„»A nép, amely sötétségben ült, nagy fényt látott, s akik a halál országában és árnyékában ültek: fény virradt rájuk«. Ekkor kezdte Jézus hirdetni és mondani: »Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa«” (Mt 4,16–17).
Ez a prófécia többször is előkerül a vízkereszt ünnepéhez kapcsolódó ortodox liturgikus szövegekben. De mi is történik azzal, aki huzamosabb ideig (vagy idővel nem mérhető, lelki korszakokon át) sötétségben és árnyékban él? Szeme hozzászokik a sötéthez: megtanul tájékozódni benne. Nagyon úgy fest, hogy mi is megtanultunk alkalmazkodni a bennünk lévő sötéthez; megtanultunk együtt élni a szívünkben élő árnyékkal, még ha nem is tájékozódunk benne mindig valami jól. És már egész jól elboldogulunk ebben a félhomályban: annyira jól, hogy ragaszkodunk is hozzá. Mert így vagy úgy, de a halál árnyékában élünk mindannyian: elődeink, szüleink, szeretteink halálának árnya vetül napjainkra; ahogyan saját, közelgő halálunk árnyéka is. Mint a tél felé közeledve egyre hosszabbodó, egyre kitartóbb árnyékok a fák alatt, falak között járva: a teremtett dolgok létezése elválaszthatatlan elmúlásuk árnyékától. A halál a teremtés vetette árnyék.
Jézus itt mégis arról beszél, azt hirdeti az „árnyékban ülőknek”, hogy nem a halál, hanem a mennyek országa közelít. Növekvő homály helyett növekvő világosság. A megszokott és kiszámítható helyett az ismeretlen. És ez, ha lehet, még az előzőnél is sokkal ijesztőbb: mert a fényben, nyitott szemmel, látó lélekkel nem tanultunk meg tájékozódni.
És mi történik azokkal, akikre a sötétségben és árnyékban élve hirtelen világosság ragyog? Természetesen elvakítja őket a fény, és megrettennek.
Ez történt akkor, ott Galileában, aztán Jeruzsálemben is. Ez a vakság vezet a passióhoz és a kereszthalálhoz. A harag, irigység, félelem és gyűlölet mint a szeretet vetett árnyéka.
Mi azóta szűrve, cseppenként kapjuk a fényt: vízben, olajban, borban, rövid evangéliumi beszédekben oldva; apránként, hogy a szív ne visszakozzék, csak tartson ki, tanuljon meg világosan élni. Így szoktatja kezéhez a Teremtő az emberi szívet, tapintattal, türelmesen és kitartón.
Liturgikus tárgyak a Bagry-tó partján vízkeresztkor (Fotó: Beata Zawrzel/AFP)
Aki a sötétségben él, otthonossá válik a sötétben. Mi több, azt tekinti természetes közegének. Ez nemcsak „a pogányok Galileájára”, egy adott kor adott népére igaz, hanem a bukott emberiségre általában is, amely annyira hozzászokott az istenismeret fényének hiányához, hogy természetesként fogadja el a benne meggyökerezett sötétséget. Nem is csak természetesnek – egyenesen „önmagának”. Az ember nem puszta elvetemültségből utasítja el a világosságot: hanem mert az csakugyan félelmetes, e rosszul értelmezett „önmagára” jelent veszélyt. János evangéliuma is így kezdődik: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.” Persze hogy nem. Bukott ösztöneink azt súgják: ha a fény megjelenik, a sötétséggel együtt féltve őrzött, rejtett „önmagunk” is odalesz.
Ezért kezdi az evangélium szerint Jézus az Ige – vagyis önmaga – hirdetését ezzel a mondattal: „Térjetek meg; elközelített a mennyek országa.” A megtérésre felhívó szót Jézus egyébként közvetlenül a Keresztelőtől veszi át, amikor azt elnémítják: az új szövetség nem félbehagyja, hanem folytatja Isten korábbi munkáját. Pontosan ott kezdődik az egyik világa, ahol a másik véget ér. A megtérés (metanoia) pedig azért fontos mindjárt a legelején, mert ebből nőhet ki az istenismeret – vagyis a világosság befogadásának – képessége. A bűnbánatban, a megtérés mozdulatában, a megfordulásban ébredhet rá a lélek, hogy önmaga és a sötétség nem egy és ugyanaz. Hogy a sötétség eloszlásával együtt nem kell attól félnie, hogy önmagát is elveszíti. És akkor talán nem is menekül majd olyan messzire a világosság elől, amelyet Isten megjelenése hoz magával „a halál árnyékában” lévőknek. Pontosabban megérti, hogy nem is kell menekülnie sehová.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2022. december – 2023. január
940 Ft
Szent Nikolaj Velimirovity szerb püspök (1881–1956) a vízkereszt ünnepét megelőző vasárnapon tartott egyik beszédében arról elmélkedik, hogy miért is kezdődik egymástól olyan eltérően a négy evangélium. János az Ige isteni eredetével, Márk magával az igehirdetéssel, Máté a nemzetségtáblával, Lukács pedig a földi születés történetével indítja evangéliumát. Aztán a püspök arra jut, hogy ez a négy együtt rajzolja ki az ember újjászületésének teljes képét:
„Valójában, ahogy az evangélisták is utalnak rá, mindannyiunk esetében megtalálható ez a négy, az értelem számára is belátható kezdet. Az első kezdet az Istentől, a második az őseinktől, a harmadik a szüleinktől való eredet, a negyedik pedig amikor elkezdünk a világban számottevő tevékenységet végezni. Krisztust illetően azonban van egy ötödik kezdőpont is, amely mindnyájunk számára fontos. Jézus Krisztus, az Isten Fia és az ő evangéliumának kezdete számunkra az a pillanat, amikor szívünk is, értelmünk is egyedüli Üdvözítőnkként ismeri fel őt. Ez az a pillanat, amikor megszűnik számunkra kialudt, habár olajjal telt aranymécsesnek lenni, és kigyúl, lényünk egészét átmelegítveés megvilágosítva. Amikor elkezd számunkra mindennapi – létfontosságú – kenyér lenni. Számunkra ez jelenti Jézus Krisztus igazi kezdetét. Csakis ekkor válik érthetővé a másik négy eredet, amelyről az evangélisták beszélnek.”
