Egyedül, gyalog címmel a jubileumi esztendő keretében jelent meg az elmúlt évszázad legnagyobb hatású Szent Ignác-életrajza a Jezsuita Kiadó gondozásában, dr. Arendtné Salacz Nadine fordításában. A négyszázoldalas könyv utolsó fejezeteiből idézzük az alábbi szakaszt, melyben a szerző Ignác „titkát”, azaz lelki mozgatórugóinak működésmódját összegzi.
A szó és a tettek. És ez utóbbi mozgatója, az akarat. Ez Ignác legjellemzőbb vonása. Ezt a baszk férfit az általában vett létezésnél jobban érdekelte a pillanat megélése, és annak a mikéntje, de ezen korántsem közömbös nemtörődömséget értett, hanem a tettekben, a tenni akarásban kifejeződő választ a körülményekre és az életre. A lét számára akarás, elhatározás és cselekvés. Ignácnál a döntéshozatal folyamata nagyon összetett volt: még a látszólag legrögtönzöttebb tetteit is megelőzte egy érett megfontoláson alapuló döntés. Előtte, hosszan vagy röviden, de alaposan végiggondolt mindent. Mindenkiben azt az érzetet keltette, hogy „megfontoltan cselekszik”. Ha aztán meghozta a döntést, vagy ígéretet tett, teljes hűséggel kitartott mellette. A kis és nagy dolgokban is egyforma, legendás kitartással és eltökéltséggel járt el. Jól jellemzi őt a Carpi bíboros szájából elhangzott mondat, mely szállóigeként megmaradt róla: „Már beütötte a szöget.” Nagyon nehéz volt ezt a jól bevert szöget kihúzni. Egyáltalán nem volt a valóságtól elszakadt vagy rögeszmés. De ha valamit eldöntött, úgy kezelte a jövőt, mintha a jelen lenne. „Ha az atya eldöntötte, hogy valamit megtesz, olyan hite volt benne, hogy úgy tekintette, mintha már meg is történt volna.” Hitt a tettekben és az elköteleződésben. Ugyanakkor türelmes volt és tevékeny, képes volt egy teljes napon át az egyik bíboros előszobájában várakozni, még enni is elfelejtett közben. Ösztönösen bízott a gondviselésben, ugyanakkor nagyon racionális volt. Ezt az alaptermészetét jól tükrözi egy mondat, melyet több különböző formában fogalmaztak meg, de a lényege ugyanaz maradt: úgy bízzál Istenben, mintha a cselekvés sikere teljesen tőle függne, mégis úgy vess latba minden emberi erőfeszítést, mintha minden tőlünk függene.
Akarata kezdettől fogva önzetlen volt; a nehéz vagy lehetetlen ügyek nem tántorították el. A „többre vinni” régi eszméje, melyet származása és nemzetsége örökségeként hordozott magában, folyamatos megtisztulás eredményeként megváltozott: először volt a becsület és a hírnév, majd a megtérést hozó nagy hőstettek, végül pedig az Isten nagyobb dicsőségéért való munkálkodás. Nem ismert félelmet, de nem volt őrült, sem meggondolatlan. Az érett megfontolást követő hajthatatlanság volt sikereinek a titka. Először önmaga fölött aratott győzelmet, azután másoknál is sikert ért el: „soha nem fogott olyan dologba, amit aztán ne fejezett volna be”, illetőleg „soha nem kért olyat a pápáktól, amit aztán meg ne kapott volna”. E két mondat közös jelentéshalmaza egy olyan igazságot tartalmaz, amelyet talán még jobban kifejez a következő megfogalmazás: „nem hagyta magát könnyen eltéríteni”. A harc és a megpróbáltatás megedzette, törékeny egészsége ellenére erőt adott neki. Sőt, más szemszögből nézve szilárdan hitte, hogy ahol sok ellentmondás jelentkezik, ott nagy lelki gyümölcs érlelődik. A megpróbáltatásokat panasz nélkül viselte, ahogy egykor Loyolában a felcser „véres műveletét”, majd élete nagy részében a rendszeres epegörcsöket, vagy azt a fájdalmat, amelyet egy testvér úgy okozott neki, hogy egy kendőt akart a nyaka köré varrni, és közben átszúrta a fülét. Azokat a lelki fájdalmakat is szó nélkül hordozta, amelyeket kora egyházának erkölcsi állapota láttán érzett.
