Sokan az általa fejlesztett társasjátékairól vagy emlékezetes jegyesoktatásairól ismerik. Huszonhat éve plébánosa a zugligeti Szent Család-egyházközségnek, mégis új arcát ismerhették meg a hívek az elmúlt években, amikor betegségei – egy szívinfarktust követően több rákos megbetegedés – hatására a szenvedés megélését is lelkipásztori munkájának szolgálatába állította.
– Azt mondta – lapszámtematika ide vagy oda –, nem szeretne explicit módon az alázatról beszélni. Miért?
– A lelkiség összetett dolog. Ha egy dolgot kiemelünk, az nem fedi le a teljes valóságot, legfeljebb villanásokat ad. Nekem nem ez a célom. Ráadásul visszás, ha beszélünk róla, de nem éljük. Márpedig teljesen én sem élem, nekem is nehézséget okoz. Talán emiatt ódzkodtam leginkább.
Fotók: Orbán Gellért
– Az elmúlt néhány évét meghatározták sorozatos betegségei. Mindennek az elfogadásában hol tart most?
– Mindegyik meglepett. Az első komoly betegségem a szívinfarktus volt. És az volt a tapasztalatom, hogy bár az ember tudatában ott van, hogy egyszer meg fog halni, mégsem érti e szavakat. Újdonság volt például azzal szembesülni, hogy a halál most nem nagy távolságban van tőlem, hanem itt van konkrétan, és akár holnap meghalhatok. És akkor az ember értékeli az életet. Hogy mennyire szép a tavasz, az illatok, a madárcsicsergés, a növények sarjadása és egyáltalán maga az illat, ami a levegőben van. Értékelem az életet, és hogy ennek már nem leszek része. És ezt sajnálom. Utána jön a következő kérdés. Mi lesz velem, ha meghalok? Teológiailag nyilván tudjuk, de ez nem teológiai tantárgy, hanem maga az élet. Feladat tehát ezeket a fogalmakat, amelyekről az egyház is tanít, jobban a magamévá tenni, hogy személyesek legyenek, az én életemnek a személyes részei, ne pedig idegen test.
– Eldöntötte, hogy a betegségek alatt is kommunikál, kapcsolatban akar maradni a hívekkel. Ezekben a megszenvedett igazságokban, átimádkozott posztokban erő van. Gondolkodott-e már azon, hogy így valami olyan többletet tud adni az embereknek, amit a betegség nélkül talán nem?
– Nagyon sokan úgy vannak, hogy magánügynek tekintik a betegséget, ami valójában nem tartozik másra. Ugyanígy mással kapcsolatban is: a keresztelés magánügy. Dehogy! Keresztényként nem vagyok olyan helyzetben, ami a magánügyem lehetne. A házasságom sem magánügy, hanem ha keresztény vagyok, akkor a közösségre is tartozik, hogy hogyan élem meg a párkapcsolatot. Ugyanígy érzem, hogy a betegség sem az én magánügyem, hanem közügy, már csak azért is, mert a híveket érdekli, hogy mi van a papjukkal, mit él meg. Ezért ebben nagyon fontos az őszinteség, hogy ne csak azt mutassam, milyen erős ember vagyok, aki rögtön megtalálja a megoldásokat a saját életére, hanem kétségeim vannak, kételyeim vannak, miértjeim vannak. Perlekedek az Istennel, hogy miért velem történik mindez, főleg amikor ilyen kevés pap van… Ez is a valóság része.
– Szüksége volt minderre?