Ez az ötödik „kezdet” az, amely a megfordulás, a metanoia által történő újjászületést jelenti, amely nem eltörli, felhagyja régi életünket, a világgal, létezéssel kötött első szövetségünket, hanem azt „új szövetséggé” változtatva gyökeresen megújítja viszonyunkat a világhoz, Istenhez és önmagunkhoz is.
Koszovói szerbek hagyományos úszóversenye vízkeresztkor (Fotó: Armend Nimani/AFP)
„Néhány nappal ezelőtt megszületett Krisztus, a minden érzékelhető és szellemi lényt megelőző szülött – kezdi vízkereszti beszédét Nüsszai Szent Gergely. – Ma pedig a keresztséget fogadja el Jánostól, hogy a bemocskolódottat megtisztítsa; a mennyből alászállt a Lélek, hogy az embert a mennybe emelje, hogy az elbukottat talpra állítsa, elgáncsolóját pedig megszégyenítse, sőt maga vigye végbe az ember üdvözítését. […] Ezt a jótéteményt azonban nem a víz adja meg ajándékként, hanem Isten kegyelme és a Lélek alászállása, amely titokzatos módon érkezik a mi megszabadításunkra: a víz a tisztulás megmutatására szolgál. Mivel a szennytől és mocsoktól megalázott testet is vízzel lemosva tesszük ragyogó tisztává, a misztikus cselekményben is ezt használjuk érzékelhető cselekvéssel a testetlen ragyogás kifejezésére.”
Más szóval Szent Gergely azt mondja, hogy
amit mi víznek – a keresztség vizének vagy szenteltvíznek – látunk, az valójában tiszta fény
méghozzá nem is anyagi természetű, hanem „testetlen ragyogás”. Ami azt jelenti, hogy a vízkereszt ünnepén azortodox egyházban hagyományosan elvégzett nagy vízszentelési szertartás során megszentelt anyagot csak mi látjuk továbbra is víznek, de mi is csak azért, mert testi szemeink csupán arra alkalmasak, hogy azt lássák meg benne, ami anyagi. Ez a víz azonban, a Lélek megtisztító és megvilágosító kegyelmének hordozójaként valójában nem más, mint az örök isteni világosság néhány cseppje. Ezért is nevezi a görög népnyelv vízkereszt ünnepét egyszerűen csak így: ta fóta – „a fények”. Ilyenkor ugyanis a papok körbejárják a településeket, utcákat, tereket, otthonokat és kerteket, és ahol csak kaput, ajtót nyitnak nekik, mindenütt hintenek a szenteltvízből, ahogy mondják, „megvilágosítva” a környezetet ennek a nem érzékelhető ragyogásnak a permetével. Ebben az aktusban a lehető legközvetlenebbül és leginkább magától értetődően kapcsolódik össze természetes és természetfeletti: a misztikusok és a mindennapok tapasztalata. Ez benne a leggyönyörűbb. Nem véletlen, hogy az ortodox egyházban nem is „vízkeresztként” emlegetjük ezt az ünnepet, hanem egy olyan elnevezéssel, amely közelebb visz a lényegéhez: Ta Theofánia, amely azt jelenti, istenjelenés, Isten megnyilatkozása.
Ez persze nem kevésbé vonatkozik a Háromság első konkrét, érzékelhető és leplezetlen megnyilvánulására a teremtésben, amely éppen Jézus keresztségének alkalmával következik be. Az atyák nem is mulasztják el megemlíteni ünnepi beszédeikben, hogy itt egy merőben új világ tárul fel, amikor az Atya mint mennyből hangzó szó, a Fiú mint az embernek alávetett szolga és a Lélek mint alászállás, mint leröppenő galamb jelenik meg. Itt minden lefelé irányul: Isten lehajlása ez, hatalma és szeretete ebben a mozdulatban összpontosul; így válik felfoghatóvá a világ számára az, ami máskülönben felfoghatatlan, érzékelhetetlen és világfeletti. Akár a sötétség közepette világító fény. Akár az önmagánál többet tükröző víz.
*
„A Háromság, a mi Istenünk, ma osztatlanul megnyilatkozott nékünk;
mert az Atya nyíltan tett bizonyságot az összetartozásról,
a Lélek galamb képében szállott le az égből,
és a Fiú meghajtotta tisztaságos fejét az Előhírnök előtt,
és megkeresztelkedvén megszabadította az emberiséget a rabságtól,
mint emberszerető.”
*
Nyitókép: Celestino Arce/AFP
