Lehet-e aktuálisabb üzenetet kapni, minthogy éjszaka a jezsuita szüzességi fogadalom párizsi házán megpillantom születésem dátumát? Aligha. Ilyenek ezek a szentek, nem óvatoskodnak, üzenetükkel egyből beletalálnak a közepébe.
Ónos esőben állok a Montmartre-on, Szent Dénestől jövök a szomszédból, a hegyről csúszkáltam le ide, tőle, aki levágott fejét hóna alá csapva kivégzése után még pár utcahossznyit azért gyalogolt a nagy ijedtségre való tekintettel.
Az ő mesébeillő mártiriumsága azonban semmivel sem tartalmaz több tudományos fantasztikumot, mint a pár utcával lejjebb szüzességi fogadalmat tevő jezsuita pionírok élete.
Barátok, kollégista társak voltak ezek a fiúk, bár volt köztük idősebb is, ugratással, poénokkal élték túl a Sorbonne-t, de kabátjuk már akkor csodákkal volt kibélelve, amikor fázósan járták a domboldalt, teológiai-filozófiai diskurzusoktól, a világ felfedezhetőségétől és evangélizálásától megrészegülve.
Egyikőjüknek, tán a legfurcsábbnak, a későbbi szentnek, a baszk Javierből származó Francisconak aztán később nemcsak a sci-fiből, a misztikus thrillerből, de a romantikus kalandfilmekből és a természetfilmes dokumentarizmusból is kijutott bőven. Világpolgár lett, száguldó nagykövet, s ha gyerekként olvasnám újra a vele megtörténteket, bizony nem Winnetou, még csak nem is Old Shatterhand akarnék lenni a kalandba és izgalomba csomagolt igazságtevésre vadászva, hanem a Vadkelet igazi lovasa, szentje, felfedezője és hőse, az őslakosok barátja, Xavéri Ferenc.
Ahogy a bevezetőben említettem, nekem nem a gyerekkor adta meg a rátalálás élményét, az üzenetvevés misztikumát, hanem a párizsi ólmos eső, amely akkor is esett, amikor eltalálva az ajtóig, egykoron Ignáccal és a csapattal ők is benyitottak.
S ahol hihetetlen módon, mintegy jelként, üzenetként a falra írva sok száz év múlva megpillantottam széles ecsetvonásokkal felfestve születésem hónapját-napját,
s ezzel – úgy véltem legalábbis akkor önhittségemben – személyesen is megjelöl a történelem és a utcai misztikába oltott graffitis spiritualizmus. A jezsuita street-art. Mintha üzenetet kaptam volna a múltból.
Xavéri biztosan nagyot nevetett volna vallási szentimentalizmusomon és komolyabb, hűbb érzelmekre sarkallt volna.
„Kit érdekel egy dátum a falon? Ez csak a véletlen műve, ne ennek örülj, ennél sokkal komolyabb megerősítést fogsz kapni tőlem, az életemből”
– hallom Ferenc hangját, aki mindenkit a világ jobb, teljesebb és alaposabb megismerésére sarkallt. Akkor is, ma is.
Sarkallást például az utazásra. A külső, de méginkább a belső utazásra. Abszurd, ha éppen a nagy mozgásban levő mester apropóján írom mindezt, de legfőképpen: a mozgás nélküli utazásra.
Nála ugyanis nem volt nagyobb, elkötelezettebb lelki turista az univerzumban.
Ezzel együtt szeretett tanítani és szeretett mesélni. Szeretett tanulni, de még jobban példát venni. Akár más kultúráktól is. Ő volt a legelső elfogadó, beleélő. Az első empatikus. A mai világegyházi szivárványkoalíció első harcosa, a sokoldalúság bajnoka, a ferenci, modern, kultúrákkal szót értő egyház úttörője. Elsőként ülteti példátlan pedantériával és szenvedéllyel a racionalitás földjébe a jezsuita kulturális átlényegülés tudományát. Bejárja Goát, Tuticorint, Cochint, Malakkat, Travancore-t, a Maluku-szigeteket. Tizenegy éven át, haláláig tartó misszionáriusi szenvedélyét bámulja Japán, Kína, India, Indonézia. Nemcsak a környéken élő portugálok vallási életét próbálta ugyanis kordában tartani, de az újonnan kapott hitük alapelveit sem ismerő gyöngyhalászok, szegények, csodavárók, kezdetben ellenkezők és alapból lelkesek spirituális édesapja is volt, tízezreket térített katolikus hitre. Jezsuita missziós állomásokat, kollégiumokat alapított és szervezett, templomokat építtetett, nem tudott leállni. 46 éves koráig bírta ezt az őrülten intenzív, angyali szárnycsapkodást.
