Viharvert cédrusok árnyékában

Hiba György jezsuitát kalandos közel-keleti próbaévéről kérdeztük.

Csendes elmélyülésnek indult, sok ezer kilométeres, emberi tragédiák és kultúrák sorát érintő testi, lelki utazássá alakult.

– Miért voltál Libanonban?

– A terciámat végeztem, ami a jezsu­ita képzésünk utolsó állomása. A kü­szöbön állok. Anno már elköteleződ­tem, a noviciátusunk második záró éve végén letettem a szerzetesi fogadalma­imat (tisztaság, engedelmesség, sze­génység), és kifejeztem, hogy be aka­rok lépni Jézus Társaságába, a jezsuita rendbe. Onnantól a Társaság még leg­alább tíz éven át képez és kísér, amíg teljesen befogad. Az úgynevezett har­madik próbaévet (probációt) most vé­geztem el, és türelemmel várom, hogy a páter generális (A Társaság általános, legfőbb elöljárója) mikor jelzi, hogy tel­jes egészében alkalmassá váltam az ün­nepélyes örökfogadalomra, amivel in­tegrálódom az apostoli testbe.

Fotók: Hiba György

– Te választottad épp Libanont?

– Igen. Azért éreztem közel ma­gamhoz, mert Jézus szülőföldje ez a terület. Korábban egy hónapot töl­töttem Jeruzsálemben, és vonzott, hogy ezt a tapasztalatot ki lehet bon­takoztatni szélesebb kontextusban.

– Ha nem is KO, de kulturális sokk volt, amikor megérkeztél?

– Igen, ez egészen más kultúra, bár a keresztények ott vannak, ahogyan az arab világ lelkülete is. Négy és fél millió libanoni mellett körülbelül két­millió szír, etióp, palesztin és egyéb menekült él itt együtt. Ennek a vegyes kultúrának egészen különös közel-ke­leti varázsa van, amit legjobban talán a távolsági buszok közönségének za­jos, de jókedvű tülekedésében lehet tapintani.

– Hogyan teltek a napjaid?

– A rendházban tizenhárman vol­tunk terciában a világ különféle része­iről. Az első hetekben beszélgettünk, kirándultunk, és Libanon kultúrájá­val, történetével ismerkedtünk. Picit mintha egy noviciátus lenne, min­denkinek lett például valami házi­munkája, viszont nem volt markáns apostoli szolgálatunk. Minden adott volt ahhoz, hogy Jézussal, önmagunk­kal és a társainkkal legyünk, és olyan légkör teremtődjön, amelyben mé­lyül a lelkiségünk, a jezsuita önazo­nosságunk.

– Hova futott ki ez az időszak?

– A bemelegítés után jött volna a nagy lelkigyakorlat, majd a szoci­ális experimentum. Szeptember 20- án értem ki, és október 7-én történt a terrortámadás, amikor a Hamász ki­tört Gázából, és több mint ezerkétszáz embert megölt Izrael területén. Ez mindent megváltoztatott. Életemben először megéltem egy nagyon valósá­gos közösségi megkülönböztetést. Ott voltak ezek az események a szívünk­ben, a fejünkben, és éreztük, hogy erről beszélni kell. A polgárháború­ban felnőtt terciamester megosztotta a tapasztalatait, és utána néhány napig csendben figyeltünk befelé, arra, hogy Isten Lelke merre mozdít minket.

Csoportkép Bikfaiyában

– Éreztél haragot bármelyik fél iránt?

– David Neuhaus, egy zsidó csa­ládból származó, Dél-Afrikában született jezsuita szerint senki sem teljesen tiszta, és senki sem teljesen bűnös, ezért a bűnbakkeresésnek nincs értelme (2023. decemberi szá­munkban olvasható interjú Neuhaus atyával a Szentföldön dúló háborúról – a szerk.). Csak a párbeszéd gyógyít. Jeruzsálemben vannak már olyan pa­lesztin–zsidó közösségek, amelyek együtt imádkoznak a békéért, mert mindenki elvesztett már valakit, és egyformán elegük van az erőszakból. Békét akarnak.

– Közvetlen veszélyben voltatok?