– Az teljesen biztos. A megpróbáltatások átalakítottak, és jó irányba formáltak egy idő után. Segítettek megtapasztalni, hogy mit jelent az, amikor a megsebzett lét állapotában vagyok. Amikor az ember tele van fájdalommal, fizikai fájdalmakkal, akkor gondolkodni sem tud. Elmélkedni, sőt imádkozni sem tud. Ez szörnyű valóság, mert csak az van benned, hogy most fájdalmaid vannak, amik rád szálltak, betöltik a lelkedet, és nem tudod, mikor fogsz tudni fölállni, vagy egyáltalán mikor szűnik meg ez a fájdalom. Az ezt megélő emberekkel való azonosulás óriási ajándék volt. Amikor látok az onkológián embereket kihullott hajjal, szemöldökkel, hófehéren, lefogyva a falnak támaszkodni, hogy el ne essenek, akkor tudom, mit élnek meg, és tudom, milyen helyzetben vannak. Amikor csak a túlélés van, semmi más. Tehát nincs kedved olvasni, nincs kedved semmihez, nincs, nincs. Csak vagy. Elvagy.
– Legutóbb karácsony előtt néhány héttel esett ágynak ismét. Ha sokadszorra történik meg, felkészültebb az ember? Van, ami segít?
– Bizonyos értelemben segít a tapasztalat. Ugyanakkor az nehézség, hogy tudom előre, a kórházi lét nem leányálom. Egy intenzív osztályon eltöltött huszonnégy óra a borzalmak borzalma, ágyhoz vagy kötve, egy függöny választ el a többi betegtől, mennek a gépek, a zúgás, az ápolók, az orvosok, a jajgatás, a fájdalmas kiáltások… Nagyon fontosak ilyenkor az emberi kapcsolatok. Akik bejöttek a szobámba, akár órákig ott maradtak, és mély beszélgetésekre jutott idő, mert én ráértem. Ezt üzenem az olvasóknak is: nagyon fontos, hogy ha bemegyek látogatóba egy beteghez, ne nézzek az órámra, és ne siessek, mert akkor ő bezárul előttem. Nem akar terhelni, feltartani. Viszont ha időt szánsz rá, akkor nemcsak, hogy a beteget nem sérted meg, hanem te magad is gazdagodsz beteglátogatóként.
– Gondolnánk, hogy a sorozatos megpróbáltatások elfárasztják, és kevésbé várja már, hogy újra vis�sza kelljen térni a munkás hétköznapokba. Ehhez képest gyakran elmondja, leírja, hogy önt főként ez motiválja. Pedig talán még a papi szolgálatról is elsősorban a munka jut eszünkbe.
– Igen. Számomra csoda volt, amikor egy pap azt mondta, annyira szereti a papságot, hogy ha fizetni kéne érte, akkor ő fizetne. Tehát ő nem azért van, hogy megfizessék, sőt! Ez a fajta lelkiség, megközelítés számomra csodálatos. Szóval én is így vagyok vele, hogy nekem ez ajándék. Nagy fájdalmam volt, hogy a karácsonyt távol kellett töltenem, nem éltem meg úgy, hogy akár egy pásztorjátékon, karácsonyi koncerten jelen lettem volna, és a karácsonyi szertartásokat másoknak kellett végeznie. Nagyon jó papok voltak, akik kisegítettek, mégis azt éltem meg, hogy más van ott, ahol nekem kéne lennem. Nem igazán tudtam elfogadni ezt a helyzetet.
– Szülei egyedüli gyermeke, és szinte sajnálja azokat, akik nem tapasztalhatták meg, hogy a két szülő minden szeretetét csak rá „pazarolja” – mondta egyszer. Azóta mennyire határozza ez meg – papként, közösségvezető plébánosként?
– Nagyon jó a kérdés, egykeként tényleg óriási szeretetet kaptam. Azt is mondanám, hogy az ne menjen el papnak, akit gyerekkorában nem szerettek. Mert akit nem szerettek, az akkora sérüléssel és hendikeppel indul, hogy egész életében nem tudja behozni. Mert itt a szeretetet tovább kell adni. Óriási tőke, ha olyan kultúrát, hitet, szeretetet kap az ember… Egy pap ebből, erre tud építeni. Igen, lehet, hogy ez a szeretet kicsit tékozló, de hát Jézusnak is, az Atyának is tékozló a szeretete. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel kapjuk (Lk 6, 38). Annak ellenére, hogy mindez a VIII. kerületben történt. A Dankó utcában nőttem fel, olyan körülmények között, amilyenek ma már eléggé elképzelhetetlenek. Amikor télen befagyott a víz, úgy kellett lecsavarni a csapot, és fölmelegíteni, vagy sót tenni a csőbe, hogy kiolvadjon, aztán egy-két órát kellett melegíteni gázlámpával. Ennek ellenére nem éreztem ezt tragédiának, boldog gyerekkorom volt, mert szerettek.
