Január közepén váratlanul szabadon engedte a koncepciós perben évtizedekre elítélt Rolando Álvarez püspököt a nicaraguai kormányzat. A Vatikánba menekített főpap azóta is hallgat, ám a spanyol nyelvű sajtóban megjelent néhány kommentár, amelyek alapján a helyzet és a háttérben zajló szentszéki diplomácia voltaképp egész ismerősnek tűnhet.
Egy évvel ezelőtt, 2023 márciusában bezárt a Vatikán hivatalos képviselete Nicaraguában. A közép-amerikai országból azóta hónapról hónapra érkeznek az egyházüldözésről szóló, egyre aggasztóbb hírek. Lapunk hasábjain is beszámoltunk az államellenes összeesküvés vádjával házi őrizetben tartott, majd huszonhat év fegyházra ítélt managuai, azaz fővárosi püspök sorsáról, az egyik napról a másikra államosított katolikus intézményekről, a szerzetesrendek betiltásáról és vagyonuk elkobzásáról. A helyzet cseppet sem látszott enyhülni, hiszen a Daniel Ortega diktátor által vezetett állam január elején immár a második püspököt börtönözte be, amiért nyilvánosan merészelt imádkozni Álvarez püspök szabadon bocsátásáért.
Fotó: AfP
Ilyen előjelek után bombaként robbant a hír 2024. január 14-én, hogy a két főpásztor és tucatnyinál több paptársuk a Vatikánba érkezett. A nicaraguai kormány sietve kiadott sajtóközleményében köszönetet mondott Ferenc pápának, a vatikáni Államtitkárságnak és különösen Pietro Parolin bíboros államtitkárnak és munkatársainak „a tiszteletteljes és diszkrét koordinációért”. Bezárt nunciatúra ide, kiutasított külképviselők oda, a színfalak mögött gőzerővel zajlottak tehát a diplomáciai tárgyalások, és talán az is a „játszma” része lehetett, hogy újév napján a szentatya imádságra szólította fel a világegyházat Nicaraguáért. (Néhány nappal később az USA is közleményben sürgette a bebörtönzött papok szabadon bocsátását.) A januári akció óta azonban nem szólalt meg az ügyben sem a pápa, sem a kiszabadult két püspök. Kik a főszereplők, és mi lehet a háttérben?
Banánköztársaság
Nicaragua igazi kompország. Közép-Amerika közepén terül el, és már a spanyol konkvisztádorok idején is itt keresztezték egymást a déli és az északi kontinensfelet, illetve az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő kereskedelmi útvonalak. Mivel a XIX. század óta önálló ország keleti partvidékén hatalmas tó található, az észak-amerikai befektetők eredetileg itt akarták megépíteni a két óceánt összekapcsoló hajózható csatornát. A nicaraguai politika és gazdaság azóta is jelentős részben az USA befolyása alatt áll – jelentős részben pedig az ez ellen küzdő baloldali/nemzeti/marxista mozgalmak irányítják, amelyek a közeli Kubából, illetve Venezuelából importálják a politikai know-how-t és a tőkét. Az ország XX. századi történetét két rendszer, illetve ideológia határozta meg: a Somoza-rezsim, illetve politikai utódai az USA-párti, Augusto Sandino és elvtársai pedig az utóbbi irányvonalat képviselték.
Ami a közelmúltat illeti, 1990 és 2006 között somozista kormányzata volt az országnak, amikor is némileg váratlanul – és demokratikus módon – a sandinista Daniel Ortega került hatalomra, aki 2022-ben immár ötödik elnöki ciklusát kezdte meg. Ám ahogy az idősödő vezetők esetében szokás, a hetvenkilencedik évében járó egykori partizán már csak egyre radikálisabb eszközökkel tudja fenntartani hatalmát. Az USA persze folyamatosan szankciókkal sújtja a rezsimet, ennek és a mélyrepülésbe került Venezuelának „köszönhetően” a nicaraguai életszínvonal meredeken csökken, a korrupció egyre nagyobb, az elégedetlenkedő polgárok tüntetéseit erőszakba fojtják, a rendszer ellen felszólalókat pedig sorban börtönzik be államellenes összeesküvés vádjával. A másfél magyarországnyi területen mára mindössze hatmillióan laknak, s csak a legutóbbi években tíz-tizenöt százalékkal csökkent a lakosság létszáma az erőszakhullámot követő kiutasítások, illetve az emigráció folytán.
