Dénes-Worowski Marcell karmester, Seidl Dénes trombitaművész. Egyre népszerűbb közös zenepedagógiai vállalkozásuk a ZeneMűvek, céljuk pedig nem kevesebb, mint hogy a komolyzenét tegyék fogyaszthatóvá és érthetővé, s ha kell, kicsit komolytalanná is. Arról is kérdeztük őket, hogyan tudják megélni hitüket gyakorló muzsikusokként.
– Miben különbözik a ZeneMűvek más zenei ismeretterjesztő projektektől?
Marcell: Számunkra a közösség és a beszélgetés élménye a lényeg. Együtt töltjük az időt, közösséget alkotunk, amelyben a találkozás öröme, a közelség, az őszinteség a meghatározó, és közben éppenséggel pont egy zeneműről beszélgetünk. Én valahogy mindig oda szeretnék visszajutni, amikor egy táborban egyszer csak azon kaptam magam, hogy Liszt Faust-szimfóniájáról magyarázok.
Dénes: A mi ars poeticánk az, hogy igazából ugyanolyan hétköznapi emberek vagyunk, mint mindenki más, csak találtunk valami olyasmit a szakmánkban, amiről azt gondoljuk, hogy nem árt, ha más is tud róla, mert rettentő izgalmas. Egyikünk sem zenészcsaládban nőtt fel, szóval eleve van egy ilyen külvárosi érzésünk. Se nem pesti, se nem vidéki, Pesten vidéki, vidéken pesti. Amennyire ez az identitászavar nehéz tud lenni, annyira képes elképesztően jó közvetítő szereppé válni. Mi ebben vagyunk erősek, hogy meg tudjuk teremteni a kapcsolatot a komolyzenészek és a hétköznapi emberek világa között, mert tudjuk, hogy milyen kívülről érkezni ide. Ismerjük azokat az élményeket, amelyek minket berántottak, és ezeket szeretnénk minél több embernek átadni.
A Zene Show-ja Törőcsik Franciskával (Fotó: Steirer Máté)
– Ami közérthető, az szükségszerűen egyszerű is. A humor sem áll távol tőletek, szerettek laza, viccelődő hangot megütni a közönséggel szemben. Hová lesz így a komolyzene fennköltsége?
Marcell: Ez a fennköltség szerintem olyan, mint a barokkban az aranyozott puttók, amiknek nincs túl sok közük Istenhez. A „komoly” púderrétegnek sincs túl sok köze a klasszikus zene értékeihez. Néhány évvel ezelőtt végeztünk egy kutatást a közönségünk körében, és többek között arra kérdeztünk rá, intellektuálisabbra vagy humorosabbra szeretnék az előadásainkat. A válaszok nagyjából egyenlő mértékben oszlottak meg. Szerintünk a lehető legjobb koncepció az, ha minden előadáson van stand up comedy hangvételű rész, és van egy elméletibb blokk is, amikor megsejtetünk valamit a mesterfogásokból, amik az adott darabban felismerhetők. Akár ez, akár az, a legfontosabb a zenei élmény hiteles átadása.
Dénes: Szerintem a kultúránknak nagyon fontos része az, hogy szertartásszerűen hallgatjuk a komolyzenét. Van egy hasonlat, mely szerint a zeneszerző az Isten, a zenészek a papok, a hívek a közönség, a színpad a szentély, a koncertterem a templom. Fontos az ünnepélyes megjelenítés, de ha minden vasárnap a húsvéti szertartást kellene végigülni, akkor azért a negyedik hét után mindenki megvakarná a fejét, hogy mihez kezdjünk… Ahogy leülünk Istenről beszélni a kocsmában egy sör mellé, ugyanúgy megvan szerintem a komolyzenének is az a része, amikor kilép ebből a szertartásosdiból. Mi, a ZeneMűvek nem azt mondjuk, hogy minden koncertformátum, ami eddig volt, rossz, hanem azt mondjuk, hogy szeretnénk egy másik befogadási lehetőséget kínálni. Igazából a kettő kiegészíti egymást. Mert ha valaki eljön egy előadásunkra, ahol arról beszélgetünk, hogyan kell például Rachmaninovot hallgatni, és milyen izgalmas mesterfogásokra lehet közben felfigyelni, és adunk valami kézzelfogható kapaszkodót, utána legközelebb a „szentélyben” egész máshogy fog hallgatni egy hangversenyt. Igazából ez a mi küldetésünk.
