Történeti földrajz, rendőrmotoros, holdvilág és rugalmas szív. Zsódi Viktor piarista szerzetessel, a mosonmagyaróvári Piarista Gimnázium, Általános Iskola és Óvoda igazgatójával, a Piarista Vitorlázó Egyesület ügyvezetőjével jártuk körbe a vitorlázás pedagógiai, lelki és szerzetesi oldalát.
– Hajóssá születik vagy válik az ember?
– Szegedi vagyok, víz közeli életet éltem, kajakoztam, kenuztam a Tiszán, innen jött a víz és a hajózás szeretete. De egy folyó élete teljesen más, mint egy nagy tó minősége. Az alföldi ember számára a Balaton és a hajózás legalább olyan misztikus, mint a hegyek. Gyerekként édesapámmal vitorláztunk néhányszor a Balatonon, de piarista létemhez kötődő okai vannak, hogy mélyebben, rendszeresebben, tudatosabban belemerültem, és a nyaraimat a vitorlázáshoz kapcsolódóan élem.
– Mit kapott a vitorlázástól, ami így megfogta?
– Szabadságélményt. Bár a tó lehatárolt terület, az ember más szabadságállapotba kerül a hatalmas vízen. Egyszer volt alkalmam vitorlázórepülni is, ott is hasonló szabadságot éltem meg. Az ember kikapcsolódik, más dimenzióba kerül, felszabadul a kötöttségektől, a hétköznapok sodrásától. Ez ragadott meg. A balatoni vitorlázás számomra a szabadság új foka. Vízen lenni kikapcsolódás, segít az összeszedettségben, koncentrálni. Amíg a szárazföldi közlekedés előre kijelölt utaknak van alárendelve, addig a vízen óriási a szabadság. Csak az határoz meg, hogy mennyire tudok együttműködni a természet erőivel. Egyszerűen élvezem a természet törvényszerűségeit. Mindemellett komoly esztétikai élmény is vihar előtt vagy teliholdnál hajózni.
– Pap, szerzetes, tanár – ez a piarista „szentháromság”. Melyikhez áll legközelebb a vitorlázás?
– Mindháromhoz köze lehet. A táborozásnak – legyen bármilyen jellegű – nagy pedagógiai értéke van. Amolyan piarista közhely, hogy amit tíz hónap alatt az osztályteremben nem tudunk elérni, azt az egyhetes nyári túrán sikerülhet. Sok a pozitív tapasztalatom a vitorlás táborokkal és más táborokkal kapcsolatban is.
– Hogyan lett a piarista oktatás része a vitorlázás?
– A rendben Kovács Mihály atya és segítői nagy elszántsággal dolgoztak azért, hogy legyen vitorlázási lehetőség a diákság számára. Hajót építettek, oktatást szerveztek, vízi telepet alakítottak ki a Balaton mellett, sok áldozatot hoztak. Fiatal tanárként szívesen vállalkoztam ennek az örökségnek az ápolására, persze megújult formában, új szemlélettel, de ősi piarista küldetéstudattal. Világi munkatársak, öregdiákok, felsőbb évesek segítettek. A kezdetek kezdetén inkább túrázásra alkalmas hajókat építettek és használtak, hogy a Balatont körbehajózzák. Az új szemlélet egyik összetevőjeként ma a távolság leküzdése helyett inkább a technikára, az élményre összpontosítunk: legyünk többet a vízen, és ne kelljen eljutni sehova. Erősebb fókusz van az örömteli tanuláson, sporton. A másik új szempont, hogy míg korábban az volt természetes, hogy egy-egy osztály táborozott együtt, ma hangsúlyt fektetünk arra, hogy különböző piarista iskolák különböző évfolyamairól kerüljenek ki az együtt táborozó diákok, és így váljanak tanulóvá, tanítóvá, munkakapcsolatot építsenek ismeretlenekkel, közösen oldjanak meg feladatokat.
– A gimnazista fiúknak átmegy a pedagógiai cél?
– Tudjuk, hogy egy kabrióban milyen jó autózni. Ha jól állítjuk a vitorlákat, akkor a vitorlázásnál kis sebességnél is meg lehet érezni a hajó dőlését, húzását és a sebesség bűvöletét. Emellett gyönyörű a környék is, ahol a Badacsonnyal, Szigligettel a háttérben gyakorolunk. Megérezhetjük, hogy a természet erőivel és a teremtett környezettel hatékonyan együtt tudunk működni. A szelet és a vizet sikerül megzabolázni, és a saját elképzelésünk szerint irányítani a hajót. Annak ellenére, hogy olyan helyre terveztük a tábort, ahol nincs térerő, így kénytelen-kelletelen egymással kell törődni, kártyázni, társasozni, azt tapasztalom, hogy a diákok nagy része visszatérő. Aki egyszer ráérez, annál hosszú távú kapcsolat alakul ki. Osztályfőnökként az is pozitív visszacsatolás volt számomra, amikor egy-két fiú hamarabb szerzett jogosítványt vitorlásra, mint autóra. Nem biztos, hogy a mindennapi élet szempontjából a legpraktikusabb, de azóta is eljárnak vitorlázni, és néha elhívnak engem is.
– Papként hogyan éli meg a vitorlázást?
– A vitorlázásnak van papi természete, és a pap hivatása is nagyon tud kapcsolódni a vitorlázáshoz. Nem arra gondolok, hogy a hajóskapitány a parttól távol esket és temet, akár egy pap, inkább arra, hogy milyen különleges élmény, ha nyáron több hajó összekapaszkodik, és a tihanyi apátság árnyékában mutatunk be szentmisét a nyílt vízen. Az ilyen eset egy diáktúrán olyan lelki kapcsolódásokat is életre hív, amelyek Isten jelenlétét az életünkben, a világban sokkal láthatóbban, képszerűbben jelenítik meg. Ritka lelki élmény minden résztvevőnek.