Akik a közelében éltek, csodálták sugárzó nyugalmát, lelkiállapotának kiegyensúlyozottságát. Bár lobbanékony természete volt, nyugalmából kizökkenthetetlennek tűnt. De nem volt érzéketlen: „ura benső szenvedélyeinek”, ahogy Câmara fogalmazott. Ribadeneira is ezt hangsúlyozta, csak jobban részletezte: „mindig higgadt volt, folyamatosan és kizökkenthetetlenül”. Egészségének változó állapota sem befolyásolta lelki békéjét, mellyel a helyzeteket kezelte: „Mindegy volt, hogy mikor fordultunk Ignác atyához – mondja a nagy pszichológiai érzékenységről tanúságot tevő Ribadeneira –, ha épp elkaptuk a mise vagy étkezés végén, ha épp az ágyából kelt ki vagy az imájával végzett, egy jó vagy szomorú hír érkezése után, hogy éppen béke lett a világban, vagy összeomlani látszott. Nem kellett figyelni a hangulatváltozásait, nem kellett hajózási térkép a kiigazodáshoz, mert mindig önmaga volt, és uralta az érzéseit. Így aztán ugyanazzal a szelídséggel evett és beszélgetett tovább akkor is, ha a jelenlévők közül valakinek a száján kicsúszott egy meggondolatlan szó vagy figyelmetlenség. Akik azonban az arcát figyelték, láthatták, hogy uralkodik magán, és tudták, hogy hiba történt, bár sokszor olyan kis hiba, hogy az illető észre sem vette, hogy elkövette.”
Loyolai Ignác halotti portréja, Jacopino de Conte olajfestmény 1556-ból
A béke és a nyugalom nem jelent hidegséget vagy merevséget. A komor, uralkodó és zsarnoki Ignác képét azok találták ki, akik nem szerették. […] Câmara pontos és árnyalt részletek hozzáadásával cáfolja a hamis képet: „Teljesen szeretetnek tűnik. Ezért szereti őt mindenki annyira. Senki sincs a Társaságban, aki ne szeretné őt nagyon, és aki ne gondolná magáról, hogy az Atya nagyon szereti őt”. Ignácot tisztelték, becsülték, de mindenekelőtt szerették. Bizalmat és szabadságérzetet keltett. Mindenki felszabadultan és mosolyogva jött ki tőle. Nagy elvárásai voltak, elsősorban önmagával szemben, de sokkal rugalmasabb volt, mint gondolták róla. Olyan volt, mint egy lélekóriás, aki biztonságot, erőt és lelkesedést jelentett a környezete számára. „Amikor valakivel beszélget, annyira ura mind önmagának, mind annak, akivel beszél, legyen az még akár Polanco is, hogy úgy tűnik, az Atya kézben tartja a dolgokat, ahogy egy okos felnőtt teszi a gyerekkel.” Kivételes érzéke volt az emberi lélek vezetéséhez, és nagyon megértő volt a gyengékkel. Câmara mesteri módon írja le, hogyan bánt velük: „Amikor az Atya beszélgetni kezd valakivel, először minden elismerést megad neki, és úgy beszél vele, hogy – akármilyen tökéletlen legyen is – ne ütközhessen meg. Később, ahogy egyre jobban megismeri őt, és az illető maga is erősebbé válik, az Atya apránként kezd elvenni dolgokat, és így minden erőszakosság nélkül változtatja meg a kapcsolatot”. Ez az ő művészete abban, hogy az emberekben egyre nagyobb teret tud teremteni a szabadság számára. Szereti a rendet és a szabályok betartását, de szabadon eltekint tőlük, ha oka van rá, a betegekhez pedig anyai türelemmel viszonyul. Mindenkitől radikális önmegtagadást kíván, de végül minden személy természetes hajlandóságához alkalmazkodik, és azt erősíti. 1555 márciusában, amikor Câmarának a hosszú imádsággal és kegyetlen vezekléssel töltött régi időkről beszélt, rövid megjegyzést fűzött hozzá, amelyből egy olyan ember véleménye hallatszik, aki megtanulta a leckét az élettől: „Nincs nagyobb hiba a lelki dolgokban annál, mint ha valaki a saját útjának megfelelően akar vezetni másokat”. Nem esett abba a hibába, hogy azt higgye, mindenki ugyanolyan nagy dolgokra hivatott, de néhány személyben felébresztette a képességet a nagy ügyek iránt, és mindenkibe beleoltotta az önfelülmúlás vágyát.
