Szüntelenül…

Szüntelenül imádkozzatok! Amikor ezt olvassuk Pál apostolnak a tesszaloniki hívekhez írt első levelében (5,17), elfoghat minket a bizonytalanság, hogy hogyan is kell érteni ezt a buzdítást. Lehet-e mindig imádkozni? Lehet-e földi időnk teljesen Istené? Vajon az apostol buzdítása csupán szónoki túlzás, vagy valóban – ahogyan különböző korok keresztényei hitték – életeszmény, amely nemcsak megvalósítható, hanem mindenkinek törekednie kell rá?

S hogyan lássunk neki, amikor túlterhelt időbeosztásunkban legtöbbször még napi fél órát is nehezen szakítunk az imádságra? Ha nem akarjuk elintézni a kérdést azzal, hogy végső soron minden imádság, amit megfelelő lelkülettel cselekszünk, s mi inkább pörgünk tovább, akkor első lépésként érdemes röviden áttekinteni, hogy különböző korokban és vidékeken hogyan gondolkodtak a szüntelen imádságról.

Az első századokban voltak, akik szó szerint vették a mondatot, és megpróbáltak valóban egész nap imádkozni, nemet mondva mindenféle munkára és fizikai tevékenységre. Ha ezt olvasva valaki fellelkesülne az ötlettől, s esetleg egész életét jezsuita lelkigyakorlatokon szeretné leélni, sajnos ki kell ábrándítanunk. Ezeknek az ókori keresztényeknek az állandó imádkozást nemcsak hogy nem sikerült igazán hitelesen megvalósítaniuk, hanem

az egyház ezt a fajta szó szerinti, a munkát és a tevékenykedést kiiktatni igyekvő irányzatot még eretneknek is tartotta.

Ezek az eukhitáknak vagy messzaliánusoknak nevezett jámborok olyan megvilágosodott, tisztán lelki embereknek mutatkoztak, akik felülemelkedtek már minden földi dolgon. Egyikük egyszer vendégségbe érkezett egy kolostorba, ahol bejelentkezésekor mindjárt jelezte, hogy ő csak az imádsággal foglalkozik. A bölcs apát adott is neki egy szobát és egy könyvet, s meghagyta a szerzeteseknek, hogy ne háborgassák a jövevényt. Az illető estefelé már igencsak türelmetlenül fülelt a szobájában, hogy mikor hívják az ebédlőbe, de nem ment érte senki. A nap végén aztán kérdőre vonta az apátot, hogy miért nem hívták a közös étkezésre, mire az apát így felelt neki: „Te lelki ember vagy, s nincs szükséged a táplálékra. Mi azonban testiek lévén enni akarunk, s ezért dolgozunk.” A történet szerint a megleckéztetett testvér magába szállt, és jobb útra tért.

Egy másik történet szerint, mely a szüntelen imának egy már hiteles gyakorlatát is bemutatja, a tévúton járók közül néhányan meglátogattak egy Lukiosz nevű öreg szerzetest, s arra a kérdésre, hogy mi a munkájuk, büszkén válaszolták, hogy ők csak imádkoznak. Erre megkérdezte őket az öreg: „Nem esztek?” Erre ők azt mondták: „De igen.” „Amikor tehát esztek, ki imádkozik helyettetek?” Majd ismét megkérdezte: „Nem alszotok?” Ők pedig azt mondták: „De igen.” Azt mondta erre az öreg: „Amikor tehát alusztok, ki imádkozik helyettetek?” Erre nem tudtak neki mit felelni. Lukiosz pedig ezt mondta nekik: „Bocsássatok meg, de ti nem úgy cselekedtek, amint beszéltek. Én most megmutatom nektek, hogy kétkezi munkám mellett állandóan imádkozom: Az Istennel együtt ülök le, benedvesítem kis pálmavesszőimet, és miközben kötéllé sodrom őket, azt mondogatom: Könyörülj rajtam, ó Isten, nagy irgalmasságod szerint, és könyörületed sokasága szerint töröld el gonoszságomat!” (Zsolt 50,2). Majd megkérdezte tőlük: „Ez talán nem imádság?” Azt felelték: „De igen, az.” Erre így folytatta: „Ha most egész nap dolgozom és imádkozom, többé-kevésbé tizenhat rézpénzt keresek meg. Ebből a kapunál kettőt adok alamizsnaként, a maradékból pedig eszem. És aki a két pénzt kapja, imádkozik értem, amikor eszem vagy amikor alszom. Így teljesül be nálam Isten kegyelméből a szüntelen imádság.”