– Bikfaiya katolikus többségű, biz­tonságos terület, de a reptér a Hezbol­lah tulajdona, így bármikor támadás érhette volna. A megkülönböztetés egyik kérdése az volt, hogy ki menne és ki maradna, a másik, hogy a lelki­gyakorlatot elkezdhetjük-e így, vagy cseréljük meg a sorrendet, és a szoci­ális experimentum legyen előbb. Az nagyon hamar megszületett a közös megosztásban, hogy kezdjük a szoci­ális experimentummal. Addigra már valószínűleg látszódni fog, hogy el tudjuk-e végezni a nagy lelkigyakor­latot Libanonban, vagy másik helyet kell keresnünk. Ahogy már említet­tem, napokon keresztül csendben vol­tunk, imádkoztunk, és a belső mozgá­sainkra figyeltünk, arra, hogy merre hív a Lélek. Mindezt nagyon szaba­don, kategóriáktól („bátor vagyok, ha maradok, gyáva, ha elhagyom az országot…”) mentesen. Nagyon szép volt, ahogy lassan kirajzolódott ben­nünk a döntés.

– Maradásra vagy az ország elha­gyására kaptál hívást?

– Félelmetes volt, amikor vadász­gépek húztak el, vagy távoli robba­násokat lehetett hallani, ezzel ültem le Isten elé. A terciamester tanácsa sokat segített. Le tudtam tenni a fé­lelmeimet, és szabad lettem a belső mozgásokra. Megszületett bennem a felismerés, a béke és aztán a döntés: elhagyom Libanont.

– Hova mentél?

– Szerettem volna Örményország­ba menni, Teréz anya nővéreihez, de abban a néhány napban nem tudtuk elérni őket. Végül átmeneti időre Ró­mába utaztam, ahol szintén megta­láltam a Szeretet Misszionáriusait. Bekopogtam egy hajléktalanokkal foglalkozó házukba, elmondtam, ki vagyok, és hogy segíteni szeretnék. A nővérek éppen imádkoztak a ká­polnában. Én is ott voltam velük, és az ima után a házfőnöknő odajött be­szélgetni. Meglepett, hogy nem kért tőlem dokumentumokat. Hat hetet töltöttem náluk, konyhai munkával, takarítással, a hajléktalanokkal be­szélgetve. Erős élmény volt, ahogy az ott lakók ruháit kézzel mostuk ki. Reggelente én olvastam fel az evan­géliumot, hozzáfűzve néhány gon­dolatot. Misézni csak egyszer kértek meg, amikor a lelkiatyjuk nem tudott eljönni.

– Mi a Teréz anya nővéreihez fűződő vonzalmad gyökere?

– Nagyon szeretem, ahogy őszin­tén, odaadóan szolgálják a leginkább kitaszítottakat, megvetetteket, a leg­szegényebbeket. Mindezt Jézus iránti szeretetből. Nem is volt kérdés, hogy oda menjek, ahol az egzisztenciális valóságok határain, az emberi kiszol­gáltatottságban lehetek, és hozzáad­hatok ahhoz, hogy az ott élők érezzék, ők is emberek, és van méltóságuk.

– Mi vetett véget ennek a szép idő­szaknak?

– Tényleg nagyon szép volt, mert tudtam gyóntatni a Szent Ignác-temp­lomunkban, találkoztam a magyar tanuló rendtársaimmal, a skolaszti­kusokkal, akik előtte tették le az el­sőfogadalmukat. Ennek az öröme is ott volt velünk. Közben hetente volt online találkozónk a terciában lévő szétszéledt társakkal. Ez az időszak az önéletrajzommal való ima ideje is volt. Átimádkoztam az életemet, hogy ki tudjak engesztelődni a múltammal, azzal, ami lettem, és azzal, ami nem. Hogy ezeket le tudjam tenni Isten elé, ott tudjam neki hagyni, és ezáltal fel­szabaduljak arra, hogy még odaadot­tabb lelkülettel szolgáljam őt. Aztán november végén egyszer csak írt a ter­ciamester, hogy fogadnak Örmény­országban.

Csoportkép Spitakban

– Ott mi várt rád?

– Az első időkben az 1988-as föld­rengéstől leginkább sújtott Spitak­ban voltam. A hegyek között sokan meghaltak, sok ház szétdőlt, a nő­vérek odaköltöztek, hogy ott legye­nek ezekkel az emberekkel. Árvákat és olyan sérült gyerekeket fogadtak örökbe, akikről a szüleik lemondtak. Míg Rómában felnőttek között vol­tam, akik mentálisan nagyjából rend­ben vannak, addig itt Down-szindró­más, halmozottan sérült, tolószékhez kötött gyerekekkel és fiatalokkal vál­laltam közösséget. Az is egészen más volt, hogy itt a nővérek között éltem, először egy különálló épületben, utá­na már a központi házban.

