Az elveszett lány

1918. október 29. Ezt a napot Jánosy Ilka élete végéig nem fogja elfelejteni. Aznap szökött el otthonról a nővére, és aznap indult el a nyomozói karrierje. A Monarchia széthullóban, a spanyol nátha kegyetlenül szedi áldozatait, Ilka azonban az idővel versenyt futva, kétségbeesetten próbálja felkutatni Annát.

Reménytelennek tűnő vállalkozásában váratlan segítőkre talál egy jóképű rendőrfelügyelő, Eperjessy Ádám és egy titokzatos apáca, Erzsébet nővér személyében. Kollarits A. Christie (Kollarits Krisztina) sodró lendületű krimijét olvasva képzeletben bejárjuk a korabeli Budapestet, s különösen is sokat bolyongunk az egykor Kis Vatikánnak is nevezett józsefvárosi Palotanegyedben.

A Szent Szív zárda rejtelmei

Ilka sokáig zörgetett a zárda kapuján, de nem történt sem­mi. Ez azért volt furcsa, mert napközben rögtön a bejárat mellett, egy kis fakalitkában mindig ott ült a kapus nővér, hogy fogadja a látogatókat. Most hol lehet? Végül hosszas várakozás után mégiscsak feltárult a kapu, és a lány legnagyobb meglepetésére Erzsébet nővér állt az ajtóban.

– Hát maga hogy kerül ide? – kérdezte az apáca, de aztán a választ meg sem várva szélesebbre tárta a kaput, majd gondosan bezárta a háta mögött.

A lány üdvözölni akarta a nővért, de az intett, hogy hall­gasson. Felsietett a bejáratot a nyolcszögletű előcsarnokkal összekötő néhány lépcsőn, s az előcsarnokból nyíló foga­dóterembe vezette tanítványát. […] Ilka nem értette, mi­ért ide tessékelte be Erzsébet nővér, hiszen ő nem vendég, idetartozik. Csak ekkor vette észre, milyen gyanús csend van az egész épületben.

− Nem lett volna szabad beengedni magát, mivel a fő­nökasszony megtiltotta, hogy a külvilággal érintkezzünk. Borzasztóan fél a spanyolnáthától, úgyhogy hazaküldtük az összes diákot, már csak néhányan vannak itt, akikért nem jöttek még el a szüleik. De maga mit keres Pesten? A fővárosban a legnagyobb a fertőzésveszély. Miért nem maradt otthon? – nézett rá szemrehányóan az apáca. − Csak nem vonattal jött?

− De igen, sajnos kénytelen voltam – mondta Ilka re­megve, és könny szökött a szemébe.

[…]

– A nővérem elszökött otthonról egy fiatalemberrel, aki egy ideje csapta neki a szelet. Ezt a rövid üzenetet hagyta hátra, amelyben valami esküvőről hablatyol. Közben vi­szont, nézze csak, nővér, ebben az újságban azt írják, hogy ez a férfi, akit mi Balkay Istvánként ismerünk, valójában Szedlacsek István, és veszélyes szélhámos. Az egész az én hibám! Anyánk néhány hétre Aradra utazott a beteg nagy­nénjéhez, és ránk bízta a házat. Én láttam, hogy Anna fü­lig szerelmes, de semmi rosszra nem gondoltam. Főképp arra nem, hogy néhány hét ismeretség után már házassá­got tervez, és elszökik Istvánnal ezekben a háborús idők­ben! Papa a fronton, nem tudtam, mit tegyek, ezért a kö­vetkező vonattal én is feljöttem Pestre. De hogy itt hogyan fogom megtalálni a nővéremet… arról fogalmam sincs. Könyörgök, kedves nővér, segítsen! A szüleim nem tud­hatják meg, hogy mi történt! Mire anyánk hazaér Szom­bathelyre, nekünk otthon kell lennünk. De hogy találjam meg Annát? Még egy rokonom sincs, akinél aludhatnék. Nem tudtam, hogy a spanyol miatt bezárt az iskola. De azért ugye itt maradhatok!?

