Hogy önmagam legyek

Az elengedés dinamikája

„Amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: Ha­szontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!” (Lk 17,10). Sokszor olvastam már ezt az evangéliumi verset, s valamiképpen mindig vigasztalásra találtam ben­ne. Miért?

A kérdést az utóbbi időben többször próbáltam elmélkedés, refle­xió tárgyává tenni, ugyanis ez – beis­merem – korántsem magától értetődő. Hiszen az Istennel való kapcsolatunk­nak a gazda-szolga viszonyban való értelmezése nem kevés embernek ne­hézkes, ha nem egyenesen visszatet­sző, ráadásul a parancsteljesítő en­gedelmesség sem feltétlenül vonzó a kortárs spiritualitás berkeiben. Ráébredtem, hogy számomra ez a jelentési szint (mondjuk így: a szöveg szó szerinti ér­telme) felületes, mivel úgy vélem, sokkal mélyebb és a szó szoros értelmében radikális (vagyis: a gyökereket érintő) üzenet fogalmazódik meg itt.

Életutunk egyik sajátos kihívása önazonosságunk megta­lálása, tudatos megalkotása. Ennek különféle fázisai vannak, az életkori sajátosságoknak megfelelően, megannyi csapdá­val és elakadási lehetőséggel. Ugyanakkor azt is észleljük, hogy eközben az elkülönülés-szembeállítás és az önállítás újra és újra szóhoz jut. Az egyik klasszikus filozófiai megha­tározás szerint az identitásban az fejeződik ki, hogy az adott létező önmagában osztatlan és minden mástól elkülönülő (indivisum in se et divisum ab omnibus aliis) – e távlatban a kisgyermek határpróbálgatásai vagy a kamasz lázadásai, az ifjúkori anarchizmus vagy éppenséggel harcos dac elhelyez­hető az önkeresés nagy útján, akár még azt is mondhatnánk: lépcsőfok. Viszont abban a pillanatban, ami­kor nem valaki gyermekeként, rokonaként, ilyen-olyan „füg­gőjeként”, hanem független személyként akarom kijelenteni magam, belesodródom az önállítás problematikájába.

Egy­felől teljességgel természetes, ha úgy tetszik: ösztönös lépé­sek ezek, másfelől azonban nem kevés terhet s felelősséget rónak ránk, amelyek súlya felnőttkorban már egészen más, mint az ifjúság éveiben.

Egy egyszerű, könnyen emészthető amerikai vígjátékban láttam egy jelenetet, amelyben a dühkezelési problémákkal küzdő páciens besodródik egy önsegítő csoportba. Ennek vezetője egy látszólag igen egyszerű kérdéssel köszönti a csapatban: „Ki vagy te?” Ezzel megkezdődik a vesszőfutás, mivel hősünk egyre kétségbeesettebben próbál feleletet adni, ám a mentor szünet nélkül visszalő: „Nem azt kérdeztem, mi a neved… a foglalkozásod… a hobbid” – és így tovább. Ne sorold fel az életed külső adottságait és kereteit, én csak annyit szeretnék tudni: ki vagy te? Ilyen nehéz feleletet adni erre az egyszerű kérdésre? Sokszor visszagondolok e banális jelenetre, mégpedig két okból. Először is azért, mert a tel­jesen egyértelmű provokációnak korántsem egyértelmű a végkimenetele: hogyan lehet önleírás nélkül válaszolni? Má­sodszor pedig azért, mert bennem is újra meg újra felhor­gad a kétely: tudom-e, ki vagyok, függetlenül mindattól, ami „objektív”, vagyis a külső, tárgyi, „nem én” világban kijelöli a koordinátáimat? Van-e belülről fakadó önmeghatározásom?

Ezen a ponton igen nehéz terepre tévedek. Az ilyen-olyan komplexusok, teljesítménykényszerek, külső tevékenységek által elért önmegerősítés bevett trükkjei között botladozva nem is olyan könnyű megfogalmazni, kinek tartom magam. Ha hátrahagyok szerepet, díszletet, jelmezt, ki maradok én? Egy másik filmrészlet ugrik be: az idős Törőcsik Mari egy olyan asszonyt alakít, akinek életében olyan hazugság (esetleg megengedőbben: eltitkoltság) rejlik, amelyet idős fejjel, be­tegen kellene megosztania élete szerelmével. Már kórházban fekszik, amikor sor kerülne a találkozásra a Darvas Iván ját­szotta egykori nagy Ő-vel. Kicsinosítja magát, már amennyi­re a körülmények engedik. Ám a beszélgetésre váratlan okok miatt nem kerülhet sor. A nő pedig az esti fények mellett ül a kórteremben, a betegágya szélén, és elkezdi lemosni a smin­ket. A színész zsenialitása tárul fel az egyszerű, hétköznapi mozdulatokban, amelyek mégis közel jönnek a nézőhöz: a képek kendőzetlensége, a tartózkodás minden teatralitástól – legalábbis bennem – empátiát, együttérzést, szomorkás és megértő szeretetet szül. S persze egy érdekes gondolatkísérle­tet: ha én este otthon nekiállnék, ugyanilyen magától értetődő közvetlenséggel letisztítani az arcomat, ki nézne vissza végül a tükörből? Amikor leteszem a feladataimat, a teljesítménye­imet, az elvárásoknak való megfelelésemet, ki maradok? És egyáltalán: lenne-e bárki, aki így még felismerne, elfogadna?