Rohamrendőrök a matagalpai püspöki palota előtt (fotó: AFP)
Comandante Daniel
José Daniel Ortega Saavedra 1945-ben született, a fővárosi jezsuita egyetemen volt joghallgató, ám a hatvanas évek elején csatlakozott a Szandinista Nemzeti Felszabadítási Fronthoz. Egyre feljebb lépkedett a mozgalom ranglétráján, mígnem egy fegyveres rablás után hét évre bebörtönözték, majd Kubába száműzték. Itt hamarosan Fidel Castro gerillái között talált új elvtársakat, kiképezték marxizmus–leninizmus ból is, s a kubai vezetőtől kölcsönözte a hívei körében előszeretettel használt titulusát, a Comandantét (Parancsnok). Kiképzését követően ugyanis visszacsempészték Nicaraguába, és a Somoza-rezsimet megdöntő puccs után 1981-től informálisan, 1985-től pedig már elnökként az ország vezetője lett. Egy ciklust követően alulmaradt a választásokon, de 2006-ban visszatért, sőt a szegénység felszámolását célzó, ideológiailag megszelídített programjának köszönhetően kétszer is újrázhatott. A harmadik ciklus megkezdéséhez még csak egy alkotmánymódosítást kellett áterőltetnie, negyedik államfői időszakát azonban már csak a régi időkből ismerős erőszakos módszerekkel sikerült megszilárdítania. A jóléti intézkedések alapját megteremtő venezuelai források elapadtával ugyanis 2018-tól megszorításokra kényszerült, amelyek ellen tömegek vonultak utcára. A rendőrség a tüntetéseket brutálisan leverte, több százan életüket vesztették, s a terror azóta sem látszik enyhülni.
Az elmúlt években több száz kormánykritikus személyt, ellenzéki politikust – köztük elnökjelölteket – tartóztattak le és ítéltek el, ezernél több alapítvány és civil szervezet munkáját lehetetlenítették el arra hivatkozva, hogy külföldi ügynökök. Bedöntötték a legpatinásabb liberális napilapot, működésképtelenné tették a független médiumokat, több száz újságíró menekült el az országból. Mindeközben Nicaragua sorra szakítja meg a diplomáciai kapcsolatot az USA szövetségeseivel, s a lehető legszorosabbra fűzi viszonyát a kommunista Kínával, és Oroszország ukrajnai inváziójának jogossága mellett foglal állást.
Keresztény, szocialista, szolidáris?
A nicaraguai katolikus egyház mindezt persze nem hagyhatta szó nélkül, hiszen az ellenzék elfojtását követően az egyedüli széles társadalmi beágyazottságú ellensúly maradt. Amint a szomszédos Honduras apostoli nunciusa, Pintér Gábor érsek rámutatott egy korábbi interjúban, Nicaraguában a környező országoktól eltérően alig hódítottak teret az észak-amerikai protestáns egyházak, és a lakosság döntő többsége gyakorolja is katolikus vallását. Ezt felismerve, amikor 2006-ban visszatért az elnöki palotába Comandante Daniel, marxista jelszavait a „kereszténység, szocializ mus, szolidaritás” szlogenre cserélte, és úgy fogalmazott: „Jézus Krisztus a hősöm.” Templomi házasságot kötött nyolc gyermeke édesanyjával, Rosario Murillóval (aki 2016 óta alelnökként is mellette áll), és szigorú abortusz- és melegtörvényekkel is a konzervatív katolikus körök felé tett gesztust.
A nicaraguai elnöki pár (fotó: AFP / NICARAGUAN PRESIDENCY / CESAR PEREZ)
Amikor a zavargások bő öt évvel ezelőtt kitörtek, a nicaraguai egyházi vezetők egyfelől elítélték a rendőri erőszakot, felszólaltak a jogállamiság helyreállítása érdekében, és segítő kezet nyújtottak az ártatlanul meghurcoltaknak, másfelől közvetíteni igyekeztek a kormányzat és az ellenzék között. Ortega elnök azonban ezt a kiállást igencsak rossz néven vette, onnantól fogva az egyházat Amerika-pártinak és az államellenes felkelők támogatójának minősítette, és a tisztogató lépéseket kiterjesztette a katolikus körökre is. Kijelentette, hogy az egyház antidemokratikus intézmény, hiszen sem a püspököket, sem a pápát nem a hívek választják, majd egy televíziós beszédében a papokat gyilkosoknak, puccsistáknak és külföldi ügynököknek bélyegezte.