Erzsébet nővér fejcsóválva és egyre nagyobb megdöbbe­néssel hallgatta tanítványát. A hallottak egyre jobban fel­zaklatták, de ügyelt arra, hogy arca rezzenéstelen marad­jon. Ilka aggodalmát jobban át tudta élni, mint azt a lány sejthette, de úgy gondolta, a múltja senkire sem tartozik. Bizonyos események jobb helyen vannak mélyen eltemet­ve a szívében. És Ilka nagyon csodálkozott volna, ha meg­tudja, hogy nem ez az egyetlen titok, amelyet a zárda falai őriznek. Miután a lány elhallgatott, Erzsébet nővér rövid töprengés után a következőt határozta:

− Most először is szépen menjen fel a szobájába, pakol­jon le, aztán a fürdőszobában jó alaposan mosakodjon meg! Állítólag ezzel lehet a legjobban csökkenteni a fertő­zésveszélyt. Az úti ruháit is rögtön le kell adni a mosodába. Utána pihenjen le. Gondolom, egész éjjel ébren volt. Addig én beszélek a rendfőnök asszonnyal, és engedélyt kérek, hogy maradhasson. Másrészt alaposan áttanulmányozom ezt a két írást, és átgondolom a teendőket.

Ilka örömmel engedelmeskedett.

A hirtelen rátörő fáradtságtól szinte félálomban követte a nővér utasítását, és felment az első emeletre, egykori szo­bájába. […] Lerakta kis bőröndjét, leült a legszélső ágyra, levetette cipőjét, és érezte, hogy most képtelen kimenni fürdeni, de még levetkőzni is, úgyhogy ruhástul dőlt vé­gig az ágyon, és szinte azonnal elaludt.

*

Eközben Erzsébet nővér a szobájába sietett a kabátjáért, és a zárdától alig öt percre, a Jézus Szíve-templom melletti épületben üzemelő Kongregációs Otthonba ment, mivel úgy sejtette, hogy ott találja páter Bús Jakabot.

Az otthon ajtaja tárva-nyitva volt, a portán nem volt senki, úgyhogy Erzsébet nővér az előcsarnokból befordult a bal oldali folyosóra, ahonnét három nagyobb terem is nyílott, amelyet a háború miatt a Jézus Társasága papjai kórteremmé alakítottak. Korábban Erzsébet nővér gyak­ran átjött segíteni a betegápolásban, de az elmúlt hetek­ben nem járt itt. Hélene nővér megtiltotta neki. Nyílt titok volt ugyanis, hogy a frontról hazatérő katonák hurcolták be a spanyolnáthát a fővárosba.

A jezsuiták házfőnöke, páter Bús Jakab azonban mit sem törődött a veszéllyel, ideje nagy részét a betegekkel töltöt­te, meghallgatta a gyónásukat, a haldoklóknak feladta az utolsó kenetet, hogy megnyugodva nézhessenek szembe a halállal. Egyszerű bácskai földműves családból szárma­zott, s bár kiváló képességeinek köszönhetően nagy tu­dású teológus vált belőle a Jézus Társaságában, sohasem felejtette el, honnét jött. Talán éppen ezért tudott olyan jól szót érteni az egyszerű emberekkel is. Most is az egyik kórteremben akadt rá Erzsébet nővér.

– Páter Bús!

Hatvan év körüli pap emelkedett fel az egyik betegágy melletti székről.

– Erzsébet nővér! Micsoda kellemes meglepetés! Hát magára igazán nem számítottam! Jöjjön, van itt tennivaló elég! – sietett az apáca felé széles mosollyal.

– Atyám, nem beszélhetnénk egy nyugodtabb helyen? – kérdezte tétován a nővér.

– Ahogy óhajtja! Talán gyónni akar?

– Nem, másról van szó, de a tanácsa kellene, atyám – magyarázta Erzsébet nővér, és miután a folyosó végén az egyik ablakmélyedésben megálltak, beszámolt páter Bús­nak az Ilkától hallottakról.

