2015 végére az Európai Unió területére belépő menekültek és migránsok száma meghaladta az egymillió főt, a hazánkon áthaladóké pedig a négyszázezret. A nyomás 2016-ban és 2017-ben sem csökkent, esetleg némileg enyhült. Legalábbis Magyarországról nézve. Ugyanis Észak-Afrikában, a Közel-Keleten vagy éppen hazánk déli határától néhány kilométerre útkeresők tömege várja, hogy bebocsátást nyerjen az egységesnek korántsem nevezhető EU-ba. Politikusok, döntéshozók tárgyalóasztaloknál ülve, migránsok tízezrei a nagyvilág útjain keresik a továbbjutás lehetőségét. Hogy az út elején vagy közepén vagyunk-e, még nem tudjuk. Churchill-lel felsóhajtva egy dolog biztosnak tűnik: „Ez még nem a vég. Még csak nem is a vég kezdete. De talán elmondhatjuk, hogy már a kezdet vége.”
Jóllehet Magyarország elsősorban a Közel-Keletről érkezők alkalmi állomása, úgynevezett tranzitország, az otthonukat elhagyó útkeresők régen látott váratlan helyzet elé állították kis országunk lakosságát, akik jelesre vizsgáztak emberségből e változóan artikulált, határainkon belül is játszódó globális krízisben. Ma már talán elcsépeltnek hangzik, de jelentős mértékben a társadalmi kezdeményezéseknek és szervezeteknek köszönhető, hogy a legkritikusabb helyeken, így a budapesti pályaudvaroknál, a röszkei sátortáborban vagy éppen a barcsi, beremendi, mohácsi és hegyeshalmi események során nem voltak halálos áldozatok; azaz elkerültük az önnön értékeink szerinti legrosszabbat: egyetlen embertársunkat sem veszítettük el. Sokan feladatuknak tekintették, hogy e világméreteket öltő helyzetben a szükséget szenvedők segítségére siessenek. Az embertársért érzett aggodalomból és közösségvállalásból fakadó gondoskodó figyelemmel kísérték az országon átvándorló tömeget, számos helyszínen egészségügyi és higiénés ellátással, élelemmel, ruhával várva e nélkülözők érkezését.
Habitus és egyéni felelősségi kör kérdése, hogy kinél mely szempontok hangsúlyosabbak vagy élveznek elsőbbséget. Kétségtelen, hogy a szolidaritás vállalása mellett a biztonsági és védelmi kérdések legalább olyan fontosak; gondoljunk csak a párizsi, brüsszeli, nizzai és berlini terrorcselekményekre, amelyek közül néhány elemeiben közvetett vagy közvetlen kapcsolatba hozható a „menekültkérdéssel”. Nem állítható tehát, hogy az egyes országok lakosságára nézve ne hordozna veszélyeket a migráció, nem mondhatjuk, hogy a szélesre nyitott ajtók „politikája” lenne az egyetlen helyes út. Ugyanakkor az sem elfogadható, ha a humanitárius szempontokat háttérbe szorítjuk, és minden más megelőzi a segítségre szoruló embertársunkhoz fordulást. Hiszen mi más volna „felvilágosultnak”, „nyugatinak”, urambocsá „európainak” (vagy pusztán emberségesnek) mondott civilizációs vívmányunk, ha nem az, hogy nagyobb „szeretettel vagyunk egymás iránt”…
A napi (politikai) közbeszédet és társadalmi légkört szemlélve szinte lehetetlennek tűnő vállalkozás az árnyalt, részletekre is érzékeny fogalmazás. Még az azonos elvi-ideológiai alapokon nyugvó közösségek, családok, baráti és politikai körök is gyakran megosztottak, alig tűnik lehetségesnek az egyetértés. E megosztottságban az egyik legnehezebb dolog talán éppen az, hogy a tárgyalt szempontok jelentős része a maga helyi értéke szerint legitim, érthető, és igazságelemeket is tartalmaz. Mert nem állítható, hogy nem volt olyan vidéki tanya Magyarországon vagy másutt, amelynek veteményesét ne taposta volna meg egyetlen migráns sem; hogy nincs nő Európában, akit ne molesztált volna menekült; vagy ne lenne olyan iszlámhívő bevándorló, aki ne került volna a hittel kapcsolatos konfrontációba egy más vallású emberrel. Tényszerűen nézve ilyen vagy ezekhez hasonló esetek léteznek, így érthető a félelem, a bizonytalanság, a lakosság védelmi igénye. Ahogyan a radikálisan emberiességi vagy éppen hitbeli alapokon gondolkodó, befogadó-gondoskodó, a menekültben az áldozatot, rászorulót látó szemlélet is. Jóllehet e csoportok sem gondolják teljesen komolyan, hogy a kontinentális Európa kész újabb öt-, tíz- vagy tizenötmillió menekült befogadására.
Mindezek egy nagyon színes képnek az árnyalatai, egy soktényezős rendszer szeletei. A kapukat azonban nem lehet egyszerre kitárni és kulcsra zárni, ugyanazzal a mozdulattal befogadni és falakat építeni. Nem állíthatjuk, hogy az Európában élő, mértéktartó becslések szerint húsz-, mások szerint akár negyvenmilliós muszlim népesség többsége (vagy jelentős része) radikálisan Európa- vagy keresztényellenes lenne, ahogyan világviszonylatban az otthonából elűzött hatvanötmillió ember többsége sem potenciális terrorista. A politikai-döntéshozói közgondolkodást szemlélve nem is csak nehéznek, hanem egyenesen lehetetlennek tűnik az ellentmondások feloldása az egyes megközelítésmódok között, hiszen összeegyeztethetetlenek…
A napi (politikai) közbeszédet és társadalmi légkört szemlélve kulcskérdésnek tűnik az árnyalt, részletekre is érzékeny fogalmazás. Tegyük fel magunknak a kérdést: az emberi élethez méltó-e mondjuk egy olyan többgenerációs menekülttábor, ahol már a szülei, sőt a nagyszülei is nevelkedtek a mostani fiataloknak, gyerekeknek? Gondoljunk csak az arab–izraeli konfliktusok következtében létrejött hatvan-hetven éves menekülttáborokra, vagy az évtizedes szubszaharai sátorvárosokra! És akkor az ENSZ-élelmiszerkvóta nélküli, milliós lélekszámú nyomortelepekről még nem is beszéltünk… A jövő reménye, kultúra, múlt és anyanyelv nélkül felnőni – ahogy ez a menekülttáborok kevert ,,camp-language-ét” beszélő fiatal migránsok esetében tapasztalható – elfogadhatatlan. Ezeknek a gyerekeknek a táborokban és telepeken valóban esélyük sincs egy élhetőbb jövőre, felmenőik sorsa a várható osztályrészük. A helyi kormányok felelőssége természetesen ez esetben sem mellékes kérdés.
S mi a helyzet azokkal a természeti vagy háborús csapás által közvetlenül nem sújtott családokkal, amelyeket éppen senki sem üldöz, viszont mindössze egy tál rizsük van egy napra, és víz talán tíz-húsz kilométerre (s az is fertőzött)? Hiszen nekik faji, vallási, nemzeti hovatartozásuk vagy politikai meggyőződésük miatt nem lehet megalapozott félelmük az üldözéstől, így nem minősülnek menekültnek. Körülményeik mégsem nevezhetők az emberi élethez méltónak. Befogadásra méltatlan gazdasági migránsnak titulálásuk életállapotuk és helyzetük bűnös leegyszerűsítése. Hiszen senki sem választhatja meg, hová szülessen. Csak „Jézus, aki azonban az istállót választotta”.