– Szerzetesként?
– Ha a szerzetességre gondolok, akkor sokszor a szerzetes jelszerűsége emelődik ki a lelki szemeim előtt. A vitorlázásnak is van jelszerűsége, hiszen a világunkban nincs olyan dimenzió, amely ne lenne alkalmas arra, hogy megszenteljük, és ezáltal az üdvtörténet eszköze legyen. Szerzetesi feladatnak ítélem, hogy ilyen értelemben elmenjünk a föld végső határáig, s a jelenlétünkkel és munkánkkal minden valóságot megszenteljünk. Igaz ez a nyári szünidőre, az oktatásra, a vitorlázásra meg a kerékpártúrára, a matematikára és mindenre. Ott kell lennünk ezekben, és hívnunk kell a diákjainkat, hogy tudatos keresztényként ők is legyenek jelen az élet minden területén.
– Milyen képességeket fejleszt a vitorlázás?
– Éjjel-nappali fizika-, matematika és földrajzóra. A „science” ott van minden pillanatban. A kis hajók fel tudnak borulni. Ha a diák nem figyel a szélre, a társára, annak következményei vannak. Ez nem egy kockás füzetben elrontott levezetés, ez maga az élet. Nem elméletben modellezünk szituációkat, hanem konkrétan megtörténik. Lehet, hogy csak lassan tudnak haladni, még a vacsoráról is lemaradnak, rájuk esteledik… Nap mint nap ilyenek történnek. Persze ott vagyunk a fiúk számára, mégis nagyon intenzív önálló tanulási folyamat ez, amiben megvalósul a tantárgyköziség is. Egyik kedvenc területem a történeti földrajz, így esős délutánokon régi balatoni térképeket szoktam vetíteni, hogy lássuk, hogyan is nézett ki a Balaton négyszáz, ötszáz vagy hatszáz éve. Sokfajta tudás kapcsolódik a vitorlázás folyamatához.
– A természet erőivel folytatott küzdelem a szaktárgyi tudáson kívül lelki élményt is ad?
– A vitorlázásnak nagyon erős spirituális olvasata lehet. Bizonyos értelemben a közös élmény összeköti a vitorlázókat, a hajón lévő embereket egymással és a Teremtővel. Még ha nem is tudatosan, de a transzcendenssel, a nálunk nagyobb valósággal kifejezett vagy bennfoglalt módon egybekapcsol bennünket. Ennek persze nálunk nincs olyan erős beágyazottsága, mint a nagy tengeri népeknél, ahol kereskedők generációi évszázadokon át küzdöttek az elemekkel. De erős és kitapintható spirituális dimenziója van a Balatonon is, akár egy kikötőben, ahol más emberekkel lehet találkozni. Nem rosszabbak vagy jobbak, hanem adott esetben másmilyenek, viszont bizonyos témákban fél szavakból megértjük egymást.
– Bár Jupát nevű szent nem létezett, azért elmenne vele egy magányos földkerülésre?
– A szólóvitorlázás – bármennyi ideig tart is – lelkigyakorlat. Ilyen szempontból vonzó. Mindenki, aki kipróbálta, arról tesz tanúságot, olyan élményeket oszt meg, mintha egy harmincnapos Szent Ignác-i lelkigyakorlatot végzett volna el. Mindazonáltal én a vitorlázást inkább mint pedagógiai helyzetet élem meg izgalmasnak. Nem a teljesítmény része mozdít be, hanem az élmény.
– A Szentlélek ott fúj, ahol akar. Van a vitorlázáshoz kapcsolódó konkrét istenélménye?
– A vihar. Akár a partról szemléljük, akár a hajóból. Volt szerencsém hirtelen érkező viharhoz, ami nagy és jó értelemben vett istenélmény volt. Kihívás, próbatétel, amiben nem vagyok egyedül, és Isten nem próbál meg jobban, mint amennyire képes vagyok. És a végén gazdagabban, megerősödve, felemelve léphetek tovább. Nagyon erős élményem például egy szigligeti történet, amikor az öbölben öt perc alatt kialakuló kilencven-száz kilométeres szélvihar csapott le ránk. Bizonyos értelemben ijesztő volt, ugyanakkor nagy ajándék is átélni a hősies helytállást, amivel közösen megküzdöttünk a helyzettel.
Az osztályommal hajóztam, az egyik csapat már kikötött, a másik Badacsonyban megállt, mi meg a kettő között rekedtünk a nyílt vízen.
Ők izgultak, mi küzdöttünk a hullámok között. Még egy rendőrmotoros is feltűnt, hogy megment, de látta, hogy jól érezzük magunkat. Ettől megerősödtünk, hogy akkor mi ezt tényleg megoldjuk. Végül még más hajókat is partra segítettünk.
– A kiszolgáltatottság tapasztalata volt?
– Fontos a vitorlázással és az életünkkel kapcsolatban, hogy ezek a határhelyzetek, ismeretlen feladatok mindig a teremtett világ gazdagságát tárják fel előttünk. Olyan szegmensét az életünknek, amely a komfortzónán kívül van, és közelebb visz a végtelenhez, a Jóistenhez. A vitorlázás bátorságot ad, hogy olyan területekre is ki merjünk lépni, ahol nem kényelmes, és nem is mi vagyunk a legügyesebbek. A kicsinység és kiszolgáltatottság élményén keresztül ajándékká tudnak válni ezek a kalandok. A vitorlázás mindig új helyzet elé állít, ezzel rugalmassá teszi az ember szívét, lelkét.
Fotók: Piaristák
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. július–augusztusi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!