– Papként is szolgáltál?

– Kint, a „pusztában” a napi misé­zés és a rendszeres gyóntatás volt az egyik legfontosabb feladatom. A nő­vérek mellett ez a fiataloknak is fontos volt, mert ez tartja meg őket. Lehet, hogy veszekednek egymással, de utá­na bocsánatot kérnek, meggyónják, és aztán imádkoznak egymásért. Mély tapasztalat volt látni ezeknek a sérült fiataloknak a hitét.

– Milyen nyelven boldogultál?

– Alapvetően angolul, de volt, hogy több nyelven miséztem, merthogy a környező falvakban vannak He­gyi-Karabahból menekült katoliku­sok is. Nagyon izgalmas volt. A nyitó­liturgia a kedvükért oroszul ment, az olvasmányok örményül, az eucharisz­tia része pedig – ami a legfontosabb – angolul, hogy biztosan érezzem, hogy a mise érvényes. Kaptam segítséget, hogy hogyan kell kiejteni az örmény és az orosz szavakat.

– Gondolom, ez az állomás sem tartott túl sokáig.

– Jerevánban, a fővárosban olyan házuk van a nővéreknek, ahol súlyos rendellenességekkel született gyere­keket ápolnak tíz-tizenkét éves koru­kig. Utána átkerülnek Spitakba, a fel­nőttekhez. Van olyan is, hogy örökbe fogadják őket. Egy hétig oda jártam. Az első nap a házfőnöknő fölvitt a ki­csikhez. Legtöbbjük néhány hónapos volt, többüket éppen etették a gon­dozóik. Bár láttam a békét, a mosolyt az asszonyok arcán, nagyon szívbe markoló volt. Ösztönösen bukkant fel bennem a kérdés: ennek mi értelme? Fejben tudtam a választ, de a lelkem­ben küzdöttem vele. Talán szégyell­tem is, ezért nem kérdeztem rá. Aztán a nővér odavitt egy falhoz, amelyiken gyermekek képei lógtak. „Itt vannak a mi kis angyalkáink – mondta –, akik már Jézusnál vannak. Őket pedig – mutatott a többiekre – erre a talál­kozásra készítjük fel: szeretjük őket, gondoskodunk róluk, egészen addig, amíg haza nem térnek.” Megáldottam ezeket a gyerekeket, az aztán két na­pomba telt, hogy helyre tegyem ma­gamban, amit megéltem. Az utolsó napon kértem, hadd áldjam meg őket ismét. Ekkor már szeretettel voltam köztük, tudtam egészen rájuk figyelni.

– Meddig maradtál Örményországban?

– Majdnem nyolc hetet, de közben volt egy kéthetes szünet, amit Grúziában töltöttem egy ottani lengyel plé­bános, P. Maciej missziós atya meg­hívására. Neki segítettem Tbilisziben egy körülbelül ötszáz fős dél-indiai egyetemistaközösség karácsonyi lel­kipásztori ellátásában. Grúziában túl­nyomó részben ortodox keresztények élnek. Van egy erős orosz ortodox be­folyás, ami kihat az itteni katolikus közösségekre és a körülbelül húsz katolikus pap munkájára. A kom­munizmus ideje alatt szövetségesként tekintettek egymásra, de ma a grúz ortodox papok többsége az orosz po­litika nyomására nem akar együttmű­ködni a katolikus papokkal. Nagy fáj­dalom látni, ahogy az egyház szakad.

– Milyen volt a grúz karácsony?

– Kicsit idegen testnek éltem meg magam, merthogy az indiai közösség­gel nem tudtam közeli viszonyba ke­rülni. Ugyanakkor amolyan „Mária utcai” érzés jött vissza, ahogy komo­lyan felkészültek, kórussal végigéne­kelték az ünnepi liturgiákat, és utána is együtt maradtak az udvaron. Sajátos, hogy mindegyikük odajött, és külön, személyes áldást kért újra és újra. Ma­ciej atya elvitt azokhoz a családokhoz is, amelyeket látogatott. Nagyon hálás vagyok neki ezekért a tapasztalatokért. Megérintett az is, amikor meggyón­tunk egymásnak. Mély szeretetkapcso­lódás lett közöttünk, ahogy bevallottuk Isten előtt a gyengéinket, és megkaptuk a feloldozást a másik szavain keresztül. Csodálatos, hogy egymás révén érke­zik hozzánk a kegyelem, a megtisztulás.

