„Továbbra is élőn, ébren kell tartanunk a lelkigyakorlatos lelkületet, elő kell segítenünk az ignáci lelkiség elterjedését a Társaságon belül és kívül. Ez egy örökérvényű, létfontosságú hívás” – John W. O’Malley jezsuita történésszel beszélgettünk Mi történt a II. vatikáni zsinaton? című könyvének budapesti bemutatásakor.
Először látogatott Magyarországra, de magyar jezsuitákkal már korábban, tanulmányai során is kapcsolatba került. Milyen tapasztalatai vannak rólunk, magyarokról?
Gyermekkoromban egy hölgy a mi városunkból nagy elragadtatással beszélt európai körútjáról, különösen budapesti élményeiről. Ez megmaradt emlékeimben, ezért mindig is el szerettem volna látogatni Budapestre. Most, sok év után, történészként végre eljutottam ide. Szakterületem a 16. századi Európa történelme, s mindig is érdeklődéssel tanulmányoztam a törökökkel folytatott küzdelmeket, melyekben a magyaroknak nagyon fontos szerepük volt. Az akkori egyház történetében kiemelkedőnek tartom Pázmány Péter munkásságát. Emellett személyes szálak is kötnek a magyarokhoz: a Georgetown Egyetem jezsuita közösségében él Őrsy László is, akit nagyon erős és kitartó emberként ismerek, de azt hiszem, ez azért van, mert ti, magyarok ilyenek vagytok.
Fotó: Thaler Tamás/Magyar Kurír
Történelem iránti szeretete közismert, de mi az Ön személyes „története”? Hogyan vezetett útja a jezsuitákig?
Egy ohiói kisvárosban, Tiltonsville-ben nőttem föl. 16-17 éves koromban már éreztem magamban a papi hivatást, de plébánosként nem tudtam magam elképzelni. A jezsuitákról ugyan olvastam már, de még nem találkoztam személyesen velük. Egy katolikus újságban fedeztem föl a jezsuiták hirdetését, mely a rendhez való csatlakozásra hívott. Írtam a megadott címre, majd kaptam egy válaszlevelet, melyben az állt, hogy menjek el Clevelandbe és beszélgessek el egy jezsuitával, mert ez szükséges a belépéshez. Ezt tettem, majd felvettek a noviciátusba. Közvetlenül a második világháború után történt ez, amikor megugrott a rendbe jelentkezők száma, különösen a veteránok között. Az én évfolyamomban mintegy harmincan kezdtük el a noviciátust, de legtöbbjük rövidesen elhagyta azt, a szentelésünkre csupán tizenöten maradtunk.
Több könyvében is kiváló szakértelemmel ír a jezsuiták történetéről. Mi indította el e terület felé?
A történelem és a könyvek iránti szeretetem szüleimtől, különösen édesanyámtól ered. Később, a noviciátusban ugyan nem folytattunk mélyreható tanulmányokat a Társaság történetéről, volt azonban pár ajánlott olvasmány, melyek arról szóltak. Leginkább novíciusmesterem adott lendületet a kutatáshoz, aki azt mondta: „A jezsuita egy tanult ember”. Engem, akit mindig is érdekelt a történelem, ez a mondat tanulmányaim elmélyítésére buzdított, és ezt a vágyat a Társaság is felkarolta. Skolasztikusként történelmet tanultam az egyik amerikai jezsuita egyetemen, papszentelésem után pedig a Harvard Egyetem doktori képzésében folytattam történelmi tanulmányaimat. Az ott töltött évek csodálatos élményt jelentettek számomra. 1987- ben a jezsuiták két nagy évfordulójához – a Társaság jóváhagyásának 450. és Szent Ignác születésének 500. évfordulója – közeledve úgy gondoltam, szeretnék valamivel én is készülni ezekre az évfordulókra. Végül egy összefoglaló mű született a Társaság létrejöttéről és kezdeti időszakáról, mely 1993-ban jelent meg.
Milyen hatással volt Önre a rendalapító, Loyolai Szent Ignác?