Seidl Dénes (Fotó: Németh Kristóf)
– Hogyan egészítitek ki egymást a ZeneMűvekben?
Dénes: Mielőtt megalakult volna a ZeneMűvek, tulajdonképpen már sok-sok éven keresztül működött, csak éppen hivatalos keretek nélkül, azon a címen, hogy „Marci meg Dénes hülyéskednek”. Marci rendezettsége, precizitása és óriási lexikális tudása, látens zenetudós énje képezik a ZeneMűvek szakmailag szilárd alapját. Emellett nagyon jó kommunikációs készségei is vannak, másfél-két perceket képes összefüggően beszélni, amíg nálam ennyit már tízszer vágni kellett.
Marcell: Szerintem Dénesnek az a legfontosabb tulajdonsága – egyszerre nagy áldás és teher –, hogy rendkívül érzékenyek a szenzorai mind zeneileg, mind emberileg. Ettől lesz a ZeneMűvek tartalmas és mégis megközelíthető. Hatalmas dinamizmussal és lelkesedéssel képes beleállni egy-egy ötletbe – néha el is vész benne, mint egy gyerek –, és sokszor ez menti meg az adott projektet. Én néha az elméleti gondolatokból már nem is látok ki, és szem elől tévesztem az előttem ülőt, akihez szólni szeretnénk. Ilyenkor Dénes az, aki felnyitja rá a szemem, és utat talál a hallgatóhoz.
Dénes-Worowski Marcell (Fotó: Mohai Balázs)
– Talán az eddigi legnagyobb vállalkozásotok a Zene Show-ja, egy olyan szimfonikus koncertsorozat, amelynek keretében meghívott hírességekkel beszélgettek. Nem pazarlás közben egy egész zenekart a színpadon „parkoltatni”?
Dénes: A beszélgetés ebben a műsorban nem reklámszünet. Meghívunk egy embert, akihez a közönség tud kapcsolódni, mert mondjuk már eleve ismeri, és azt mondja, hogy például Gundel Takács Gáborral szívesen meghallgat egy beszélgetést. Mi közben erre az interjúra reflektálunk a komolyzenei részletekkel. Párhuzamokat keresünk, legyenek nagyon kézenfekvők vagy egészen elvontak. Úgy alakítjuk a beszélgetést, hogy a hallgató bevonódjon, de a koncert végére a zenei élménynél találja magát. Különleges látni, hogy egy ismert emberrel folytatott beszélgetés és a közös játék által meg tudjuk mutatni, hogy a komolyzenének, akár több száz éves daraboknak is van aktualitásuk.
Marcell: A zenészeknek is fontos, hogy egy sor „szertartásos” koncert mellett tegyenek azért, hogy a hétköznapi emberek közelebb jöjjenek, a közelebb lévők pedig közel is maradjanak a „szentélyhez”. A mi feladatunk Dénessel az, hogy áthidaljuk azt a tátongó kulturális űrt, amely az emberek és a komolyzene között van. Ennek egyik leghatásosabb eszköze az, ha egyfajta termékkapcsolásként átnyúlunk az emberek számára a hétköznapokban otthonos területekre. Mindenki hallgat interjúkat, mindenki hallgat podcastokat. Mi úgy gondoljuk, hogy létezik kapcsolat a mindenkit érintő témák és az általunk játszott zenék között.
Amikor meghallgatunk egy interjút akár a gazdasági helyzetről vagy a szelektív hulladékgyűjtésről, akár bármilyen komolyabb közéleti témáról, akkor ennek nagyon gyakran van valamiféle lecsapódása a játékunkban. És ilyenkor ezt a kapcsolatot szerintem érdemes megmutatni az embereknek.
