Nincs két egyforma megtéréstörténet. Van, akinek egy egészen váratlan esemény képes mindent felforgató nyomot hagyni a lelkében, mások számára pedig éveken átívelő folyamat a megtérés. Egyvalami azonban megállapítható: mindkét esetben a személyiség radikális átformálódásáról van szó. A Párbeszéd Háza Loyolai Szent Ignác megtérésének ötszázadik évfordulója alkalmából rendezett szimpóziumának egyik előadója Bálint Ágnes pszichológus volt, aki egészen szokatlan szemszögből, az idegtudomány legfrissebb eredményeit ismertetve közelített a megtérés jelenségéhez.
– A tudomány mai állása szerint milyen megtérési minták létezhetnek egy ember életében?
– A tudomány elsősorban rövid idő alatt lezajló, illetve hosszabb időszakon át húzódó megtérést különböztet meg. A legtöbb kutatás a hirtelen megtéréssel foglalkozik, egyrészt mert ez a legizgalmasabb, másrészt mert kézzelfogható kezdete van. Tulajdonképpen a hirtelen megtérés csak annyiban tér el a többitől, hogy tudjuk, mikor kezdődött. Utána valószínűleg ez is átmegy egy életen át tartó folyamatba. Nem egyszer és mindenkorra térünk meg, és nincs végső optimuma a hit átstrukturálódásának. Mindig lehet komplexebb, jobb, pontosabb az istenkép és az istenkapcsolat. A folyamatos megtérésnek nem lehet tudni a kezdetét. Talán egészen a kisgyermekkorba vezethető vissza; az első imádság vagy a szülői példák indíthatnak valakit erre az útra. Egy ponton túl azonban mindenkinek döntést kell hoznia, hogy akar-e tovább járni rajta. Sokan nagyjából a serdülőkorban „kiszeretnek” belőle, esetleg más alternatívákkal próbálkoznak, de lehet ez teljesen gördülékeny és egyenesen Isten felé haladó út is.
– Milyen megtérő volt Loyolai Szent Ignác?
– Minden bizonnyal a hirtelen megtérők csoportjába tartozott. Legalább két konkrét dátumhoz köthető megtérése volt. De ez nagyon mesterséges felosztás, hiszen ő abban a hitvilágban szocializálódott, amire később rátalált. Szigorú értelemben vett hirtelen megtérésről akkor beszélhetnénk, ha valaki egy lakatlan szigeten, más emberektől és a kultúrától függetlenül találna rá Istenre. Ignác megtérésének mindenképpen volt előzménye, amire építkezhetett. Ez az implicit tudás juthatott felszínre az első megtérése során, hogy mindjárt alaposan át is strukturálódjon.
– „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek” (Lk 5,31), mondja Jézus. Ön a Párbeszéd Házában tartott előadásában említette, hogy a hirtelen megtéréshez egyfajta fogékonyság, illetve hajlam szükséges. Milyen értelemben tükrözik az imént idézett isteni kijelentést az évtizedek során megvizsgált megtérések?
– A hirtelen megtérésnek meg van ágyazva az élettörténetben. Az emberek gyógyulásként élik meg ezt a fordulatot, és valószínűleg szükségük is van rá, nem úgy, mint a folyamatos megtérésben részesülőknek, akik eleve egészségvédő úton járnak. Akiknek nem volt ilyen szerencséjük, esetleg másképp alakult az életük, azoknak lehet, hogy pont egy ilyen kúrára van szükségük. Hirtelen isteni beavatkozásra, ami után arról számolnak be, hogy jobb a testi-lelki egészségük, gazdagabbá válnak az emberi kapcsolataik, és elkezdenek növekedni mindabban, amiben addig akadályozottságot éltek meg.
Dr. habil. Bálint Ágnes PhD (Fotó: PTE BTK)
– Ez Ignácnál is kitűnik. Pszichológiai szempontból milyen szerepet játszott a sebesülése a megtérésében? Párhuzamba állítható ez az említett jelenséggel?
