Csendes elmélyülésnek indult, sok ezer kilométeres, emberi tragédiák és kultúrák sorát érintő testi, lelki utazássá alakult.
– Miért voltál Libanonban?
– A terciámat végeztem, ami a jezsuita képzésünk utolsó állomása. A küszöbön állok. Anno már elköteleződtem, a noviciátusunk második záró éve végén letettem a szerzetesi fogadalmaimat (tisztaság, engedelmesség, szegénység), és kifejeztem, hogy be akarok lépni Jézus Társaságába, a jezsuita rendbe. Onnantól a Társaság még legalább tíz éven át képez és kísér, amíg teljesen befogad. Az úgynevezett harmadik próbaévet (probációt) most végeztem el, és türelemmel várom, hogy a páter generális (A Társaság általános, legfőbb elöljárója) mikor jelzi, hogy teljes egészében alkalmassá váltam az ünnepélyes örökfogadalomra, amivel integrálódom az apostoli testbe.
Fotók: Hiba György
– Te választottad épp Libanont?
– Igen. Azért éreztem közel magamhoz, mert Jézus szülőföldje ez a terület. Korábban egy hónapot töltöttem Jeruzsálemben, és vonzott, hogy ezt a tapasztalatot ki lehet bontakoztatni szélesebb kontextusban.
– Ha nem is KO, de kulturális sokk volt, amikor megérkeztél?
– Igen, ez egészen más kultúra, bár a keresztények ott vannak, ahogyan az arab világ lelkülete is. Négy és fél millió libanoni mellett körülbelül kétmillió szír, etióp, palesztin és egyéb menekült él itt együtt. Ennek a vegyes kultúrának egészen különös közel-keleti varázsa van, amit legjobban talán a távolsági buszok közönségének zajos, de jókedvű tülekedésében lehet tapintani.
– Hogyan teltek a napjaid?
– A rendházban tizenhárman voltunk terciában a világ különféle részeiről. Az első hetekben beszélgettünk, kirándultunk, és Libanon kultúrájával, történetével ismerkedtünk. Picit mintha egy noviciátus lenne, mindenkinek lett például valami házimunkája, viszont nem volt markáns apostoli szolgálatunk. Minden adott volt ahhoz, hogy Jézussal, önmagunkkal és a társainkkal legyünk, és olyan légkör teremtődjön, amelyben mélyül a lelkiségünk, a jezsuita önazonosságunk.
– Hova futott ki ez az időszak?
– A bemelegítés után jött volna a nagy lelkigyakorlat, majd a szociális experimentum. Szeptember 20- án értem ki, és október 7-én történt a terrortámadás, amikor a Hamász kitört Gázából, és több mint ezerkétszáz embert megölt Izrael területén. Ez mindent megváltoztatott. Életemben először megéltem egy nagyon valóságos közösségi megkülönböztetést. Ott voltak ezek az események a szívünkben, a fejünkben, és éreztük, hogy erről beszélni kell. A polgárháborúban felnőtt terciamester megosztotta a tapasztalatait, és utána néhány napig csendben figyeltünk befelé, arra, hogy Isten Lelke merre mozdít minket.
Csoportkép Bikfaiyában
– Éreztél haragot bármelyik fél iránt?
– David Neuhaus, egy zsidó családból származó, Dél-Afrikában született jezsuita szerint senki sem teljesen tiszta, és senki sem teljesen bűnös, ezért a bűnbakkeresésnek nincs értelme (2023. decemberi számunkban olvasható interjú Neuhaus atyával a Szentföldön dúló háborúról – a szerk.). Csak a párbeszéd gyógyít. Jeruzsálemben vannak már olyan palesztin–zsidó közösségek, amelyek együtt imádkoznak a békéért, mert mindenki elvesztett már valakit, és egyformán elegük van az erőszakból. Békét akarnak.
– Közvetlen veszélyben voltatok?