Először az egyházi médiumokat kapcsoltatta le, majd kiutasította a pápai nunciust az országból, bezáratta a vatikáni képviseletet, koholt vádakra és jogsértésekre hivatkozva ellehetetlenítette a Szeretet Misszionáriusai és a Caritas Nicaragua működését. 2023 tavaszán betiltották a nagyheti körmeneteket, majd az addigra már hónapok óta házi őrizetben, majd előzetes letartóztatásban tartott, a száműzetésnek ellenszegülő Rolando José Álvarez Lagos püspököt huszonhat év börtönre ítélték. Tavaly nyáron Ortega államosította az egyházi egyetemeket, majd betiltotta a Jézus Társasága működését, elkobozva minden vagyonukat. De nemcsak a nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező intézményekre és szerzetesrendekre csapott le az elnök bosszúja: összesen mintegy negyven papot tartóztattak le, ítéltek el államellenes összeesküvés vádjával, és utasítottak ki az országból, megfosztva őket állampolgárságuktól. (A negyven fő tehát csak a nicaraguai születésű klerikusokat jelenti, ennél jóval magasabbra rúg a kiutasított, illetve az országba vissza nem engedett más nemzetiségű szerzetesek, misszionáriusok és egyházi szolgálattevők száma – a Fülöp-szigetektől Spanyolországig, Mexikótól Chiléig terjedő spanyol ajkú országok között mindig is nagy volt a mozgás.) „Küldetésének megfelelően az egyház csak békét, igazságot és szabadságot kért” – hangoztatta a külföldi ügynöknek bélyegzett papok egyike. José María Tojeira SJ, akit a jezsuiták kiűzésekor neveztek ki a rend Nicaragua-ügyi különmegbízottjának, úgy fogalmazott: „Bármennyire erősködjön is Rosario Murillo, hogy nincs egyházüldözés Nicaraguában, ami zajlik, egyértelműen az. Ekkora egyházellenes támadássorozatot, papok száműzését, erőszakos vagyonelkobzást és hasonlókat utoljára akkor láttunk, amikor Kínában Mao hatalomra jutását követően eltörölték a vallásszabadságot, és betiltották a katolikus egyház működését.”
A jezsuitákat sem kímélték
Amint arról A SZÍVben tavaly röviden beszámoltunk, 2023 nyarán Nicaraguában néhány óra leforgása alatt államosították a jezsuita fenntartású rangos Közép-amerikai Egyetemet (Universidad Centroamericana – egykor itt volt joghallgató Daniel Ortega), és kiűzték a campus részét képező rendházukból az intézményben tanító szerzeteseket. Két hétre rá, augusztus 23-án felfüggesztették a Jézus Társaságát mint jogi személyt, és minden vagyonukat elkobozták. Az intézkedések ellen nyilatkozatban tiltakozott a jezsuita egyetemek szövetsége, valamint P. Arturo Sosa SJ generális is, aki a Társaság ellen felhozott vádakat koholtnak minősítette, valamint szolidaritásáról és támogatásáról biztosította a helyi jezsuita közösséget. A Jézus Társasága közép-amerikai rendtartománya is közleményben szólalt fel a jogsértések ellen, ugyanakkor a helyzet rendeződését remélve, néhány idős és beteg rendtag kivételével a nicaraguai jezsuiták nem hagyták el az országot. A fejleményekkel kapcsolatban globális szóvivőnek kinevezett José María Tojeira SJ, aki korábban a közép-amerikai jezsuita rendtartomány provinciálisa volt, a nyár végén így fogalmazott a Vatican Newsnak: „A keresztény értékek mellett való következetes kitartás mindig győzedelmeskedik, akkor is, ha ideig-óráig hordoznunk kell a keresztet. A nicaraguaihoz hasonló helyzetekben a legfontosabb az állhatatosság, hogy közel maradjunk az emberekhez, ott legyünk a szükséget szenvedők mellett, és készen álljunk a párbeszédre, hátha mód nyílik rá. Erre törekszik az egyház, és erre törekszünk mi, jezsuiták is.”
Mintegy fél év elteltével visszatekintve a helyzetre, a Confidencial című, emigrációból tovább működő független nicaraguai digitális napilapnak adott videóinterjújában P. Tojeira elmondta, a helyben maradt jezsuiták a rendi keretek és intézmények nélkül is végezhető ifjúságpasztorációs feladataikat egyelőre ellátják, és el is fogják tudni látni, mivel meglátása szerint a nicaraguai egyházüldözés a januári fordulattal lényegében elérte a célját, és innentől lecsengőben van. Azt is elérhetőnek tartja, hogy az elkobzott vagyon sorsa rendeződjön. Ennek érdekében nemzetközi bírósági eljárás indításán dolgoznak: az elkobzott vagyon, így az egyetemi campus és a fenntartását szolgáló több mint hetvenezer hektáros gazdaság (utóbbit azóta felosztották a rendszer korrupt hívei között) értékbecslése folyamatban van, és nemzetközi bíróságon, peres úton legalább a befektetett tőke egy részét megpróbálják visszaszerezni. A kárpótlásra szüksége is lesz a közép-amerikai rendtartománynak, ugyanis az államosított egyetem mintegy ezerhatszáz hallgatójáról kell gondoskodniuk, akik az elmúlt félévet kihagyták, és most próbálják két országgal arrébb folytatni tanulmányaikat. Többségük Guatemala, kisebb részük pedig El Salvador jezsuita egyetemein tanulhat tovább, nekik most egytől egyig jelentős anyagi segítséget nyújt a Jézus Társasága, tandíjmentesség, valamint a lakhatásukat és megélhetésüket biztosító ösztöndíj formájában.