– Igen. Az ilyen jól felépített életpályák, mint amilyen az övé volt a diplomáciai, katonai érvényesülés felé, néha tévútnak bizonyulnak. Erre egészen addig nincs rálátásunk, amíg valamilyen drasztikus módon ki nem ragadtatunk az adott helyzetből. Ignác sebesülése ebből a szempontból áldás volt. A külső sebesülés valószínűleg ledarálta az önbecsülését is. Jó megjelenése, ami neki mindig is nagyon fontos volt, a későbbi bicegésével semmivé lett. Gyakorlatilag összeomlott az a vár, amit addig épített, és ez a krízisállapot megágyazott az útkeresésnek. Arra kényszerítette, hogy új perspektívából vizsgálja meg a dolgokat, és lássa meg, hogy eddigi életének kimenetele csak az e világi érvényesülés lenne, és ennél sokkal izgalmasabb dimenziók is vannak. Fájdalmas ez a szembesülés, ahogy maga a gyógyulás is fájdalmas volt, és nagy veszteséget jelentett Ignác számára. Elvesztette addig dédelgetett nagy álmát, és a nulláról kellett újra felépítenie magát. A megtérésre hajlamosító diszpozíció egyébként mindenkiben ott lehet, hiszen az ember vágyik Istenre. A kérdés az, hogy az aktuális krízis felerősödik- e olyan kritikus szintre, hogy az ember körülnézzen, milyen más lehetőségei vannak, és Isten milyen üzeneteket küld neki. A szenvedésben nagy potenciál van.
– Ignácnál a krízis elérte a kritikus szintet, hiszen azt mondta, tovább kell mennie Loyolából. Külön szokták említeni Ignác loyolai és manresai megtérését. Miben különböznek ezek?
– A loyolaiban felismerte, hogy merre vezet az útja, hogy szentnek lenni más karrier, nehezebb, de szebb és értelmesebb út. A pszichológia ezzel kapcsolatban a „meaningful life” (értelmes élet) kifejezést használja. Akármilyen áldozatokat kíván is, ez az igazi út. De Ignác esetében ez még át volt színezve azokkal az ambíciókkal, amiket addig is dédelgetett, csak épp némelyik az ellenkezőjére fordult, például a külsejével való törődés. Minden téren túl akarta teljesíteni a szenteket. Ez a perfekcionizmus is a személyiségéből eredt, és sosem vetkőzte le igazán, de itt most akadályként jelentkezett.
Szüksége volt egy következő „megvilágosodásra”, hogy felismerje, nem ő vezeti magát, hanem Isten vezeti ezen az úton. Rájött: jobban át kell adnom magam, jobban kell arra figyelnem, hogy mit mond nekem Isten.
– Ennek a gyümölcse a Lelkigyakorlatok?
– Valószínűleg igen. Manresai megtérése lehetett az az élménye, amelynek során át tudta engedni az irányítást. Az idegtudomány ezt az állapotot hipofrontalitásnak (a prefrontális lebeny alulműködésének) hívja. Ignác megtapasztalta, hogy ebben a tudatállapotban új világok nyílnak meg. Olyan potenciáljait volt képes kiaknázni, amelyekről korábban nem is tudott. Ennek megörülve születhetett az ötlet, hogy megtanítsa másoknak is: úgy lehet jobban meghallani Istent, ha elengedem, amit a személyiségem építése révén elértem, de ami egyben korlátoz is. Valami új kezdődik akkor, amiről fogalmam sem lehet, amíg a racionális- logikus világlátáshoz ragaszkodom.
– Itt a megtérés és a kontemplatív ima, a meditáció határán mozgunk. Ha úgy vesszük, a szemlélődő ima tudatos döntés következménye, a megtérés viszont folyamat, amely inkább történik velünk.
