A közelmúltban a katolikus gondolkodás több olyan óriása is elhunyt, akinek munkássága vitathatatlanul átalakította a látásmódunkat. Távozott közülünk Robert Spaemann, a filozófus, Ernst-Wolfgang Böckenförde, a jogtudós, Lamin Sanneh, a globális kereszténység szakértője, Hans Küng, a nonkonformista dogmatikus és Johann Baptist Metz, az új politikai teológia atyja. Ki fog emlékezni rájuk? Meddig érvényesül a hatásuk? És mi lesz a munkásságukkal? Elenyészik, mint a tovatűnő hullám?
Olyan időket élünk-e vajon, mint a IV. századi keresztények, akik állítólag esetenként a piactereken is a kor legsúlyosabb teológiai kérdéseiről vitáztak? Felráznak és megmozgatnak-e még minket a napjainkban felvetődő új kérdések, szítanak-e nyugtalan érdeklődést újszerű teológiai megközelítésmódok, hajlandók vagyunk-e beható figyelmet szentelni azoknak az áramlatoknak, amelyek a megszokotthoz képest valamiképpen mindent más látószögből próbálnak elénk tárni? Vitatkozunk- e még nagy és komoly teológiai kérdéskörökről, vagy a lelkipásztori ínséghez és a kereszténység iránti érdeklődés hanyatlásához képest könnyen nélkülözhető fényűzésnek ítéljük a látszólag „száraz” és „elméleti” fejtegetéseket? Van-e egyáltalán becsülete a hit intellektuális dimenziójának és vetületének?
Sok minden felsorolható, ami nem kedvez a teológiai folyamatok élénkebb megismerésének és megismertetésének. Nem kedvez a vitakedv lanyhulása, az a tény, hogy alig léteznek olyan fórumok, amelyek alkalmat adnának az érdemi vitára eltérő szemléletmódú gondolkodók között. Mintha nem akarnánk igazat adni Karl Barthnak, aki szerint jobb volt, amikor a teológusok bunkósbottal vitatkoztak egymással, jobb, mint az a mai helyzet, amelyben közönyüket palástoló széles mosolyt öltve pezsgőspohárral koccintgatnak egymással. Szintén nem éppen kedvező jelenség, hogy a szakirodalom a teológia területén is éppolykövethetetlen bőségű, mint más tudományokban, s még az is reménytelenül hatalmas anyaggal találja szemben magát, akit csupán egy-egy korszak vagy kérdéskör foglalkoztat: még a kisebb területeken is lehetetlen lépést tartani a fejleményekkel. És végül az sem kedvez a teológiai tájékozódásnak, hogy mire Magyarországra érkezik valamely újabb vagy újabbnak tűnő irányzat, sokszor annyi előítélet telepedik köré, hogy sokaknak eleve elveszi a kedvét a megismerésétől. Pedig érdemes erőfeszítéseket tenni.
Teológiai vita az utcán, Velencében (Wikimedia Commons)
A legnagyobb veszélyek?
Az elmúlt harminc-negyven évben a teológiai érdeklődésű katolikusoknak az a benyomásuk támadhatott, hogy a hivatalos egyház két újabb keletű irányzatban fedezte fel az egészséges keresztény szellemre leselkedő legnagyobb veszély forrását: a felszabadítási teológiában és a vallásteológiában. A szegények, az elnyomottak és a kizsákmányoltak pártját fogó latinamerikai felszabadítási teológia nemcsak azért váltott ki fenntartásokat, mert marxista eszközökkel elemezte a társadalmi egyenlőtlenségeket, hanem azért is, mert úgy tűnt, az elnyomottak felszabadításával olyan üdvösséget kíván létrehozni a történelemben, amely még nincs jelen, és emberi erőfeszítéssel kell kimunkálni – szemben a megváltásról és a kegyelemről szóló bibliai üzenettel. Ugyan hol van már a felszabadítási teológia? – legyinthetne valaki. Hol vannak a hetvenes és nyolcvanas évek idevágó vitái, amelyek középpontjában mára olykor elfeledett latin-amerikai teológusok álltak? A felszabadítás eszméi azonban korántsem tűntek el a színről, s nem pusztán annak köszönhetően, hogy az irányzat programját elsőként megfogalmazó perui domonkos szerzetes, Gustavo Gutiérrez ma is él (ezen a nyáron lesz kilencvennégy éves), hanem azért is, mert ez a latin-amerikai szellemiség sokszorosan átalakult, ugyanis hálás tudott lenni a hivatalos egyház részéről érkező bírálatokért, s önkorrekciót tudott végrehajtani.
Nehéz is ma úgy beszélni a szegénységről és a szegényekről az egyházban, hogy legalább a távolban fel ne tűnne a latin-amerikai katolicizmus szenvedélyes szellemisége.
A vallásteológia azért vált gyanússá, mert egyes képviselői mintha egy szintre helyezték volna a kereszténységet és a többi világvallást, elhalványítva a jézusi megváltás, a Szentháromságba vetett hit és az egyház páratlanságát és egyediségét. Paul Knitter, a neves vallásteológus ugyan büszke volt arra, hogy a Hittani Kongregáció bírálatának célkeresztjébe került, de az efféle rátartiság sajnos sokak szemében eleve idegenkedést váltott ki minden olyan törekvéstől, amely azt próbálja megvilágítani, milyen jelentőségük és értelmük lehet a vallásoknak Isten történelmi cselekvésén belül. Pedig nem kell különösebb érzékenység ahhoz, hogy az embert izgatni kezdje más vallások bölcsessége, esetleges igazságismerete és a maga módján felfogott szentségre való törekvése. Ennek az érdeklődésnek egészen újfajta gyümölcse is beérett az elmúlt húsz évben: az úgynevezett komparatív teológia, amely a keresztény önazonosság szilárd talaján igyekszik mélyrehatóan megismerni más vallási hagyományokat, sőt tanulni is próbál tőlük a kereszténység jobb megértésének reményében. A jezsuita Francis X. Clooney Tanulhatnak-e egymástól a vallások? című – magyarul is olvasható – könyvénél (Jezsuita Kiadó, 2019) nem is lehetne jobb bevezetést találni ebbe a valóban újszerű megközelítésmódba.