– Jó, hogy felkeresett, bár félek, nehéz lesz azt a leányt ebben a kavarodásban megtalálni – sóhajtotta a pap. – Az emberélet az utóbbi időben nagyon olcsóvá vált. De hát ajánljuk imáinkban ezt a leányt is Jézus Szent Szívének! Eperjessyt ismerem, megbízható ember, forduljon nyugod­tan hozzá. Magam is megpróbálok néhány követ megmoz­gatni, hátha sikerrel járunk – mosolygott biztatóan a pap.

Népünnepély a Rákóczi úton

Eperjessy édes álmot látott: egy hangulatos római kávézó teraszán ült, sütött a nap, és épp felé tartott a pincér, tál­cáján a megrendelt melange-ot egyensúlyozva. A rendőr­felügyelő nagyot szippantott a gőzölgő kávé illatából, és a másik oldalára fordult a kényelmetlen kanapén. A zson­gító hangulatból a következő pillanatban Wetzel jókedvű kurjantása zökkentette ki:

− Jó reggelt, főnök! Egész éjjel bent volt?

Eperjessy álmosan résnyire nyitotta a szemét, és meg­pillantotta a segédfogalmazót kezében két pohár kávéval, kipirult arccal. A következő pillanatban Wetzel lelkesült hangon egész szóáradatot zúdított az ébredező nyakába:

− Kitört a forradalom, tanácsos úr, és a sarki vendéglős rögtön felajánlotta szolgálatait a Katonatanácsnak, amikor kiderült, hogy az együttműködő vendéglősök és kávésok a katonai raktárakból kapnak alapanyagot, és abból kell megfőzniük a katonák számára az ebédet és a vacsorát. Pesten reggel a kaszárnyákban és a kórházakban valódi ká­vét osztottak! A mi Mészáros Lajosunk meg nem volt rest, beüzent a Térparancsnokságra, ahol most valami Heltai főhadnagy az úr, tegnap éjjel ugyanis Várkonyi tábornok lemondott, és átadta a hatalmat a Katonatanácsnak. Szóval Mészáros beüzent, hogy a rendőrségről sem kéne megfe­ledkezni, főhadnagy úr, és hogy ő áll szolgálatára a Gyorskocsi utcaiak ellátmányának ügyében. És bejött neki! Egy automobilon hamarosan hozták neki az árut, úgyhogy nagy most a sürgés-forgás a Szomjas Kacsában, állítólag délre kész lesz az ebédünk. Hús hússal lesz a menü!

− Ágyba jön az ingyenkávé? Délben ingyenebéd? Hát, tényleg nagyot fordult a világ egy éjszaka alatt! – dörmögte Eperjessy, és már nyúlt is a kávéja után. – Pedig boldogult édesapám hányszor mondogatta, hogy „Nincsen ingyen ebéd”, meg hogy „Mindenért meg kell dolgozni…”

− Avagy „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” – tódította Wetzel.

– De hát nem az a forradalom lényege, hogy minden másképpen lesz, mint eddig? Kezdve azzal, hogy vége a há­borúnak. Azt beszélik, az éjjel a Keletiből már el sem in­dultak a következő menetszázadok a frontra. Főnök, nem mehetnék át egy kicsit Pestre körülnézni? Állítólag való­ságos népünnepély van ott.

− Népünnepély?

– Az.

− Jó, hát abból tényleg nem maradhatunk ki. És úgy mel­lékesen megmutathatnánk a Keletinél a bérkocsisoknak az eltűnt lány fotográfiáját. Persze a Nyugatit sem kellene kihagynunk, ki tudja, melyik állomásra jött be a vonatuk.

Az elgondolást hamarosan tett követte: miután Eperjessy némileg rendbe szedte magát, vették a kabátjukat, és el­hagyták a rendőrség épületét. Szapora léptekkel haladtak az Erzsébet híd felé. Talán a Duna közelsége tette, de a fel­ügyelő úgy érezte, csontjáig hatol a metsző hideg. Kalapját jobban a fejébe húzta, de kabátja gallérját nem hajtotta fel, nem akarta, hogy a mellette vidáman fütyörésző Wetzel puhánynak nézze. A híd túloldalán, amint a Ferenciek terére értek, valóban egy népünnepély sűrűjében talál­ták magukat. Az egész város fellobogózva nemzeti színű zászlókkal. Csupa boldog, vidám ember jött velük szembe, férfiak, asszonyok, gyerekek. És mindenütt katonák, a sap­kájukon őszirózsa. A száguldó automobilokon fürtökben lógtak az emberek. Katonák és civilek egymást ölelgették az utcán, hangosan énekeltek, kurjongattak, időnként a le­vegőbe lövöldöztek.