– Az is tudatos döntés, hogy elengedem a megszokott tudatosságomat, például a meditációban. Ha sikerül, akkor úgynevezett megváltozott tudatállapotba jutok, ami sajátos élményvilágot tesz lehetővé. Ezek nem feltétlenül spirituális élmények, mint például a flow-élmény sem az, de közös bennük, hogy a prefrontális lebeny alulműködik, és teret enged a többi agyterületnek, hogy szóhoz jussanak. A megváltozott tudatállapot lehetővé teszi, hogy a tudásunkat és a hiedelmeinket kódoló agyi mikrohálózatok új kapcsolatokat létesítsenek, egyes régebbiektől megszabaduljanak, átstrukturálódjanak. A prefrontális lebeny funkcióinak újraindulásakor ez lesz a kiindulási állapot, tehát magunkkal hozzuk azt az új tudást, azt a komplexebbé vált hitrendszert, amit a megváltozott tudatállapotnak köszönhetünk. Így zajlik le a megtérés is, ami vélhetően nem tudatos döntésből indul ki, hanem az ember egyszer csak ott találja magát egy fogékony állapotban, amikor valóságosan és intenzíven képes megtapasztalni Isten jelenlétét.
Szent Ignác Látomása a Cardoner folyó mellett (Peter Paul Rubens rézkarca 1616-ból)
– Mely agyi folyamatok szorulnak ilyenkor háttérbe, és melyek tudnak szóhoz jutni?
– A magasrendű kogníció nem fog működni, például az absztrakciós képességünk, a metakogníciós képességünk, rengeteg kontrollképességünk sem, például az érzelemszabályozás. Ekkor azt érezzük, hogy az érzelmek megtörténnek velünk, nem mi kontrolláljuk őket. Amikor minden magasrendű kogníció zárójelbe kerül, kiderül, hogy azon túl is van megismerés. A képzelet például fantasztikusan hozzájárul az emberi megismerés teljességéhez. Nagy technológiai vívmányok meg sem születhettek volna, ha alkotóik nem mozgósítják a képzeletüket. Ha mindig csak azt csinálom, amit a tudásom enged, akkor csak araszolgatok előre, akár kulturálisan, akár tudományosan. Az emberiség nagyon sokat köszönhet a képzeletnek, tulajdonképpen minden ugrásszerű fejlődést.
– Jelentheti ez azt is, hogy akár fontos döntések előtt is érdemes meditatív állapotba helyeznünk magunkat?
– Feltétlenül. A racionalitásunk korlátoz is minket. Nem látjuk a fától az erdőt. A meditáció talán nem mindenkinek az útja, de szokták mondani, hogy „aludjunk rá egyet”. Az alvás is „kikapcsolja” a prefrontális lebenyt, és az álomfázisok is arról tanúskodnak, hogy az agy racionális kontroll nélkül is tud működni, és ébredés után olyan összefüggéseket dob fel, amelyek sokszor jobb döntéshez vezetnek.
– Ignác tanításának egyik alapvető része a szellemek megkülönböztetése. Hogyan lehet megkülönböztetni a jó és rossz indíttatásokat a prefrontális alulműködés révén? Hogyan tette ezt Ignác?
– Nem tudom pontosan, de az biztos, hogy nem racionális úton jutott el a megkülönböztetésre. Ő is azt mondja, hogy ezt érezni kell. Ízlelgeted és érzed, hogy melyik lehetőség szerez valódi örömet. Egy kvázi meditatív állapotban az intuíció tud szóhoz jutni, ami az implicit tanulás eredménye. Az implicit tanulás folyamatosan zajlik bennünk, és többnyire nem tudatosul, hogy mennyi olyat tanultunk az ébrenlétünk során, amit részben nem is akartunk megtanulni. Ez a tudás megérzések, intuíció formájában kerülhet a felszínre. Kutatások azt mutatják, hogy amikor az ember a meditáció rokonfolyamatában, a flow-ban van, olyan implicit tanulási folyamatoknak ad teret, amelyek jó meglátásokat, belátásokat tesznek lehetővé. Isten pedig ezekben az állapotokban talán jobban tud velünk kommunikálni. Tisztábban vesszük az adást. Az emberiség mindig is ismerte ezeket az állapotokat, nem Ignác fedezte fel őket.
– Előadásában említette, hogy a kilencvenes években egy kísérlet során Michael Persinger pszichológiaprofesszor és munkatársai megpróbálták az emberek agyában kiváltani az istenélményt, és arra jutottak, hogy az alanyok húsz százalékánál ez nem működött. Bemutatná ennek hátterét?
