A közelmúltban megjelent videóriport egy csapásra ismertté tette a kecskeméti nyugdíjasotthont, ahol idősek és bölcsődés gyerekek foglalkozásai 2022 óta egy fedél alatt zajlanak. Ritka madár az ilyesmi hazánkban, ezért közelebbről is belenéztünk a Sion Nyugdíjasház és Gondozási Központ, illetve a Betlehem Kapuja Játszóház közös életébe.
Egy rádióriport után nemcsak ismertté, de – ahogy ez gyakran megesik – rögtön a kommentszekció kritikájának tárgyává is lettek. A református egyház fenntartásában működő Sion-ház nappali foglalkozásaira járó, demenciával élő idősek és két-három éves gyerekek „összeeresztésében” egyesek veszélyt látnak a gyerekekre nézve, mivel az idősek esetleg nem képesek biztonságos környezetet teremteni számukra. Mások épp az időseket féltik, mondván, a gyerekek számukra nagyon is súlyos vírusok hordozói lehetnek. Sokan mégis üdvözlik a kezdeményezést.
Generációk találkoznak
A neveléstudomány közösségi dimenzióit vizsgáló kutatók a 2010-es években arra a következtetésre jutottak, hogy „sem a fiatalok, sem a felnőttek nem rendelkeznek az életpálya, az egyéni életút sikeres építésének emocionális és szociális kompetenciáival” – hívja fel a figyelmet Varga László, a Soproni Egyetem pedagógiai karának dékánja. Ezeknek a képességeknek az elsődleges elsajátítási helye a család, ám gyakran sem ez, sem az oktató-nevelő intézményrendszerben eltöltött évek nem adják meg a kellő alapot a fiatalok számára a mélyebb önismerethez, a felelősségvállaláshoz és közösségi perspektívához, amelynek fontos eleme a társadalomban megjelenő különbözőségek – például az öregedés – megértése és elfogadása is. Mindeközben egyre szélesedik az idős korosztály, és társadalmi szerepének újragondolása sürgető feladattá válik.
Fotók: Fekete István Ákos
Erre a kettős problémára az intergenerációs nevelés képes érvényes megoldásokat felmutatni, melynek legrégebbi példáival a tengerentúlon találkozhatunk. Seattle-ben nyugdíjasok és gyermekek közös gondozási intézménye működik (Providence Health & Services), más amerikai városokban különféle rendszeres programokon keresztül találkozhatnak idősek és fiatalok, például karitatív, sport-, és természetvédő tevékenységek során. Hazánkban – és Európa-szerte – is találhatunk néhány kezdeményezést, amelyek a különböző korosztályok kompetenciáira építenek. Ilyen például a szegedi Talentum Alapítvány programja, melynek során középiskolások informatikai és más szakmai ismeretekre tanítanak nyugdíjasokat, vagy a budapesti Senior Mentor Program, melyben az idősebbek segítik általános iskolások tanulmányi fejlődését.
Az intézményi együttélés még nem jelent meg itthon, a kecskeméti Sion példája is inkább csak efelé mutató lehetőség, mellyel a helyi szakemberek erejükhöz mérten élnek is. Itt a rezsiválság teremtette helyzet hozta össze a generációkat. 2022-ben a Molnárné Csitári Krisztina vezette Betlehem Kapuja Játszóháznak el kellett költöznie az ingatlanból, amely addig otthont adott nekik, és az idősotthon egy szolgálati lakásában találtak új helyet – amelyet csak egy folyosó választ el a demenciával élő idősek napközijétől. Az első közös program néhány hónap elteltével egy Mikulás-ünnepség volt, amely annyira jól sikerült, hogy farsangi, húsvéti alkalmak is követték. A jó tapasztalatokból aztán szakmai kapcsolat alakult, és hétről hétre kezdett formálódni a két korosztály közös időtöltése.