Hogyan létezhet együtt ez a rugalmasság az engedelmesség kérdésében tanúsított merevséggel? Tudjuk, mennyire megingathatatlan volt ezzel kapcsolatban. A nem akarom és az akarom (nolo et volo) nem kaphatott helyet a Társaságban, és csak az állhatott be oda két lábbal, aki az akarat és az értelem engedelmességét is gyakorolta, vagyis szeretettel és akarattal is elfogadta a kapott utasítást. Mindezzel együtt az az igen ijesztő megfogalmazás, miszerint úgy kell fogadni az elöljáró parancsát, mint egy holttest, vagy mint egy idős embernek a botot: nem gondolkodásnélküliséget jelent, és nem hasonlít a katonai fegyelemhez. Mindig megmarad a párbeszéd és a saját olvasat vázolásának joga; vállalni kell a személyes felelősséget, mert ha az elöljárót szentnek tekintik is, ez nem jelenti azt, hogy tévedhetetlen. De az utolsó szót az elöljáró mondja ki a hozzá tartozó területen, és a szakács is elöljárónak tekinthető a hozzá beosztott – másban tudós – konyhai segítők körében; rendelkezését pedig nem egyszerűen elfogadni kell, hanem szeretettel elfogadni. Ignác jobban szeretett javasolni, mint parancsolni, és azt kedvelte, ha minden finoman és nagylelkűen történik, ha nem kellett kifejezetten az engedelmességre hivatkoznia. Ha el kellett utasítania valamit, akkor inkább másra bízta a feladatot; ha viszont neki kellett megtennie, szerette megindokolni az elutasítást:
„Minden, amit mond, olyan indokon alapszik, hogy a másik személy meg tudja érteni. Ezért nagyon gyakran megtörténik, hogy amikor azért jön valaki, hogy nagyon kitartóan kérjen valamit valaki másnak, úgy megy el, hogy az Atya annyira meggyőzte, hogy nem csupán elégedett a visszautasítással, hanem még annak szószólójává is válik az eredeti kéréssel szemben.” […]
Voltak bizonyos helyzetek, amelyekben nagyon szigorúan járt el. A Társaságból való kizárással végződő néhány esetnek a titkát magával vitte a sírba. Néha aránytalannak tűnő penitenciát rótt ki. A capellói, vagyis dorgálásai, melyeket mindig az „ennyi elég lesz önnek” mondattal zárt le, tűnhettek úgy, mintha valami lelki felindulásból vagy rossz természetből fakadnának, de ez nem volt igaz. Ribadeneira, az éles szemű megfigyelő sokat segít ennek megértésében: bár Ignác kolerikus vérmérsékletű volt, az orvosok flegmatikusnak tartották, mert olyan tökéletes uralom alatt tartotta érzelmeit, hogy egyértelműen annak tűnt. Ugyanakkor, bár ura volt természetének, többször is megnyilvánult ingerültsége, „mely ijesztő volt”. Ribadeneira egy másik megfigyelését is leírja Ignác viselkedéséről, ismertetve az esetet: „Sokszor láttuk, hogy miközben atyánk a lehető legnyugodtabban vesz részt egy szent és kellemes beszélgetésben, elküldet valakiért, hogy capellót adjon neki; ahogy megérkezett a hívatott személy, atyánk hangulata megváltozott, és dühös lett; amint befejezte beszédét, és elment az illető, az előbbi nyugalommal és örömmel az arcán fordult vissza felénk, mintha mi sem történt volna.” A következtetés, amelyet Ribadeneira levont a megfigyeléséből, jól mutatja, milyen pszichológiai érzékenységgel rendelkezett: „Világosan látszott, hogy a lelkét nem zavarta meg semmi, és hogy az arckifejezése egyfajta álarcként szolgált számára, amelyet le- és felvehetett, tetszése szerint.” Azért nem mindenki értette ezt a játékot az arckifejezésekkel. […]