Az évek előrehaladtával meggyőződésemmé vált, hogy a lelkiség kulcsszava az elengedés. Mi okból? Mi köze en­nek a fentebb írtakhoz? Úgy hiszem, az elengedés nem lemondás, megadás vagy elkülönülő tá­volságvétel. Sokkal inkább olyan belső mozgás, amely a máshoz hasonlíthatat­lan szabadság és önazonosság felé ve­zet. A Bibliában az „elengedés” kettős értelemben szerepel: vagy valamilyen adósság, köteles tartozás viszonylatá­ban fejezi ki az úr nagyvonalúságát, vagy pedig a rabságból, tömlöcből való szabadon bocsátást írja le. Vagyis cselekvésről, nem pedig elszenvedett és tőlünk függetlenül beálló változás­ról van szó. Amikor elengedek, tulaj­donképpen az életem sáfárának bizo­nyulok. Azt fejezem ki, hogy kézbe vettem magamat, és szabad döntéssel határozok önmagam felől. Ehhez oly­kor azokat az elvárásokat kell leten­nem, amelyeket ugyan mások támasz­tottak velem szemben, mégis én vettem őket teherként a nyakamba. Néha pe­dig épp azáltal válok képessé erre az otthonosságra, „házigazdaságra” a saját életemben, hogy elengedem mindazt, ami fölött nincs hatalmam. Nem aka­rok ezt vagy azt tenni, s ezáltal állítani önmagamat, nem akarok birtokolni és külsődlegesen, eltárgyiasított módon uralni, hanem egyszerűen csak vagyok, a létezésnek abban a közvetlenségében, amely lehetővé teszi számomra az ön­azonos életet.

A lelkiség terén azért központi fon­tosságú ez a viszonyulásmód és maga­tartás, mert ennek hiányában csakis másokon keresztül van utam önma­gamhoz.

Amikor elengedem az elis­merésnek, az énségem mások által való elfogadásának és igenlésének, megerő­sítésének a vágyát, akkor tulajdonkép­pen kilépek abba a pusztába, amelyen Jézus áthaladt negyvennapos böjtje so­rán, ezáltal készülve fel arra, hogy Isten nagy művét, a megváltást végbevigye. Megkísértettségünk is hasonló. János szavai visszhangoznak bennem: „Min­den, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysé­ge. Ez nem az Atyától, hanem a világ­tól van” (1Jn 2,16). Az ősbűn már ebbe a drámába enged betekintést: „Az asszony látta, hogy a fa evésre jó [a test kí­vánsága], szemre szép és tekintetre gyö­nyörű [a szemek kívánsága]” (Ter 3,6). „Olyanok lesztek, mint az Isten [az élet kevélysége]” (Ter 3,5). A kővé változó kenyér (a test kívánsága), a templom párkányáról való látványos, hódolatot kiváltó elrugaszkodás (a szemek kíván­sága) és a világ minden gazdagságának felkínálása (az élet kevélysége) éppen így kísérti meg Jézust. A kereszt pedig mindennek inverzét nyújtja: az ecetes szivacs, a lecsupaszított test vergődé­se és az „Éli, Éli, lámmá szábáktáni” felkiáltása mintha ennek a hármasnak lenne a negatívja – beleoltva az „utolsó megkísértésbe”: „Mentsd meg maga­dat, szállj le a keresztről” (Mk 15,30).

Az elengedés dinamikájában ponto­san a kísértő vágyon és kevélységen tu­dok felülemelkedni. Megnyílik előttem az út, amelyen a „kint” rendjét felváltja a „bent” igazsága.

János szavaival élve: kilépek abból, ami „a világtól van”, és átadom magam annak, ami az „Atyá­tól” származik. Lecsupaszodás ez, álarc nélküli lét, önátadás és – ne féljünk ki­mondani – fegyverletétel. Ugyanis éle­tünk nyomorát éppen azok a harcok teszik akuttá, amelyek végső soron tel­jesen feleslegesnek bizonyulnak. Miért állok bele egy vitába? Mi célból vállalkozom fölösleges küszködésekre? Mi az oka annak, hogy képtelen vagyok elengedni, s ezáltal bezárom magam egy olyan spirálba, amely nem ad békét, sem meg­nyugvást, s lehetetlenné teszi számomra, hogy felszabadul­tan és önfeledten csak legyek? Miért vélem úgy, hogy csu­pán a harci zsákmányként, erővel és erőszakkal elragadott, kifaragott identitás tud felemelni engem?

A jézusi dialektika kicsinység és nagyság, elsőség és utol­sóság, felmagasztaltatás és megaláztatás között e ponton egészen mély antropológiai értelmet nyer. A beteljesült élet fénye ragyog fel: „Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10). Nem félek kimondani ezt a mondatot. Nem félek elengedni.

Római tanulmányi éveim idején kitettem az íróasztalom fölé a következő idézetet: „Aki beképzeli magának, hogy valaki, holott semmi, önmagát áltatja” (Gal 6,3). Ezek sze­rint nem is megalázó „haszontalan szolgának” lenni? Le­hetséges, hogy a „semmiségünk” a „mindenség” ígéretével kecsegtet? Egyre inkább biztos vagyok abban, hogy az elen­gedés az egyik legnagyobb tusa, amelyet meg kell vívnunk. Lehet, hogy sérülten és sántán kerülünk ki belőle, mint Já­kob a Jabbok folyó gázlójánál, ám mégis az Úr áldásával te­lünk el. Mert hát nem a szolgaság az üzenet, hanem a Vala­kihez tartozás. Azzal az Istennel vagyok így kapcsolatban, aki egyedül képes arra, hogy ne „kívülről” határozzon meg engem, hanem az elengedés végső szabadságában engedi meg számomra, hogy önmagam legyek.

Fotók: iStock


A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. novemberi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Megosztás