Szent Ignácot nagy becsben tartom két „klasszikus” műve, a Lelkigyakorlatos könyv és a Rendalkotmány miatt. A Lelkigyakorlatos könyv klasszikus a maga nemében, hiszen saját korának szól, mégis a későbbi századok és más kultúrák számára is van mondanivalója. Mintegy 400 évvel később lenyűgöz, hogy mennyire nagy hatással van ez a könyv a mai emberek életére is. Nincs még egy ilyen rugalmas, mégis világos programmal rendelkező könyv a keresztény hagyományban, mely az embert kapcsolatba hozza önmagával és Istennel. A Rendalkotmány is egyedülálló alkotás. Ha más szerzetesrendek szabályzatait nézzük, azok általánosan érvényes szabályok soraiból állnak: mikor kell felkelni, mit lehet enni, mikor kell böjtölni, stb. A mi Rendalkotmányunknak azonban van íve és célja. Kezdetben igazi próbáknak, kiképzésnek veti alá az embereket, nagy ideálokat mutat meg nekik. Olyan rendelkezéseket ad, melyek személyre szabottak: ezt és ezt tesszük, amíg mást nem kívánnak a körülmények. Ignác ugyanakkor csodálatos vezetői képességekkel is rendelkezett. Az egyik ilyen az volt, hogy jó tanácsadókkal vette körül magát, akik olyan tulajdonságokkal rendelkeztek, melyekkel ő nem. Másodszor, tudott változtatni is: kezdetben nem gondolt arra, hogy a jezsuiták iskolákat alapítsanak, a későbbi tapasztalatok alapján azonban úgy döntött, hogy ebbe az irányba is el kell indulnunk.
A jezsuita rend kezdeti korszaka egybeesik a trentói zsinattal, melyről szintén nagyszerű könyvet írt. Miért fontos ez a zsinat?
Mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy ne higgyenek semminek, amit a trentói zsinatról hallottak, mert sokan félreértelmezték azt, és nagyon torz kép alakult ki róla. Sajátos küldetésemnek tekintem e félreértelmezések kijavítását. A könyvem címe angolul: Trent: What Happened at the Council? (Trentó: Mi történt a zsinaton?) A cím első része – Trentó – kifejezi azt, amit az emberek gondolnak a zsinatról; a második fele pedig arra utal, ami valójában történt. A legtöbb ember azt gondolja, hogy ez a zsinat csupán a reformáció elleni fellépésről szólt. Jóllehet ez is meghatározó volt, de még fontosabb volt a katolikus tanítás megerősítése a katolikus hívek számára, illetve a katolikus egyház megreformálása. Például abban állt ez a reform, hogy a püspököket és papokat arra kötelezte, hogy egyházmegyéjükben, illetve plébániájukon éljenek, ott végezzék munkájukat. A zsinat nagy érdemét ma is láthatjuk, hiszen a püspökök egyházmegyéjükben, a papok pedig plébániájukon végzik lelkipásztori munkájukat.
Másik nagy kutatási területe a II. vatikáni zsinat. A zsinat lezárása után 50 évvel a mai egyház életében miben nyilvánul meg a zsinat hatása?
Ha a zsinat hatását kutatjuk napjaink egyházára, elegendő Ferenc pápára tekintenünk. Két elődéhez képest ő az első olyan pápa, aki nem vett részt a zsinaton, de a zsinat ideje alatt tanult teológiát, így érti, miről is szólt. Úgy gondolom, amikor Ferenc pápára tekintünk, akkor megláthatjuk a zsinat alapvető irányultságait is. Miként a zsinat, úgy a pápa is a vallások közötti kiengesztelődést hirdeti: még Buenos Aires érsekeként egy zsidó rabbival és egy újságíróval hónapról hónapra különféle vallási és társadalmi témákról ült le beszélgetni. A beszélgetések szövegét később egy könyvben adták ki. Ez szinte példa nélküli az egyház történetében, de jól mutatja azt, amit a zsinat remélt és megpróbált maga is megtenni. Ferenc pápa közös otthonunk gondozásáról szóló legutóbbi enciklikája is összhangban van a zsinat szellemével, mely szerint az egyház, mely üdvösségünkről tanít, a világban létezik, tehát segítenie kell a világnak is. Ferenc pápának fontos a szinodalitás is: az egyházért a püspökök nemcsak helyi, egyházmegyei szinten felelősek, hanem az egyetemes egyház szintjén is. A VI. Pál által létrehívott püspöki szinódus egyik célja a püspökök együttműködésének elősegítése, valamint szélesebb körű részvételük támogatása az egész egyház életében. A zsinat ajándéka volt az is, hogy a hívek számára lehetővé tette a teljesebb részvételt a liturgiában és annak mélyebb megértését.