– Szenvedélye másokkal együtt játszani. Sokan ismerik az ön által fejlesztett társasjátékokról, és egy időben rendszeresen kártyázott is.
– Sokat ultiztunk, most már nagyon hiányolják is a partnereim. Csak hát nem tudok még elmenni a lábam miatt.
Szóval én azért hiányoltam, hogy nincs testvérem. Ez megpróbáltatás volt. Együtt játszani jobb. A játék nagyon fontos része az életemnek, de még több ennél: valójában maga az élet egy játék. Isten is játékos Isten. Az egyik jellemzője a játék, és szeret meglepetéseket szerezni. Ugyanakkor a játékban benne van a rugalmasság is, ez is fontos, nem csak a szabályok. A játék nagyon sok mindent elárul az emberről. Például azt, hogy tud-e veszíteni. Az egy alapelv, hogy tudj veszíteni is.
– Milyen játékosnak?
– Én sem teljesen tudok veszíteni, de most már azért ezt is tanulom. Egyébként a tízparancsolat helyett is szerencsésebb volna sokszor tíz játékszabályról beszélni. A világ legnagyobb tragédiája, hogy egyesek fölülírják ezt a játékszabályt, amit Isten hozott, a maguk képére és hasonlatosságára. Megfelelő módon kell értelmezni ezt a játékszabályt. Ha félreértelmezzük a szellemiségét, nem látjuk meg, hogy Isten alkotta, az ő szeretete, a gondviselő Isten jósága van mögötte. Ha ezt nem vesszük észre, akkor a szabályokat csak levert kerítéseknek fogjuk föl, amelyek behatárolnak bennünket, és a szabadságunkat korlátozzák.
– Biztosan föl lehet fogni ilyen játékként egy egyházközség vagy az egyház életét is.
– Az lenne jó, ha így kezelnénk. Tulajdonképpen a legtöbb ember megfelelési kényszertől szenved, meg akar felelni, és így tekint a szabályokra is.
– Mármint önnek mint plébánosának akar megfelelni?
– Nem nekem, Istennek. Ott kezdődik, hogy Istennek is. De mit akar az Isten? Én mindig ezt a kérdést szoktam feltenni. Erre persze mindenféle válasz születik, pedig Isten egyedül azt akarja, hogy boldogok legyünk. Semmi mást. Nincsenek elvárásai, amiknek meg kellene felelni.
– Az egyház többi szereplőjével mennyire tud együtt játszani ebben a társasban? Milyen az önben élő egyházkép?
– Nem akarom szépíteni. Azt látom, hogy korábban mi, papok sokkal jobban összejártunk. Segítettük, látogattuk egymást, papi közösségeket hoztunk létre. Ez erősített bennünket. Az individualizmus korában a papság is individualizálódott. Elszelfisedtünk. Én, én, én. Az alázat a lelkiség alapvető része. Ha Istenhez közelebb akarsz kerülni, erre van leginkább szükség. Ha melldöngetve megyek hozzá, mondván: én vagyok valaki, az Isten tapintatos, és elhallgat. Nem fog megszólalni. Az út hozzá ez: Uram, én porszemnyi semmi vagyok – és ezt nemcsak kimondom, hanem így is gondolom –, és szükségem van rád. Egyedül semmire nem megyek, és sehová sem tudok eljutni. Belé kell kapaszkodnom. Mindezzel az imádságom alapját is megteremtem.