Megszólít-e bennünket Úti Boldogasszony – sajátosan jezsuita hagyományú – május végi ünnepe? Meghív-e arra, hogy a földrajzi térben megtettek mellett szemléljük belső útjainkat is – amiképpen Loyolai Szent Ignác tette ezt a római Madonna della Strada képe előtt? Miért lehetett fontos számára, hogy e festmény szemlélésével rendszeresen imádkozzon? Minek köszönhető, hogy a római eredeti mintájára szerte a világban elterjedt ez a képtípus és a hozzá kapcsolódó ünnep?
A festmény sajátos zarándokutat járt be az őt befogadó köztéren, illetve a templomban. Sorsának ez a jellemzője rokonságot mutat a vele bensőséges kapcsolatba került Loyolai Szent Ignácéval.
A XI. században, a keresztes háborúk idején keletről került Rómába egy kép, amely Máriát ábrázolta karján a gyermek Jézussal. Ennek kőlapra festett másolatát oszlopfülkében helyezték el a Capitoliumra vezető út mentén. Keleti származása miatt feltételezhető – a kompozíció ezt megerősíti –, hogy a Szent Lukács által Máriáról készített ősképek valamelyikét követi, azaz ikon.
A kőlapon a gyermek Krisztus áldásra emelt jobb karjával, bíborpalástban, feje körül arany dicsfénnyel trónol anyja karján. Mária tekintete – aranykoronával ékesített feje körüli dicsfényből nézve ránk – a gyermekkel együtt keresi a kapcsolatot a kép szemlélőjével.
Jézus ruházatának színei – az ikon döntően arany fényességéből egyedül kiemelkedve – megerősítik annak igazságát, hogy isteni valóságával testesült emberré a Mindenható.
A lukácsi ősképet – annak lelőhelyéről, a Hodegon-kolostorról – Hodégétriának nevezi az egyetemes művészettörténet. Mivel a szó a görög és az orosz nyelvben is „útmutatót” jelent, a kompozíció azonosító címe Útmutató Istenanya vagy Úti Boldogasszony lett.
Az ikon 2006-os restaurálását követő állapota
Arra hívja meg tehát szemlélőjét, hogy az általa inspirált imádságban felismerje Istennek – számára adott – tanítását, útmutatását.
Különböző történelmi időkben, élethelyzetekben nagy szükségét érezhették ennek a hívők. Már a XII. századra általános szokássá váltak a Hodégétria-kompozícióhoz kapcsolódó jámborsági gyakorlatok. Ezt mutatja az is, hogy a Capitoliumra vezető út szoborfülkéjében elhelyezett kép szomszédságában, az Úti Boldogasszony tiszteletére építtetett templomot saját telkén Guido de Astalli. A templomban is megjelent a Madonna della Strada freskója: a kőlapról a falra került.
Ezzel az ábrázolással találkozott Loyolai Szent Ignác, amikor 1537-ben Rómába érkezett. Önéletrajza szerint személyes imádságainak és prédikációinak egyaránt meghatározó ihletője volt az Útmutató Istenanya képe.
Miután III. Pál pápa jóváhagyta a Jézus Társasága megalakulását, a Santa Maria della Strada-templomot is átengedte számukra. Már Ignác halála után épült meg a kis kegytemplom helyén a rend mai anyatemploma, az Il Gesù, amely az Astalli-kápolnában megőrizte az Úti Boldogasszony kompozícióját. A kép zarándokútjának következő jelentős állomása a festmény restaurálása volt, melynek során egy különleges technika segítségével vászonra vitték át a freskót, majd palatáblára feszítve ikonná vált, és az egyik mellékoltár fölött helyezték el.
Így már műfaja és fizikai megjelenése szerint is erőteljesen emlékeztet arra az ősképre, amelyet Szent Lukács hagyományozott az utókorra: Szent Ignác kortársaira éppen úgy, mint ránk is.
A húsvét és pünkösd közötti idő útján megállva előtte a kép vajon meghív-e bennünket is arra, hogy Mária és a mindenható Gyermek tekintetével találkozva megleljük Isten számunkra adott útmutatását, tanítását? Megmutatják-e a mostani szemlélőnek is, hogy ki az Út?
Kép forrás: Ars Jesuitica