Legújabb könyvében fölteszi a kérdést: hogyan világítja meg múltunk a jelenünket? Egyháztörténeti távlatból milyen a ma egyháza?
Ma sokszínűbb az egyház: az észak-atlanti térségben a szekularizáció és az elvallástalanodás kihívásával találja szemben magát. Afrika egyes részein igen élő és növekvő az egyház, amint ezt Ferenc pápa afrikai látogatása is mutatta. Az egyháztörténet alapján egy dolgot biztosan állíthatok: sok olyan pillanat volt, amikor azt hihettük vége, hogy nem lehet folytatni már; aztán újból életre támadt az egyház – ez a Szentlélek működése.
VI. Piusz utódja, VII. Piusz 1814-ben állította vissza a feloszlatott Jézus Társaságát, mely az azóta eltelt 200 év alatt sokat változott. Hogyan látja Ön a jezsuitákat napjainkban?
Nem tagadhatjuk a hivatások csökkenését, de nem látjuk előre a jövőt, nem tudjuk, mi fog történni. Amit tehetünk, az az, hogy kihozzuk magunkból a legjobbat itt és most. Istenben bízva a jövő számára munkálkodunk. Ebben az évben fog összegyűlni a 36. Általános Rendgyűlés, hogy megválassza a Társaság következő általános elöljáróját. A fő kérdés: honnan jön majd az új generális? Abban biztos vagyok, hogy nem Észak-Amerikából, de jöhet Európából, Dél-Amerikából, Ázsiából vagy Afrikából. Ma sokkal tágabb a kör az általános elöljáró megválasztásához. Az általános elöljáró megválasztásán túl azt várom még a Rendgyűléstől, hogy megerősítse azt az irányt, amerre tartunk. Nem tudom, hogy szükségünk van-e újabb dokumentumokra, hogy lehetne-e még valami újat elmondani, iránymutatásra azonban szükségünk van. A mi rendtartomány-gyűlésünkön is megvitattuk, hogy merre hív minket az Úr. Ennek alapján született egy jó dokumentum, melyet elküldtünk Rómába az előkészületekhez. Továbbra is élőn, ébren kell tartanunk a lelkigyakorlatos lelkületet, elő kell segítenünk az ignáci lelkiség elterjedését a Társaságon belül és kívül. Ez egy örökérvényű, létfontosságú hívás. A világ mai helyzete és Ferenc pápa pedig a kiengesztelődésre, a világ jobbítására szólít fel.
A Georgetown Egyetem tanáraként miben látja az intellektuális apostolkodás célját?
Az intellektuális apostolkodás alatt nem csupán az egyetemi oktatást kell érteni. Sok más is idetartozik: mint a folyóiratok és könyvek kiadása, amelyekben nem csak jezsuitáktól jelennek meg írások. Az intellektuális apostolkodás célját saját példám is mutatja: magam nemcsak azért kezdtem történelmet tanulni, mert szerettem azt. Igen, rajongtam a történelemért, de azt is láttam, hogy mennyire fontos, mennyire segít a múltunk megérteni jelenünket. Ha megérted a múltat, a jelenben képes leszel jobb döntéseket hozni. Ez csak egy példája annak, hogyan segíthetjük egyházunkat írásainkkal, tanításunkkal és egyéb szolgálatainkkal.