Dénes: Dramaturgiájában ez nem teljesen új keletű dolog, a barokk opera felépítésére is pont ez jellemző, hogy a recitativóban történik a cselekmény, az áriában pedig az érzelmi reflexió. Nálunk a recitativo az interjú, az érzelmi reflexió pedig a komolyzene. És amikor már kezdenél elfáradni egy témával, akkor valahogyan reagálunk rá, ez aztán segít tovább gondolkodni, feldolgozni az elhangzottakat. Vendégünk volt például Berecz Zsombor olimpiai ezüstérmes vitorlázó, akinek viharzenét játszottunk. Az volt a kérésünk hozzá, hogy hallgassa a zenét, és utána mesélje el egy viharélményét. Elmondott egy olyan történetet, amiből mély élettanulságokat tudtunk leszűrni. Szerintem egyébként a közérthető nem feltétlenül egyszerű, inkább azt jelenti, hogy valami nagyon bonyolultat úgy mondunk el, hogy mindenki megértse. Lebutítás nélkül. Ami közérthető, az megközelíthető.
Marcell: Tehát mi nem a „kötelezők röviden” műfajban utazunk, hanem az az irodalomtanár szeretnénk lenni, aki úgy hozza meg a kedvet ahhoz, hogy elolvasd az egész művet, és lásd meg benne az értéket, hogy közben nem foglal össze három fejezetet három sorban, és nem egyszerűsíti le a szókincsét.
(Fotó: Pajtás Krisztián)
– Jól hallom ki a Zene Show-ja mögül a bibliai „föld sója” metaforát? Hogyan tudjátok a hiteteket belevinni az előadóművészi létetekbe?
Dénes: Én nem vagyok a vallással kérkedő ember. Azt hiszem, a szólamtársaim tudják, hogy hívő katolikus vagyok, de nem áll hozzám közel az a stílus, amikor márkát csinálunk a vallásból, és viseljük, mint egy ruhát. Sokat gondolkodom azon, hogyan lehet egy nem vallásos társaságban megélni ezt az egészet. Nem mindig könnyű. Én mindig próbálom azt tenni, ami nekem hiteles, azzal együtt, hogy nem vagyok egy térítőarc. Ha a zenekarral egy templomban játszunk, akkor letérdelek és keresztet vetek, de nem tüntetőleg vagy ilyesmi. Egyszerűen csak hordom a vallást, mint a vezetéknevemet, és kész.
Marcell: A Zeneakadémiát elvégezve éveken keresztül nagyon mellbevágó élmény volt az, hogy mennyire elég, ha csak kedvesen szólok az emberekhez a próbán. Számomra alapvető, hogy embertársamként tisztelem, és nem szégyenítem meg a másikat. Ha úgy tetszik, a bogárpedagógia egyik alapvetésére támaszkodom, ami szerint a másik valamiben mindig jobb nálam. Ez részemről alázatot és felebaráti szeretetet feltételez. Azt hiszem, hogy ez volt az egyik legfontosabb dolog, amit első körben megjegyeznek maguknak az emberek rólam, hogy normálisan szóltam hozzájuk. Erre lehetne azt mondani, hogy ez általános erkölcsi alapvetés, nem kell hozzá vallásosnak lenni, ugyanakkor az érzékenységet én a keresztény közösségből hozom.
(Fotó: Steirer Máté)
Dénes: Marciról folyamatosan mondják nekem vissza a kollégák, hogy jó vele együtt dolgozni, mert egyszerűen közülük való ember. Nem üvölt vörös fejjel, és nem is próbál fiatal karmesterként azzal kompenzálni, hogy túlságosan határozottan meg akarja mutatni, hogy ki a főnök. Ez nagyon újszerű gesztus. Amit ő ezzel képvisel a karmesterek között, egyértelműen a frissebb, nyugati felfogásnak a szentjánosbogara.