Újfajta partnerek nyomában
Vannak olyan osztályozási kísérletek, amelyek szerint a teológiai gondolkodás bizonyos ágai inkább befelé, a hívő közösség számára kívánnak kifejteni hatalmas kérdésköröket, más ágai viszont inkább kifelé, a nem hívők vagy a másként hívők részére igyekeznek érthetővé tenni a keresztény meggyőződéseket. Az előbbit illetően zavarba ejtően gazdag volt az előző század (Yves Congar vagy Hans Urs von Balthasar gondolkodásának nehéz a nyomába érni). Az utóbbi szempontjából sokféle kísérlet, egyre újabb próbálkozások történtek annak érdekében, hogy a teológia partnereket találjon saját elgondolásainak korábban nem ismert bemutatásához. Magyarországon még kevéssé jelent meg, de a német nyelvterületen már érzékelhetően hallatja hangját az úgynevezett analitikus teológia, amely a német és az angolszász filozófia analitikus hagyományaihoz kapcsolódik,
s főként precízen kidolgozott érvek, a formális logikának érvényt szerző okfejtések és hallatlanul részletes fogalmi elemzések révén beszél egyebek mellett arról, miként fogható fel a test feltámadása, hogyan egyeztethető össze Krisztus isteni és emberi valósága vagy Isten és az idő viszonya.
Aki például elolvassa Eleonore Stump megváltásról szóló 2018- as könyvét (Atonement), ismerős világban érezheti magát, mégis meglepheti, ahogyan az analitikus szerzőnő orvosi szikére emlékeztető precizitással elemzi azokat a problémákat, amelyekre a megváltás a megoldás.
Az újabb teológia a filozófián kívül más partnerektől is szívesen elfogad segítséget. Újszerűnek tűnik például, hogy sokan teológiai ismeretforrásként kezelik a művészetet és az irodalmat, és azt a reményt táplálják, hogy művészek és írók nemcsak illusztrálni tudják a keresztény hit igazságait, de valami olyat is tudnak mondani Istenről és a keresztény életről, amiről a „professzionális” teológia könnyen elfeledkezhet. A Bécsi Egyetemen a vallás és az irodalom kapcsolatait vizsgáló előadás-sorozat már évek óta meggyőzően igazolja, hogy a kortárs irodalomnak van mondanivalója a hívő gondolkodás számára. Kár, hogy ez iránt viszonylag csekély az érdeklődés.
SUMMA (Student Theological Debate Society – Teológiai Diák Vitaközösség) Nyári Egyetem, Sewanee, USA (summa.sewanee.edu)
Hasonló partnere lehet a hittudománynak a társadalomtudomány. Karl Rahner már több mint fél évszázada kijelentette, hogy a teológiának ideje felbontania a filozófiával vállalt monogám házasságát, és érdemes új társat keresnie a társadalomtudomány „személyében”. De e bátorítás nélkül is a szociológiai szempontú teológia valóságos hulláma tornyosult fel az elmúlt évtizedekben, annak a meggyőződésnek a jegyében, hogy a kereszténység nem érthető meg konkrét történelmi és társadalmi beágyazottsága nélkül. E téren sok volt a vadhajtás (főként a hetvenes és a nyolcvanas évek lelkesültségének idején), de ma már nehéz lenne nélkülöznünk mindazt, amit a vallás európai és globális sorsáról megtudhattunk a társadalomtudományi elemzések révén.
Lehet, hogy a felszabadítási teológiához hasonlóan sokan az új politikai teológiát is idejétmúltnak tartják, de úgy tűnik, hogy nem semmisült meg, mióta szűk három éve elhunyt alapító atyja, Johann Baptist Metz. Sőt különösen is időszerű lehet saját korunkban, hiszen egyrészt azokban a gondolati kezdeményezésekben keresett partnert (főként az úgynevezett frankfurti iskolában), amelyek az emberiség egyenes vonalú fejlődésének illuzórikusságára figyelmeztettek, másrészt arra intett megtörhetetlen következetességgel, hogy emberségünk megőrzése annak függvénye, készek vagyunk-e elismerni az ártatlan múltbeli szenvedők szenvedésének tekintélyét és igazságosságért kiáltó igényét. Metz azt is fontosnak tartotta, hogy a kereszténység ne vonuljon ki a nyilvánosságból (ezért választotta a „politikai” jelzőt), de ne is álljon valamely konkrét politikai erő szolgálatába (ezért a kompromittálódott korábbi politikai teológiáktól elhatárolódó „új” jelző).
De hol maradnak a többiek? – merülhet fel a jogos kérdés. Hol maradnak a feminista, a posztkolonialista és a dekonstrukcionista teológiák, hol a bibliamagyarázat új áramlatai, vagy éppen a liturgikus teológiák és az új vizekre merészkedő spirituális teológiák? Ott vannak, ahol számítani lehet rájuk: digitális és hagyományos könyvtárakban, szószékeken és lelkigyakorlatos központokban, folyóiratokban és konferenciákon. Vagyis ott, ahol bárki megtalálhatja őket.
Nyitókép: Eduard Frankfort – Teológiai vita, (1888, olaj, vászon)
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. július–augusztusi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!