– Bikfaiya katolikus többségű, biztonságos terület, de a reptér a Hezbollah tulajdona, így bármikor támadás érhette volna. A megkülönböztetés egyik kérdése az volt, hogy ki menne és ki maradna, a másik, hogy a lelkigyakorlatot elkezdhetjük-e így, vagy cseréljük meg a sorrendet, és a szociális experimentum legyen előbb. Az nagyon hamar megszületett a közös megosztásban, hogy kezdjük a szociális experimentummal. Addigra már valószínűleg látszódni fog, hogy el tudjuk-e végezni a nagy lelkigyakorlatot Libanonban, vagy másik helyet kell keresnünk. Ahogy már említettem, napokon keresztül csendben voltunk, imádkoztunk, és a belső mozgásainkra figyeltünk, arra, hogy merre hív a Lélek. Mindezt nagyon szabadon, kategóriáktól („bátor vagyok, ha maradok, gyáva, ha elhagyom az országot…”) mentesen. Nagyon szép volt, ahogy lassan kirajzolódott bennünk a döntés.
– Maradásra vagy az ország elhagyására kaptál hívást?
– Félelmetes volt, amikor vadászgépek húztak el, vagy távoli robbanásokat lehetett hallani, ezzel ültem le Isten elé. A terciamester tanácsa sokat segített. Le tudtam tenni a félelmeimet, és szabad lettem a belső mozgásokra. Megszületett bennem a felismerés, a béke és aztán a döntés: elhagyom Libanont.
– Hova mentél?
– Szerettem volna Örményországba menni, Teréz anya nővéreihez, de abban a néhány napban nem tudtuk elérni őket. Végül átmeneti időre Rómába utaztam, ahol szintén megtaláltam a Szeretet Misszionáriusait. Bekopogtam egy hajléktalanokkal foglalkozó házukba, elmondtam, ki vagyok, és hogy segíteni szeretnék. A nővérek éppen imádkoztak a kápolnában. Én is ott voltam velük, és az ima után a házfőnöknő odajött beszélgetni. Meglepett, hogy nem kért tőlem dokumentumokat. Hat hetet töltöttem náluk, konyhai munkával, takarítással, a hajléktalanokkal beszélgetve. Erős élmény volt, ahogy az ott lakók ruháit kézzel mostuk ki. Reggelente én olvastam fel az evangéliumot, hozzáfűzve néhány gondolatot. Misézni csak egyszer kértek meg, amikor a lelkiatyjuk nem tudott eljönni.
– Mi a Teréz anya nővéreihez fűződő vonzalmad gyökere?
– Nagyon szeretem, ahogy őszintén, odaadóan szolgálják a leginkább kitaszítottakat, megvetetteket, a legszegényebbeket. Mindezt Jézus iránti szeretetből. Nem is volt kérdés, hogy oda menjek, ahol az egzisztenciális valóságok határain, az emberi kiszolgáltatottságban lehetek, és hozzáadhatok ahhoz, hogy az ott élők érezzék, ők is emberek, és van méltóságuk.
– Mi vetett véget ennek a szép időszaknak?
– Tényleg nagyon szép volt, mert tudtam gyóntatni a Szent Ignác-templomunkban, találkoztam a magyar tanuló rendtársaimmal, a skolasztikusokkal, akik előtte tették le az elsőfogadalmukat. Ennek az öröme is ott volt velünk. Közben hetente volt online találkozónk a terciában lévő szétszéledt társakkal. Ez az időszak az önéletrajzommal való ima ideje is volt. Átimádkoztam az életemet, hogy ki tudjak engesztelődni a múltammal, azzal, ami lettem, és azzal, ami nem. Hogy ezeket le tudjam tenni Isten elé, ott tudjam neki hagyni, és ezáltal felszabaduljak arra, hogy még odaadottabb lelkülettel szolgáljam őt. Aztán november végén egyszer csak írt a terciamester, hogy fogadnak Örményországban.
Csoportkép Spitakban
– Ott mi várt rád?
– Az első időkben az 1988-as földrengéstől leginkább sújtott Spitakban voltam. A hegyek között sokan meghaltak, sok ház szétdőlt, a nővérek odaköltöztek, hogy ott legyenek ezekkel az emberekkel. Árvákat és olyan sérült gyerekeket fogadtak örökbe, akikről a szüleik lemondtak. Míg Rómában felnőttek között voltam, akik mentálisan nagyjából rendben vannak, addig itt Down-szindrómás, halmozottan sérült, tolószékhez kötött gyerekekkel és fiatalokkal vállaltam közösséget. Az is egészen más volt, hogy itt a nővérek között éltem, először egy különálló épületben, utána már a központi házban.