Marcell: Még egy dilemmára hívnám fel a figyelmet, ez pedig az igazság és a méltányosság szembenállása. Amikor ott állok a zenekar előtt, és azt látom, hogy valami nem jó, tudom, hogy csak azzal lehet kijavítani, ha a hibát nevesítem, de ez valakinek rosszul fog esni. Ilyenkor azon gondolkodom, megtehetem-e, hogy ott ül előttem egy családapa, egy családanya, aki éppen mindent megtesz, ami tőle telik, de valami miatt mégsem jól játszik. Felteszem magamnak a kérdést, hogy most mi a fontos a következő tíz percben: Beethoven szimfóniája vagy ennek az embernek a lelki egészsége? A szívem nyilván mindig az utóbbi felé húz, de van bennem aggály, hogy az együttérzés nem szabna-e határt annak a szakmai színvonalnak, amit szeretnék megkövetelni az együttestől. Mindig meglepődöm, milyen sok zenészkolléga vallásos. Ezen a héten megint felfedeztem egy operaházi hegedűst egy imaesten. Egyébként meg azt gondolom, hogy a zene a lélek húrjain játszik, és ezek a húrok a transzcendenshez vannak bekötve, szóval azok a zenészek és a közönségből azok, akik nem fagyasztották be teljesen a lelküket, és az érzékenységüket nem tömködték el mindenféle koszos dologgal, egy-egy koncert után átszellemülten állnak fel. Ilyen értelemben minden jó muzsikus és minden nyitott fülű, nyitott szívű zenehallgató vallásos.
(Fotó: Pajtás Krisztián)
– Ukrajnában háború dúl, civilizációnkat járvány és válságok sújtják. Mi a zenészek feladata egy ilyen világban?
Dénes: Bennem nagyon erősen él a vágy, hogy közvetlenül lehessek pozitív hatással az emberekre. Amikor ezek a nehéz témák szóba jönnek, nehéz szembesülni azzal, hogy az én szakmám nem úgy segítő, mint az orvosoké. Azt látom, hogy a kultúrának sokszor több kanyart kell bejárnia ahhoz, hogy kézzelfogható eredményt érjen el. Legtöbbször csak utólag jövünk rá, hogy jó-e az, amit csinálunk, megérte-e, működik-e, amit kitaláltunk. A ZeneMűvek is ilyen. Ugyan vannak nagyon jó visszajelzéseink, de igazából tíz év múlva fog kiderülni, hogy ez a vállalkozás sikeres-e, mármint nem pénzügyi szempontból, hanem a misszióját tekintve. Néha úgy érzem, hogy több haszna lenne az embereknek abból, ha pék lennék, és kenyeret tudnék tenni az asztalukra. De amikor ilyen kétségeim vannak, mindig eszembe jut a nagypapám, aki nyolc és fél évig volt a Gulagon. Az ő beszámolói alapján az igazán embertelen helyzetekben a kultúra volt az egyedüli, ami megmentette őket a teljes összeomlástól. A táborban azzal tartották egymásban a lelket, hogy verseket, énekeket, tanítottak egymásnak, gondolatban színházba jártak. Ha innen nézem, akkor egy picikét mégiscsak péknek tudom érezni magam.
Nyitókép: Pajtás Krisztián
Dénes-Worowski Marcell a Bécsi Zeneakadémián végzett karmesterként summa cum laude kitüntetéssel. Emellett diplomát szerzett még nagybőgőművészként, illetve zenepedagógusként. Rendszeresen dolgozik együtt olyan magyar együttesekkel, mint az Óbudai Danubia Zenekar vagy a Concerto Budapest.
Seidl Dénes Junior Prima-díjas és Fischer Annie-ösztöndíjas trombitaművész, több rangos nemzetközi verseny győztese, a MÁV Szimfonikus Zenekar és a Concerto Budapest muzsikusa.
Dénes és Marcell gyerekkori jóbarátok, mindketten katolikus nagycsaládban nőttek fel, Dénes a Regnum Marianum közösség tagja, Marcell pedig édesanyja, Teresa Worowska révén a Szentjánosbogár közösség alapítói közé tartozik.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. novemberi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!