„Hétfőnként jönnek hozzánk a gyerekek – meséli Kass-Francz Andrea, a demenciával élők nappali ellátásának vezetője. – A programnak megvan a menete, fontos a megérkezés, hogy felmérjük, ki milyen hangulatban van. Ha a gyerekek fel vannak pörögve, akkor le kell csendesíteni őket, ezért általában játék kávézással kezdünk, ők öntögetik a műanyag poharakba a műanyag kávét, mi pedig megisszuk. Minden hétre más foglalkozással készülünk, van, hogy az éneklésen van a hangsúly, van, hogy a mozgáson vagy az építőkockázáson, vagy terményeket hozunk be, és azokkal dolgozunk.”
„Amikor elkezdtük, szinte csak énekeltünk, mondókáztunk, mert ez mindkét csoporthoz közel állt – teszi hozzá Krisztina. – Utána kézműveskedésben gondolkoztunk, mert a motorikus tevékenység a gyerekeknek és a néniknek is nagyon fontos. Mi csigabigát gyúrtunk sógyurmából, ők megmutatták, hogy kell nyújtani a tésztát, szaggatni a pogácsát. Mindenkiben más emlék jött elő, de ezt össze tudtuk hangolni, a nénik kalácsot fontak az általunk sodort kígyókból, a gyerekek pedig műanyag kis késekkel vágták a tésztát.”
Mindenki nyer?
Természetesen más-más igényekkel és szükségletekkel vesz részt a programban egy mentális képességeit elveszítő idős és egy azokra épp rendkívül aktívan szert tevő gyerek.
„A demens időseknek másfajta ellátásra van szükségük, mint normálisan öregedő társaiknak – mondja Andrea. – Ez a gondozók részéről elsősorban a hozzájuk való odafordulásban nyilvánul meg: sokkal egyszerűbben kommunikálunk, és nagyobb szerepet kapnak az érzelmek. Mivel ez a betegség a mentális képességeket támadja meg, az ésszel való kommunikáció egy bizonyos súlyossági fokon túl nem tud működni. Amikor például valaki ingerült, nem mondom neki, hogy tessék megnyugodni, hanem karon fogom, sétálok vele az udvaron, belépek az ő lelkébe, és látom, hogy hol van. Lehet, hogy 1965-ben járunk, ott keres valamit, és mire megyünk két kört, meg tud nyugodni.
A foglalkozásaink ezért a meglévő kognitív funkciók megtartására irányulnak. Van ülőtornánk, kézműves-foglalkozásunk, memóriatréning emlékfelidézéssel, feladatlapokkal, és van heti egy áhítat is, ugyanis olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy az egyik munkatársam diakónus. Ez szintén az ő értelmi és érzelmi szintjükön történik énekléssel és imádsággal. Egy nap csak a szocializációról, beszélgetésről szól, ezt úgy neveztük el, hogy »csináljunk semmit«. El lehet képzelni, hogy ha valaki évek óta otthon van, és még dementálódik is, majd így bekerül egy közösségbe, akkor nem lesz könnyű alkalmazkodnia.”
A demenciával élő időseket, akik többsége még a családjával él, és a nappali foglalkozásokra jár az otthonba, eleinte a bent lakó nyugdíjas társaik is bizalmatlanul fogadták. Az Andrea és az intézet igazgatója, Telek Péter Pálné Kabai Virág kezdeményezésére bevezetett közös programok hatására azonban a lakóközösség sokkal elfogadóbbá vált. „Nagyon fájdalmas élmény volt nekem, hogy amikor megnyílt a napközi, kiderült, hogy idős az időssel szemben is mennyire erős kritikával van – meséli Andrea. – Óvodásoknak nevezték őket, féltették tőlük a pénztárcájukat, a kávéjukat, és nagyon nagy volt a távolságtartás, ezért találtuk ki az ülőtáncot és a filmklubot, ezek integrált programok. Mostanra eljutottunk oda, hogy ha valaki eltéved a folyosón, van olyan lakó, aki karon fogja, és visszakíséri a napközibe, vagy amikor az ebédlőben valaki mosdóba szeretne menni, én pedig másik tizenöt-húsz emberrel bajlódom, akkor hallom a hátam mögött, hogy: »Gyere, megmutatom neked, hol van a mosdó«”.