Lehet, hogy volt Ignác lelkében valami rejtett félénkség, amely magyarázatot adna ezekre a dolgokra? A félénkség jellemző baszk tulajdonság. Ne feledjük, hogy a félénk ember sokszor erős érzelmességét akarja leplezni azzal, hogy belső sebezhetőségét ellentétes külső mögé rejti. Bizonyos titokzatosság övezi Câmara szavait: „Nyájas mindenkivel, de senkit nem enged közel.” Ez lenne a vezető magánya? Ignác tapasztalatokkal teli életének fényében azt látjuk, hogy két ellentétes tendencia állt szemben egymással a lelke mélyén: nyájas volt és közlékeny, szívesen beszélt a szemé-lyes tapasztalatairól, segítséget keresett és útmutatást; de csak a bensőségesség ritka pillanataiban volt kedves. Ezeken kívül kontroll alatt tartotta belső világát, az érzéseit, elnyomta spontán reakcióit. Volt ebben valami álarc mögé rejtezés azokkal szemben, akik nem ismerték alaposan. Ő maga fogalmazott így: „Ha bárki az alapján mérné a szeretetét, amennyire kifelé mutatja, akkor nagyon tévedne. És ugyanígy áll a dolog a hidegségével vagy a kemény bánásmódjával is”. Ez a félénk ember titkos öröme: játék az álarccal, a kifelé mutatott kép és a belső megélés közötti különbségtétel. Ez azonban nagyon más, mint a középkori histrio – a színészre jellemző viselkedés. Mindenesetre idézett mondata rávilágít hatalmas rejtett belső világára, mely legyőzhetetlen, féltékenyen őrzött, és nem csak azért, hogy ne veszítse el kiegyensúlyozottságát, vagy távol tartsa magát a lelkivezetőhöz méltatlan személyes elfogultságtól. Ignác nem nyugodt volt, hanem megzavarhatatlan. Hihetetlenül érzékeny személyiség. Másodlagos, rejtett természetéből adódóan ráadásul minden nagy visszhangot vert a bensőjében, és mély nyomot hagyott benne. Ignác különleges felidéző képessége, hogy minden színezés és torzítás nélkül, többször is, ugyanazokkal a szavakkal, időrendi sorrendben el tudta mesélni a vele történteket, elbeszéléseinek megelevenítő ereje, mellyel szemünk elé varázsolja a történteket, hogy szinte láttatja a múltat, jelzik az őrzött nyomok mélységét. Ez volt az ő természetes táptalaja; akaratával, önuralmával és cselekvésközpontúságával ellensúlyozta beállítottságát. Ignácot tanulmányozva meg kell különböztetni ezt a két egymásra rakódott réteget: alaptermészetét és annak alakítását, vagy más szavakkal, ahogy csiszolta és uralma alá hajtotta eredeti adottságait.
Ignác spanyol nyelvű kézírásos szavazata 1541-ből, melyben az első általános elöljáró megválasztás során kizárja, hogy elvállalná a generálisi feladatokat
[…] A hosszú évek során született írásainak elemzéséből jól látszik az utolsó éveiben zajló hanyatlása, de önmagához való hűsége élete valamennyi írásának közös jellemzője. Már elmúlt a bűntudattal terhelt, zord és kemény szigorúság időszaka, és megnyílt a tér egy hosszú, meghatározó időszak előtt, mely tovább alakította az életét. Az agresszivitásából fakadó energia jó utat talált. Ez nehéz előrelépés volt, melyet a befelé figyelésre és a szemlélődésre való képessége támogatott, a figyelmes és reflexív hallgatás egy belső Jelenlétre, lénye középpontjára. Írásképe lelki nagyságot és nemességet mutat, meleg kisugárzású belső rezgést, biztos irányvonalat, melyet nem zavar meg sem félelem, sem betegség a belső harmónia elérésében, a tudatos és tudattalan közötti együttműködésben. Gyökereiben ragaszkodás látható személyes és családi múltjához; annak hajlama, hogy könnyen kapcsolatba tud lépni a föld javait jelentő dolgokkal és magával a természettel; a kommunikáció iránti természetes igény; annak kifinomult érzéke, hogy emlékezete rejtett és az érzékek területén elraktározott gazdagságával kapcsolatban maradjon; az érzékenysége fölötti biztos uralom.
