-e ve­szíteni. Az egy alapelv, hogy tudj ve­szíteni is.

– Milyen játékosnak?

– Én sem teljesen tudok veszíte­ni, de most már azért ezt is tanulom. Egyébként a tízparancsolat helyett is szerencsésebb volna sokszor tíz játék­szabályról beszélni. A világ legnagyobb tragédiája, hogy egyesek fölülírják ezt a játékszabályt, amit Isten hozott, a maguk képére és hasonlatosságára. Megfelelő módon kell értelmezni ezt a játékszabályt. Ha félreértelmezzük a szellemiségét, nem látjuk meg, hogy Isten alkotta, az ő szeretete, a gondvi­selő Isten jósága van mögötte. Ha ezt nem vesszük észre, akkor a szabályo­kat csak levert kerítéseknek fogjuk föl, amelyek behatárolnak bennünket, és a szabadságunkat korlátozzák.

– Biztosan föl lehet fogni ilyen já­tékként egy egyházközség vagy az egyház életét is.

– Az lenne jó, ha így kezelnénk. Tu­lajdonképpen a legtöbb ember megfe­lelési kényszertől szenved, meg akar felelni, és így tekint a szabályokra is.

– Mármint önnek mint plébáno­sának akar megfelelni?

– Nem nekem, Istennek. Ott kezdő­dik, hogy Istennek is. De mit akar az Isten? Én mindig ezt a kérdést szok­tam feltenni. Erre persze mindenféle válasz születik, pedig Isten egyedül azt akarja, hogy boldogok legyünk. Semmi mást. Nincsenek elvárásai, amiknek meg kellene felelni.

– Az egyház többi szereplőjével mennyire tud együtt játszani ebben a társasban? Milyen az önben élő egyházkép?

– Nem akarom szépíteni. Azt lá­tom, hogy korábban mi, papok sokkal jobban összejártunk. Segítettük, lá­togattuk egymást, papi közösségeket hoztunk létre. Ez erősített bennünket. Az individualizmus korában a pap­ság is individualizálódott. Elszelfised­tünk. Én, én, én.  Az alázat a lelkiség alapvető része. Ha Istenhez közelebb akarsz kerülni, erre van leginkább szükség. Ha melldönget­ve megyek hozzá, mondván: én vagyok valaki, az Isten tapintatos, és elhallgat. Nem fog megszólalni. Az út hozzá ez: Uram, én porszemnyi semmi vagyok – és ezt nemcsak kimondom, hanem így is gondolom –, és szükségem van rád. Egyedül semmire nem megyek, és sehová sem tudok eljutni. Belé kell ka­paszkodnom. Mindezzel az imádságom alapját is megteremtem.