– Papként is szolgáltál?
– Kint, a „pusztában” a napi misézés és a rendszeres gyóntatás volt az egyik legfontosabb feladatom. A nővérek mellett ez a fiataloknak is fontos volt, mert ez tartja meg őket. Lehet, hogy veszekednek egymással, de utána bocsánatot kérnek, meggyónják, és aztán imádkoznak egymásért. Mély tapasztalat volt látni ezeknek a sérült fiataloknak a hitét.
– Milyen nyelven boldogultál?
– Alapvetően angolul, de volt, hogy több nyelven miséztem, merthogy a környező falvakban vannak Hegyi-Karabahból menekült katolikusok is. Nagyon izgalmas volt. A nyitóliturgia a kedvükért oroszul ment, az olvasmányok örményül, az eucharisztia része pedig – ami a legfontosabb – angolul, hogy biztosan érezzem, hogy a mise érvényes. Kaptam segítséget, hogy hogyan kell kiejteni az örmény és az orosz szavakat.
– Gondolom, ez az állomás sem tartott túl sokáig.
– Jerevánban, a fővárosban olyan házuk van a nővéreknek, ahol súlyos rendellenességekkel született gyerekeket ápolnak tíz-tizenkét éves korukig. Utána átkerülnek Spitakba, a felnőttekhez. Van olyan is, hogy örökbe fogadják őket. Egy hétig oda jártam. Az első nap a házfőnöknő fölvitt a kicsikhez. Legtöbbjük néhány hónapos volt, többüket éppen etették a gondozóik. Bár láttam a békét, a mosolyt az asszonyok arcán, nagyon szívbe markoló volt. Ösztönösen bukkant fel bennem a kérdés: ennek mi értelme? Fejben tudtam a választ, de a lelkemben küzdöttem vele. Talán szégyelltem is, ezért nem kérdeztem rá. Aztán a nővér odavitt egy falhoz, amelyiken gyermekek képei lógtak. „Itt vannak a mi kis angyalkáink – mondta –, akik már Jézusnál vannak. Őket pedig – mutatott a többiekre – erre a találkozásra készítjük fel: szeretjük őket, gondoskodunk róluk, egészen addig, amíg haza nem térnek.” Megáldottam ezeket a gyerekeket, az aztán két napomba telt, hogy helyre tegyem magamban, amit megéltem. Az utolsó napon kértem, hadd áldjam meg őket ismét. Ekkor már szeretettel voltam köztük, tudtam egészen rájuk figyelni.
– Meddig maradtál Örményországban?
– Majdnem nyolc hetet, de közben volt egy kéthetes szünet, amit Grúziában töltöttem egy ottani lengyel plébános, P. Maciej missziós atya meghívására. Neki segítettem Tbilisziben egy körülbelül ötszáz fős dél-indiai egyetemistaközösség karácsonyi lelkipásztori ellátásában. Grúziában túlnyomó részben ortodox keresztények élnek. Van egy erős orosz ortodox befolyás, ami kihat az itteni katolikus közösségekre és a körülbelül húsz katolikus pap munkájára. A kommunizmus ideje alatt szövetségesként tekintettek egymásra, de ma a grúz ortodox papok többsége az orosz politika nyomására nem akar együttműködni a katolikus papokkal. Nagy fájdalom látni, ahogy az egyház szakad.
– Milyen volt a grúz karácsony?
– Kicsit idegen testnek éltem meg magam, merthogy az indiai közösséggel nem tudtam közeli viszonyba kerülni. Ugyanakkor amolyan „Mária utcai” érzés jött vissza, ahogy komolyan felkészültek, kórussal végigénekelték az ünnepi liturgiákat, és utána is együtt maradtak az udvaron. Sajátos, hogy mindegyikük odajött, és külön, személyes áldást kért újra és újra. Maciej atya elvitt azokhoz a családokhoz is, amelyeket látogatott. Nagyon hálás vagyok neki ezekért a tapasztalatokért. Megérintett az is, amikor meggyóntunk egymásnak. Mély szeretetkapcsolódás lett közöttünk, ahogy bevallottuk Isten előtt a gyengéinket, és megkaptuk a feloldozást a másik szavain keresztül. Csodálatos, hogy egymás révén érkezik hozzánk a kegyelem, a megtisztulás.