– A kísérlet során a halántéklebenyt mágneses impulzusokkal ingerelték, amelyeket egy sisak (az úgynevezett God helmet) bocsátott ki. Persinger abból indult ki, hogy a halántéklebenyi epilepsziában szenvedők gyakran élnek át intenzív vallásos élményeket. Úgy vélte, hogy a halántéklebeny mesterséges ingerlésével a nem epilepsziás embereknél is kiválthatók ezek az élmények. Valóban azt találták, hogy az emberek húsz százalékánál a mágneses ingerlés hatására nem történik semmi. Ez azonban nem bizonyítja azt, hogy ők nem tudnának megtérni, és a megtérésnek nem is a halántéklebenyben történő változás a fő kritériuma. Ez csak egy összetevő, és messzemenő következtetéseket nem lehet levonni abból, hogy ki mit él át ilyenkor.
Az „Isten-sisak” (Fotó: Michael Persinger / Laurentien University)
– Andrew Newberg agykutató és munkatársai megvizsgáltak egy csoport embert, akik az ignáci út mellett döntöttek, és nyolcnapos lelkigyakorlaton vettek részt. Milyen különleges megállapításokra jutottak a kutatók ezeket a lelkigyakorlatozókat vizsgálva?
– Előtte és utána agyi képalkotó készülékkel, MRI-vel vizsgálták őket. Arra voltak kíváncsiak, hoz-e változást ez a nyolc nap az agyi működésben. Sok jól dokumentálható változást találtak, leginkább a talamusz működésében. A talamusz mindkét agyféltekében az agykéreg alatt található tojás alakú sejtcsoport, funkciója szerint átkapcsoló központ. Ide érkezik az érzékszerveinkből mindenféle nyers információ, majd kiértékelődnek, és eldől, hogy mehetnek-e az agykéregbe, vagyis lesz-e belőlük tudatos élmény, vagy sem. A lelkigyakorlatozóknál azt találták, hogy az egyik oldali talamusz működése megváltozott. Ez állhat annak hátterében, hogy a lelkigyakorlat átalakulást hoz a dolgok megélésében, és képessé válunk arra, hogy a külső valóság új, komplexebb képét alakítsuk ki. A résztvevők arról számoltak be, hogy tisztultabb látásmóddal látják a világot. Érdekes az elvonulás mozzanata is: ez nem más, mint elvonulás a szenzoros ingerek elől, ami átalakítja az ember relevanciaészlelését. Amikor el vagyunk árasztva információkkal és szenzoros ingerekkel, nehéz kiszűrni, hogy ebből mi releváns számunkra. Aki elvonul, annak óriási lehetősége nyílik arra, hogy kitisztuljon az észlelése, és világosabban el tudja különíteni a lényeges dolgokat a feleslegestől, a „zajtól”. Ez rokon jelenség a szellemek megkülönböztetésével, ha nem is teljesen ugyanaz a kettő.
– Rengeteg kutatás foglalkozott a megtéréssel. Léteznek mégis fehér foltok a megtérés térképén?
– Hogyne. Nagyon keveset tudunk magáról az agyról, a modern képalkotó technikák ellenére is. Nem tudjuk például, hogy a megtérés során milyen neurokémiai folyamatok zajlanak, és valószínűleg nem is fogjuk megtudni, hiszen a megtérés pillanata nehezen vizsgálható. Azt sem tudjuk, a hirtelen megtérés esetén mi teszi lehetővé az új, komplexebb látásmód és hitrendszer gyors megszilárdulását, hiszen minden új tudás megszilárdulásához idő, sőt beiktatott alvás is kell, itt viszont akár néhány másodperc alatt lezajló történésről beszélünk. Sok kérdés vár tehát még tisztázásra. De ezek elméleti kérdések, amelyeknek nincs szükségképpen közük a megtérés tapasztalati oldalához. A kegyelem ezt elvégzi bennünk, miközben az agy is teszi a maga dolgát. A meditációk és imádsággyakorlatok pedig abban segíthetnek, hogy ki-ki a saját útján megtalálja azt az állapotot, amelyben a leginkább fogékony az isteni üzenetre.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. márciusi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!