A történetből kitűnik, hogy az egyéni szinten félresiklott próbálkozásoknál sokkal jobban sikerült az eszmény életre váltása azoknak, akik csapatjátékosként törekedtek ugyanerre: ha az ember nem is tud folyamatosan imádkozni, csatlakozhat egy olyan közösséghez, amely jó beosztással, az időt egymást váltó turnusok között beosztva képes megvalósítani a szüntelen imádságot. Elsőként 425 körül egy Alexander nevű bizánci szerzetes körül szerveződött olyan közösség, amely saját magát „nem alvóknak”, akoimetoinak nevezte, s tagjai az idő megszentelését sikeresen valósították meg közösségileg: a szerzetesek egy része mindig zsoltárimádságot végzett, amíg a többiek dolgoztak, ettek vagy aludtak. Az ő gyakorlatuk inspirálta a mai Svájc területén található Agaunum monostorának szerzeteseit is, akik 525 körül elkezdték a laus perennis, a szüntelen dicséret gyakorlatát. Ez az eszmény aztán több szerzetesi közösségben elterjedt a középkori Európában. Ha ma nincsenek is szüntelenül zsoltározó szerzetesközösségek, nem lehetetlen nagyobb városokban olyan templomot találni, ahol napi huszonnégy órás szentségimádás van, s így ki-ki része lehet egy olyan spirituális egységnek, amelyben az idő egészét átjárja az imádság.

Ha azonban a szervezettséget igénylő közösségektől visszatérünk az egyéni imaélethez s a szüntelen imádságnak a világi élettel összeegyeztethető felszólításához, akkor leginkább azt állapíthatjuk meg, amit Órigenész már a III. században megfogalmazott: „Szüntelenül imádkozik az, aki a szükséges cselekedeteket imával köti össze, és viszont, akinek imádságához illő tettek társulnak, amennyiben az erényes cselekedeteket és a parancsok teljesítését az ima részeiként fogjuk fel.” Úgy is fogalmazhatnánk, hogy

ha nem is lehet mindig imádkozni, de lehet törekedni az idő egészének megszentelésére azáltal, hogy tevékenységeinket az imádságra fenntartott időkkel vesszük körbe, ezekbe ágyazzuk.

Kellenek a napunkban olyan idők, amelyek csak arról szólnak, hogy jelen vagyunk Isten számára és töltekezünk, azért, hogy amikor a dolgok, a feladatok és mások igényei sokfelé indítanak és szétszórnának minket, meg tudjuk őrizni a fókuszt, élő maradjon a kapcsolat azzal, aki minden tevékenységünk alapja és végső célja. A zsolozsma, az egyház hivatalos imádsága erről a bölcsességről és ideálról tanúskodik. Az első századokra, sőt a zsinagógai istentiszteletre visszanyúló hagyomány, hogy a keresztények összegyűlnek legalább naponta háromszor, reggel, délben és este, hogy a zsoltárok segítségével együtt adjanak hálát, dicsőítsenek, kérjenek. A szerzetesek és papok „hivatalból” meghívást kapnak arra, hogy idejüket ebben az imádságos keretben tervezzék, alakítsák, de minden hívőnek segítség lehet, ha a lakóhelyéhez közel valahol van egy szerzetesközösség vagy plébánia, ahol másokkal együtt élheti meg az idő megszentelésének ezt a módját.

A szüntelen imádságnak van még egy, a zsolozsmánál is „egyszerűbb” és valóságosabb módja: Amint Lukiosz atya történetéből láttuk, már a korai szerzetesi világban megjelent az igény, hogy az ember a munkát úgy ötvözze az imádsággal, hogy ne csak bizonyos időközönként tartson „imaszünetet”, hanem a gondolatait lehetőleg mindig Isten és az ő munkálkodása töltse be. Ezért a nap folyamán szüntelenül választott szentírási mondatokat ismételgettek, ezekkel imádkoztak, így keresve a szavak mély értelmét, így küzdve meg a kísértésekkel, így menekülve a szétszórtság és az unalom elől. Az idők során a keleti kereszténységben a formulák sokfélesége átadta a helyét annak az imádságnak, amelyet Jézus-ima néven ismerünk. Jézus hatalmas nevét vagy az „Uram, Jézus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” formulát ismételgetni, s ezt összekapcsolni a légzéssel, esetleg a szívveréssel bármilyen tevékenység közepette – ez a szüntelen ima biztos útja a keleti szerzetesek szerint. Egy ortodox szerzetes kezéből sosem hiányzik a Jézus-ima végzéséhez használt olvasó, s a lelki képzés elengedhetetlen része a szüntelen ima tanulása és végzése mindenféle munka és tevékenység közepette. Az orosz zarándok elbeszéléseiből ismert tapasztalat pedig arról tanúskodik, hogy a tartós gyakorlás révén

ez az imádság belsővé tud válni, függetlenedik az akarattól, s a szív mélyén folyamatosan zajló istentiszteletté alakul.

Ez a végtelenül egyszerű, de nagy kitartást és szerető figyelmet igénylő imamód ma – hála a róla szóló írásoknak, filmeknek és az imádságot tanító, nem csak keleti lelki atyáknak és anyáknak – nálunk, Magyarországon is tanulható, megismerhető utat nyit a szüntelen imádságra vágyakozók előtt.

A szüntelen imádság konkrét útjánál, módszerénél, esetleg „technikájánál” azonban sokkal előbbre való a vágyakozás, a figyelem ébren tartása. Hiszen az imádság nem más, mint az Istenre irányuló vágyakozás kifejeződése. Ahhoz pedig, hogy ezt a szüntelenül jelen lévő vágyat megtaláljuk magunkban, elég újra meg újra megállnunk és befelé figyelnünk, időt szentelnünk arra, hogy ez a vágy teret kapjon, és szüntelen imádsággá alakítsa az életünket.