– A vargabetű vége mégiscsak Libanon lett?
– Január végén visszakerültünk, és onnantól kezdve először napról napra az ignáci lelkigyakorlattal foglalkoztunk, készültünk rá. Szép volt, ahogy újból feltárult a harmincnapos lelkigyakorlat dinamikája, az apró részletek, és ezzel az új tudatossággal léptünk be a csendbe. A lelkigyakorlat lezárása után megosztások voltak, reflexiók, visszatekintések. Így még inkább a miénkké vált mindaz, amit megéltünk.
– Végül megtalált a külső és belső béke?
– Igen, bár a feszültség és a bizalmatlanság végig érezhető volt a levegőben. Abban az időben megöltek egy parlamenti képviselőt, egy katolikus édesapát, akinek a gyerekei a mi középiskolánkba jártak. Szintén ebben az időszakban többször beszélgettem katolikus taxisofőrökkel, akik megnyíltak, elmesélték a sorsuk alakulását. Legtöbbjük nem taxisnak készült, de ebből tudtak megélni. Megbeszéltük, hogy imádkozunk egymásért, megáldottam őket, amiért nagyon hálásak voltak.
– Egzotikus keresztényekkel – melkitákkal, maronitákkal, koptokkal – volt dolgod?
– Maronita liturgián rendszeresen részt tudtunk venni. A rendházhoz tartozik egy plébánia, az itteni jezsuiták általában kettős, maronita, illetve latin rítusúak. Ez az egyetlen keleti rítusú katolikus egyház, tehát igazából otthon voltam, de azért a liturgia bizonyos részei mások. Fantasztikus ereje van, ahogy arabul énekelnek, és rendszeresen felhangzik az Allah (Isten) szó. Érdekes a Szentlélek lehívása is, amit a pap a kezével is szimbolizál. Nem statikusan tartja a kezét, hanem láttatja, ahogy érkezik a Szentlélek.
– Hol élted meg a legsarkosabban a kultúrák közötti különbséget?
– Egyrészt a gasztronómiában, amikor egy helyi csoport jött a szent három napot ünnepelni, és láttam, ahogy készítették az ételeket, felsorakoztatva a hagyományaik szerint a zöldségeket, húsokat, tésztákat. Harmonizált a szín- és az ízvilág. Másrészt amikor elmentünk Tripoliba, és végigjártuk a piacot. Láttuk, ahogy a muszlimok közlekednek a feleségeikkel, és az utcán morzsolják a „rózsafüzérüket”. Érdekes volt megélni, hogy közülük is bejönnek a katolikus templomba imádkozni. Tisztelik Jézust és Máriát.
– A meglepetések sora a rendházakban is folytatódott?
– A jezsuita kultúra és ennek részeként a vendégszeretet mindenütt fölbukkant, és ez nagyon ismerőssé tette a rendházakat. Ha volt alkalmunk a helyi jezsuitákkal beszélgetni, természetesen kapcsolódtunk egymáshoz. A nagylelkűséget és odafigyelést – bárhol is jártam a világban – mindig megtapasztaltam. Ez gyönyörű számomra.
– Szépnek vagy küzdelmesnek láttad a kultúrák egymás mellett élését?
– Mindkettő igaz. A normális ember élni akar, és közösségben akar élni, muszlim és keresztény részről is, a terrorizmus pedig tönkrevág mindenkit mindkét oldalon. Érdekes, hogy a maronitáknak is volt militáns ága, amely vérfürdőt rendezett megtorlásként a gyilkosságokért. Ez sem elfogadható.
– Ha újrakezdhetnéd, ezt a sokszínű, ráhagyatkozó terciát választanád, vagy vágynál az időszak békéjére?
– Az egész tercia mozog még bennem. Azt tudom, hogy az elmúlt hónapok alapjaimban formáltak újjá. Sokat kaptam, sok mindent látok másként. Nagyon erősen megtapasztaltam, hogy mennyit jelent a rendtársak, rendtestvérek támogatása, és annak az ereje, ha minden körülmény közt, nehézségben, örömben Istenre támaszkodunk, és együtt maradunk Jézussal.