Ignác nagyon közel él a tudattalanjához, érzékeli képeit, befogadja és szublimálja őket. Tudatos és tudattalan eredetű cselekedetei áthatják egymást, ami nagyfokú biztonságban jelenik meg. Nyitott marad az élvezetekre és az érzéki örömökre, de a libidót uralja és irányítja, s erős, megnemesítő szublimáló képességgel rendelkezik. Szélesre tárt tudata és nyitottsága a világra óriási vállalkozások indítására készteti. Hatalmas koncentrációs ereje van, nem fogad el félmegoldásokat, a munka minden nehézség ellenére lelkesíti. Ítéletei mindig árnyaltak, megkülönböztetései biztosak. Merészségének és fegyelmezettségének mértéke kivételesen ritka. És a szíve – Ignác titokzatos, kontroll alatt tartott szíve – csak úgy árad az írásképéből, amelyen semmi védekező álarc nem takarja el: minden végtelenül visszhangzik benne, ami fájdalmas belső válságokba sodorja. Szíve a jóság, megértés, kedvesség, együttérzés kútja, az udvarias tisztelet, a féltő gondoskodás, a mások iránti kedvesség és szeretet forrása. Ez a grafológiai elemzés tiszta és világos üzenete. Ignác maga volt a megzabolázott életenergia.
A pszichológia eszközei is segíthetnek megértenünk Ignácot, de teljes személyisége érthetetlenné válna, ha csak ezen a szinten vizsgálnánk. Hamisítatlan egyenessége, melyről Jacques Rivière a következő szavakkal ír: „folyamatos erőfeszítés, hogy olyanná alakítsa saját lelkét, amilyen az eredetileg”, anélkül, hogy közben feladná önmagát, vagy csak az érzelmek, illetve az elégedettséget sugalló belső könnyebbség irányába húzó erők hatása alá kerülne, Ignác útjának egyik fő jellemvonása. Mindig arra törekedett, hogy hiteles legyen, nem akarta feladni azt, amilyen volt, s nem akart egy már-már terméketlen és passzív befelé nézésbe bonyolódni. Egyenessége magával hozta a változni akarást, de Louis Lavelle szavaival ez inkább annak „szükségessége, hogy megbízzon azokban a belső indíttatásaiban, amelyek nyomán az én feledésbe merül, és engedi, hogy nála nagyobb erők irányítsák”, olyan fegyelmezett figyelemmel, mely nemcsak a felsőbb szintű elvont értékeket ismeri fel és érzékeli, hanem a körülötte lévő, alapvető valóságot is, amely maga a Krisztusban önmagát kinyilatkoztató Isten.
Ignác introvertált személyiség volt, de talált magában valamit, ami efölé emelte. Az ő igazsága az alárendeltség gesztusában van. Szabadsága – vagy felszabadulása – az igazság foglyává tette, szellemileg és lelkileg, amire később Newman bíboros is vágyott. Ignác misztikus volt, szent, aki mindig figyelt „az angyalok suttogására”, melyet lelke mélyén érzékelt. Szenvedélyesen kereste, amit Erich Przywara jezsuita végső transzparenciának nevezett, a feltétel nélküli rugalmasságot egy felsőbb erő kezében, amely nem szavakkal, hanem tettekkel vezette egy hosszú, bizonytalansággal teli időszakon keresztül a jövő felé. Ignác szüntelenül és érzékenyen odafigyelt Isten szavára, amelyet elsősorban belső hangján keresztül érzékelt, nem a Biblia nyomtatott szavaiban, s amelyet az öröm és a béke erősített meg benne. Kevés szent van, akiben ilyen tiszta formában volna tapintható a természetfölötti tapasztalat.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. márciusi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!