Eperjessy és Wetzel fél tíz felé ért az Astoria Szállóhoz. Egy férfi szónokolt az erkélyről. Hogy mit, azt nem értet­ték, de a jól értesültek szerint Lovászy Márton, a Nemze­ti Tanács egyik vezetője volt az, és épp akkor adta hírül, hogy a király Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnök­nek. A bejelentést hatalmas üdvrivalgás fogadta. Az em­berek egymás kezét szorongatták, végre győzött a forra­dalom! Újabb és újabb alakok tűntek fel az erkélyen, és szónokoltak az egybegyűlteknek, de Eperjessyék erre már nem voltak kíváncsiak. A lényeget már tudták, a részlete­ket meg majd elolvashatják a holnapi újságban. Elindul­tak hát a Keleti pályaudvarra, de alig haladtak pár száz métert, amikor hangos kiabálásra lettek figyelmesek. Egy fiatal hadnagyot vett körült tíz-tizenkét ember. Az egyik késsel hadonászott az orra előtt.

− Le a csillagokka’, le a kitüntetésekke’! Várgyá’ csak, mingyár’ levágom őket! – hangoskodott a késes alak.

− Most jöttem a Piavétól, amíg te itt lófráltál Pesten, én háromszor sebesültem meg. Hagyj békén, és ne merj a ki­tüntetéseimhez nyúlni!

− Wetzel, jöjjön gyorsan! Lépjünk közbe, mielőtt elfa­julna a dolog! − rántotta meg Eperjessy a még mindig bá­mészkodó segéd fogalmazó karját.

− Igenis, parancsára, felügyelő úr!

− Emberek, lépjenek hátrébb! Rendőrség. Mi folyik…? – de a mondatot már nem tudta befejezni Eperjessy. Éles sikoltást hallott, majd egy test tompa puffanását. Amint áttörte magát a bámészkodók gyűrűjén, megpillantotta a földön fekvő hadnagyot. Arca falfehér, zubbonya átvé­rezve. Mellette a földön egy csokor virág hevert.

− Nincs maguk között orvos? Wetzel, a mentőket, gyor­san! − kiáltotta a felügyelő, majd a sebesülthöz hajolt, hogy kitapintsa a pulzusát. Ekkor vette észre, hogy a szúrás ép­pen a szívébe hatolt. Eperjessy tanácstalanul felpillantott, s tekintete egy másodpercre összetalálkozott a gyilkos hi­deg pillantásával. A szedett-vedett ruházatú férfi alig két méterre állt tőle, s minden sietség nélkül épp az övébe csúsztatta a kését.

− Zsernyákok! Gyere már! Tűnjünk innen! − rántotta meg a fickó karját egy feltűnően jóképű, huszáregyenru­hát viselő fiatalember, s a következő pillanatban mindket­ten futásnak eredtek.

− Wetzel, utánuk, kapjuk el őket!

A Jezsuita Kiadó nemrég indított regénysorozata, amelyben harmadikként Az elveszett lány megjelenik, az Úton nevet viseli. Olyan kevésbé ismert, még felfedezésre váró irodalmi alkotásokat tárunk e sorozatban az olvasók elé, amelyek az emberi élet valamilyen nehéz, de felszabadító fordulópontjáról szólnak. Sokszor komoly döntéseket kell hoznunk, hogy merre haladjuk tovább. És van, amikor a legnehezebb amellett dönteni, hogy ne térjünk le a megkezdett útról, hogy higgyünk az eredetileg kitűzött céljainkban. Kollarits A. Christie első regényének főszereplője, Ilka személyében olyan fiatal lányt ismerhetünk meg, akinek a szíve a sok nehézség ellenére is alapvetően megmarad derűsnek, s aki a csalódások ellenére is kitart céljai mellett.

Horváth Árpád SJ