– A vargabetű vége mégiscsak Li­banon lett?

– Január végén visszakerültünk, és onnantól kezdve először napról napra az ignáci lelkigyakorlattal foglalkoz­tunk, készültünk rá. Szép volt, ahogy újból feltárult a harmincnapos lelki­gyakorlat dinamikája, az apró részle­tek, és ezzel az új tudatossággal lép­tünk be a csendbe. A lelkigyakorlat lezárása után megosztások voltak, reflexiók, visszatekintések. Így még inkább a miénkké vált mindaz, amit megéltünk.

– Végül megtalált a külső és bel­ső béke?

– Igen, bár a feszültség és a bizal­matlanság végig érezhető volt a leve­gőben. Abban az időben megöltek egy parlamenti képviselőt, egy katolikus édesapát, akinek a gyerekei a mi kö­zépiskolánkba jártak. Szintén ebben az időszakban többször beszélgettem katolikus taxisofőrökkel, akik meg­nyíltak, elmesélték a sorsuk alakulá­sát. Legtöbbjük nem taxisnak készült, de ebből tudtak megélni. Megbeszél­tük, hogy imádkozunk egymásért, megáldottam őket, amiért nagyon hálásak voltak.

 

 

– Egzotikus keresztényekkel – melkitákkal, maronitákkal, kop­tokkal – volt dolgod?

– Maronita liturgián rendszeresen részt tudtunk venni. A rendházhoz tartozik egy plébánia, az itteni jezsu­iták általában kettős, maronita, illetve latin rítusúak. Ez az egyetlen keleti rí­tusú katolikus egyház, tehát igazából otthon voltam, de azért a liturgia bizo­nyos részei mások. Fantasztikus ereje van, ahogy arabul énekelnek, és rend­szeresen felhangzik az Allah (Isten) szó. Érdekes a Szentlélek lehívása is, amit a pap a kezével is szimbolizál. Nem statikusan tartja a kezét, hanem láttatja, ahogy érkezik a Szentlélek.

– Hol élted meg a legsarkosabban a kultúrák közötti különbséget?

– Egyrészt a gasztronómiában, amikor egy helyi csoport jött a szent három napot ünnepelni, és láttam, ahogy készítették az ételeket, felso­rakoztatva a hagyományaik szerint a zöldségeket, húsokat, tésztákat. Harmonizált a szín- és az ízvilág. Másrészt amikor elmentünk Tripo­liba, és végigjártuk a piacot. Láttuk, ahogy a muszlimok közlekednek a feleségeikkel, és az utcán morzsol­ják a „rózsafüzérüket”. Érdekes volt megélni, hogy közülük is bejönnek a katolikus templomba imádkozni. Tisztelik Jézust és Máriát.

– A meglepetések sora a rendhá­zakban is folytatódott?

– A jezsuita kultúra és ennek része­ként a vendégszeretet mindenütt föl­bukkant, és ez nagyon ismerőssé tet­te a rendházakat. Ha volt alkalmunk a helyi jezsuitákkal beszélgetni, ter­mészetesen kapcsolódtunk egymás­hoz. A nagylelkűséget és odafigyelést – bárhol is jártam a világban – min­dig megtapasztaltam. Ez gyönyörű számomra.

– Szépnek vagy küzdelmesnek lát­tad a kultúrák egymás mellett élé­sét?

– Mindkettő igaz. A normális em­ber élni akar, és közösségben akar élni, muszlim és keresztény részről is, a terrorizmus pedig tönkrevág min­denkit mindkét oldalon. Érdekes, hogy a maronitáknak is volt militáns ága, amely vérfürdőt rendezett meg­torlásként a gyilkosságokért. Ez sem elfogadható.

– Ha újrakezdhetnéd, ezt a sok­színű, ráhagyatkozó terciát válasz­tanád, vagy vágynál az időszak bé­kéjére?

– Az egész tercia mozog még ben­nem. Azt tudom, hogy az elmúlt hó­napok alapjaimban formáltak újjá. Sokat kaptam, sok mindent látok másként. Nagyon erősen megtapasz­taltam, hogy mennyit jelent a rend­társak, rendtestvérek támogatása, és annak az ereje, ha minden körülmény közt, nehézségben, örömben Istenre támaszkodunk, és együtt maradunk Jézussal.