Az időseknek a nyüzsgő gyerekeket sem volt könnyű megszokniuk. „Az első két-három hónap az összecsiszolódásról szólt – mondja Krisztina. – A kismotorok kerekei az udvaron, a gyerekhangok, a sírás sokszor zavarta az itt élőket. Mindenkinek engednie kellett egy kicsit, a gyerekeknek lassítani, az időseknek elfogadni. Amikor kialakult a rend, akkor tudtunk továbblépni, és már nemcsak a folyosón találkozunk, hanem az udvaron is séta közben vagy az ebédlőben, és ma már természetesnek veszik, hogy itt vagyunk.”
A mentálisan leépülő idősek számára a gyerekekkel való időtöltés rendkívül hatékonynak bizonyult. „Számunkra is fantasztikus élmény, ahogy ez a két egymástól nagyon távol eső generáció, a ’45 előtt született veteránok és az alfák összeérnek – folytatja Andrea. – Elképesztő látni, hogy amint egy idős néni ölébe ül egy kisgyerek, felidéződnek azok a képességei, amik a saját anyaságához kötődnek. Előjönnek a finom óvó, féltő mozdulatok, fizikailag is többre képes akkor, mint egyébként. Aki reggel még a derekára panaszkodott, simán bevágódik a fotel alá, ha elgurul a labda. Volt egy néni, aki az úgynevezett órateszten, amikor az idősnek egy óra számlapjára kell különböző időpontokat berajzolnia, már nem tudott teljesíteni. Amikor egy olyan mesekönyvből meséltünk a gyerekeknek, ami az órát tanítja nekik, az a néni a gyerekkel az ölében, mesekönyvvel a kezében beállította a déli tizenkét órát.”
Az idősebbek megfontolt tempója egy idő után a hozzájuk jóformán berobbanó gyerekekre is hatással van, és másfajta figyelemre készteti őket, megtanulják, hogyan vigyázzanak egymásra. Mindeközben fürdőznek a feléjük irányuló figyelemben, szeretetben. „Azt, hogy a nénik beszélgetnek velük, megdicsérik őket, a kétéves korosztály már nagyon tudja értékelni és a javára fordítani, a folyosói találkozásokkor és a foglalkozásokon is. Kizárólagos figyelmet kapnak itt, amiben otthon nem biztos, hogy részesülnek, ha több gyerek is van a családban. Ahogy itt segítenek nekik, biztatják őket, amikor várat építenek, és együttéreznek velük, amikor összedől a torony, az őket is nagyon építi, az ő szeretettankjukat is feltölti” – teszi hozzá Krisztina.
A család szerepe
A Sion egyik legfontosabb vállalása, hogy mindez nem zárt ajtók mögött történik, elszigetelt idősekkel, hanem a családok bevonásával. Ugyanez történik a játszóházban is, amely a szülők számára is kínál programokat, találkozási lehetőséget.
„A szakmai programunk szerint mi nem a család helyett veszünk részt az idősek életében, hanem a családokkal együtt – fogalmaz Virág. – Dolgozunk a fiatalokkal való különböző programokon is, de ez önmagában csak ünnepi kampány lenne, ha a családtagok nem vennének részt benne. A demenciával élők viszonylag behatárolt másfél-két évig vannak nálunk, amíg szakellátásba nem kerülnek, és ez egy olyan időszak, amikor még az utolsó szoros éveiket töltik a családjukkal. Ezért nagyon fontos, hogy a hozzátartozókat is segítsük abban, hogy az időssel való kapcsolatuk ne csak a megoldandó feladatok, hanem örömteli események köré is szerveződjön. Családi délutánokat tartunk, amikor szakmai segítséget, elméleti tudást is nyújtunk, és közben közös kézműves- vagy más olyan programot szervezünk, amit a családtagok együtt végezhetnek. Hozzátartozói csoportot is indítunk, hiszen a családtagok számára a szerettük szakellátásban való elhelyezése nagyon nehéz folyamat, amelyben sok elakadás, bűntudat felmerülhet. Azokat is hívjuk ezekbe a csoportokba, akiknek már bent van a hozzátartozójuk, azzal a reménységgel, hogy segíteni tudnak egymásnak.”