Ferenc rácsodálkozik, fejet hajt, amikor az ázsiai néplélek rezdüléseire figyel: “Létezik náluk egy olyan dolog, amelyet egyetlen keresztény helyen sem tapasztaltam, de úgy tűnik számomra, hogy náluk ez megvan, s eme dolog a következő: ezek az emberek hatalmas illemtudással viseltetnek egymás iránt…Ezek az emberek nem tűrnek el semmilyen tettleges sértést, de még a szóbelibecsmérlést sem. A nem nemesi születésűek hatalmas tiszteletet mutatnak a nemesek iránt. A nemesek büszkélkednek azzal, hogy hűségesen szolgálják a föld urát és mindenben alávetik neki magukat; és úgy tűnik, ennek oka inkább a becsület elvesztésétől, semmint a büntetéstől való félelem, mert meggyőződésük, ha nem így cselekednének, azzal elveszítenék a becsületüket. Ezek az emberek nagyon jóindulatúak, közösségiek és tudásra áhítozók. Nagy örömmel hallgatják az Isten tanait, s főleg akkor örvendenek, amikor meg is értik azokat. Ahány föld megismeréséből csak kijutott nekem eddigi életemben – úgy a keresztény földekből, mint a nem keresztényekből —, soha nem láttam még ilyen embereket, akik ennyire becsületesek, távol a lopás bűnétől. Nem bálványozzák az aljas embereket, többségük hisz az ősök tiszteletében, akik, amennyire azt sikerült megértenem, a filozófusok bölcsességével éltek.”
Így beszél Ázsia apostola a rábízatott emberekről fél évezred távolából.
Egy fiatal ember a “csodacsapatból”, hiszen ne feledjük a Jézus Társasága először Jézus Csapata volt.
Fiúk az utcából, a Sorbonne-ról, a Montmartre-ról, csak ők rájöttek, hogy nem maradnak meg az italnál és a hajnalig tartó korhelykedésnél, hanem megvédik a a placcot, a grundot, igen, mint a fiúk a Pál utcából, ahol a grund mintegy az evangélizálásra váró világ. Bebizonyították, hogy gyönyörű, erénybe illő kulturális különbözőségeinkkel együtt – a világ egy és oszthatatlan. És ha az örökmozgó Xavéri Ferencre gondolunk, még azt is hozzátehetnénk, hogy bejárható, felfedezhető és főleg, Istennek hála: megszerethető.
Bámulatos, hogy Xavéri Szent Ferenc milyen hamar rátalál a kelet-ázsiaiakkal való közös nyelvre és mennyire meglátja sajátjaiban, a lelkileg eltunyult és a kereszténységnek gondolt hübrisztől degeszre hízott európaiaikban a bűn slamposságát. Mintha csak Szent Pált idézné minduntalan:
„Mert az Isten neve miattatok káromoltatik a pogányok között…”
Mennyire igaza van Ferencnek, mennyire nem tanulunk ma sem a másból, a messziről érkezettből, a különböző fénytörésekben önmagát felmutató tanításból és mennyire javíthatatlanul elégedettek vagyunk spájzszagú, megpenészedett, valamikor régen tán jóságnak látszó kispolgári, vasárnapi önhittségünkkel. Ráadásul ezzel a sallétromszaggal ringatjuk magunkat minden nap álomba.
De itt a karácsony – üzeni határozott hangon Ázsia apostola – ideje hát felébredünk.