Talán éppen az a kulcsa a generációk közti együttműködés sikerének, hogy a családok szélesebb hálózatába tagozódik, és minden oldalról elfogadást, megerősítést kap. „A hétfő mindig pozitívan zárul – mondja Andrea. – A nénik lelkileg fel vannak töltődve, és a család is azt jelzi vissza, hogy akár egy depresszióra hajló idős is jókedvű aznap délután. Lehet, hogy egy óra múlva elfelejti, hogy itt voltak a gyerekek, de az érzés, hogy én jól vagyok, kitart egész nap. Van olyan hozzátartozónk, aki azt mondja, hogy aznap az édesanyjával sokkal jobban megy az együttműködés.”
„Mielőtt ezt a kooperációt elkezdtük volna, napi szinten találkoztak az idősek a gyerekekkel, és a szülők is legalább hetente – teszi hozzá Krisztina. – Volt róluk egy benyomásuk, látták, hogy nem kell tőlük tartani. Amikor kialakult, hogy a hétfő közös nap lesz, minden anyukának föltettem a kérdést, hogy szeretné-e, hogy átmenjenek a gyerekek, vagy sem. Senki sem mondott nemet, azért sem, mert látták a gyerekeken, hogy nem éri őket negatív benyomás. Volt olyan anyuka, aki kifejezetten kérte, hogy a kisgyereke találkozhasson az idősekkel.”
Közös úton
A közös tanuláshoz pedig elkötelezett szakemberek kellenek, akik sokszor a saját tapasztalataikra és intuíciójukra hagyatkozva alkotják meg a foglalkozásokat, hiszen kevés példa és még kevesebb tananyag áll rendelkezésre. „A gyerek-idős programra egyáltalán nem voltak mintáink, különösen a demenciával élő idősek esetében. Most már látjuk, hogy Hollandiában, Németországban van hasonló, és folyamatosan tanulunk. Szerencsére olyan kollégákkal dolgozhatom együtt, akik nyitottak a tanulásra, képesek félretenni a régi beidegződéseiket” – mondja Andrea.
A generációk közötti interakcióra való igény sokfelől jelentkezik. Ezt az a szemlélet is erősíti, hogy jó, ha az idősek minél később kerülnek intézménybe, és minél tovább a társadalom aktív résztvevői maradnak, illetve az a felismerés, hogy az egyre nagyobb számú nyugdíjas rétegről való gondoskodás új feladatok elé állítja a közösségeket. „Ehhez előbb-utóbb fel kell nőnie a társadalomnak is, és nekünk szociális szakemberként az a dolgunk, hogy a családokat minél inkább képessé tegyük arra, hogy ott álljanak az időseik mellett” – fejti ki Virág.
Az olyan bátor kezdeményezések, mint a Sion-ház és a Betlehem Kapuja összefogása, nagyon fontos problémákra mutatnak rá, s ugyanakkor ezek az első megtett lépések a belőlük kivezető úton. „Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi ajándéka lesz annak, hogy mi egy kényelmes, nagypolgári lakásból egy nyugdíjasotthon-beli apartmanba költözünk – osztja meg Krisztina. – Volt is bennem félelem ezzel kapcsolatban, és nem is terveztem hosszú távra. De ma azt látom, hogy sokkal jobb így. Az Úristen mindenből tud és akar is jót kihozni.”
Források
Szűcs Boglárka – Gál Anikó – Hódi Ágnes: Az intergenerációs tanulás hazai és nemzetközi megvalósulási formái, in Karlovitz János Tibor (szerk.): Elmélet és gyakorlat a neveléstudományok és szakmódszertanok köréből, International Research Institute, 2018, 281–290.
Varga László: Generációk közötti tanulás, in Kardos Anita (szerk): Generációk közötti tanulás, Tempus Közalapítvány, 2012, 5–16.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2025. április
1500 Ft