A mesztic Mindszenty
Az akarva-akaratlanul a nicaraguai egyházüldözések szimbolikus figurájává vált Álvarez püspök 1966-ban született, egyszerű fővárosi munkásemberek gyermekeként. Mivel megtagadta a sorkatonai szolgálatot, Guatemalába menekült, itt végezte el a szemináriumot. Teológiai tanulmányait Rómában, a Lateráni és a Gergely Egyetemen végezte, doktori fokozatát pedig Spanyolországban szerezte meg az egyház szociális tanításából. 1994-ben szentelték fel szülővárosában, Managuában. Szemináriumi prefektus lett, majd ifjúságpasztorációval bízták meg, illetve rádiós és egyéb kommunikációs pozíciókat látott el. 2011-ben Benedek pápa nevezte ki Matagalpa püspökévé, 2021-ben pedig Ferenc pápa Estelí egyházmegye apostoli kormányzójává emelte. Egy évvel később egy videóban jelentette be, hogy éhségsztrájkba kezd a kormányzat intézkedései ellen. A közösségi oldalakon is közvetített homíliáiban innentől fogva rendszeresen követelte az emberi jogok tiszteletben tartását, és szót emelt az egyházüldözés, illetve a hatalommal való visszaélés ellen. Az egyre népszerűbb főpapot a hatóságok folyamatosan követték, lehallgatták, mígnem 2022 augusztusában lényegében fogságba ejtették a matagalpai püspöki palotában.
Álvarez püspök igét hirdet az interneten (fotó: AFP / Alan Put)
Mivel nem volt hajlandó felülni a repülőgépre, amellyel deportálni akarták, 2023 tavaszán gyorsított eljárásban elítélték, és huszonhat év börtönre ítélték. A rezsimre jellemző az a YouTube-on is megtekinthető propagandariport, amelyben az állami televízió kedélyesen kérdezgeti a csontsoványra fogyott főpapot, jó-e a koszt a börtönben, és hogy mivel telnek a napjai.
Ferenc pápa eleinte hallgatott Álvarez püspök ügyében, majd együttérzéséről és imáiról biztosította, de nem ítélte el az ellene foganatosított intézkedéseket, és nem is követelte a szabadon engedését. Letartóztatását, majd elítélését követően azonban alapvetően megváltozott a vatikáni kommunikáció hőfoka. Onnantól fogva az egyházfő nem fukarkodott a jelzőkkel: Ortega elnököt labilis személyiségnek, rendszerét durva diktatúrának minősítette, egyházellenes intézkedéseit pedig a vörös és a náci terrorhoz hasonlította.
„Itt nem egy jobboldali diktatúra üldözi a neki nem tetsző papokat, szerzeteseket, mint néhány évtizeddel ezelőtt Argentínában vagy Salvadorban, hanem a baloldal, hasonlóan ahhoz, ami a szovjet blokk országaiban vagy Kínában történt a múlt század negyvenes–ötvenes éveiben” – mutatott rá Szerdahelyi Csongor Régi recept szerint címmel 2023 szeptemberében közzétett elemzésében. A recept a magyar katolikusok számára valóban nagyon ismerős, hiszen kísértetiesen hasonló a XX. század derekán a Rákosi-rendszer által követett forgatókönyvhöz: szerzetesrendek betiltása, villámgyors államosítás, vagyonelkobzás, letartóztatások és koncepciós perek, majd államellenes összeesküvés vádjával kiszabott irreálisan hosszú börtönbüntetések, a leghangosabb, rendszerkritikus főpap bebörtönzése, mindez a hazai és nemzetközi tiltakozás dacára. A hazai egyháztörténetet, illetve Mindszenty bíboros sorsát ismerve a folytatás, azaz a vatikáni menekítőakció egyáltalán nem – talán csak a diplomáciai intervenció gyorsasága – mondható meglepőnek.
Vatikáni paktum?
A szakértők szerint Ortega célja egyértelmű: elhallgattatni az egyházat, és csírájában elfojtani a papság rendszer elleni „agitációra” való készségét. Amint Emiliano Chamorro egyházi ügyekre specializálódott emigráns újságíró a szintén külföldre kényszerült Confidencial című napilap internetes kiadásában közölt elemzésében rámutatott: Álvarez püspök még fogolyként is tanúságot tett lelkipásztori nagyságáról, igazságérzetéről, és ez a lehető legkellemetlenebb volt a rendszer számára, ezért mindenáron szabadulni akartak tőle. Ám mivel a standard eljárásmódnak számító kiutasításnak ellenszegült, kénytelenek voltak a példátlanul kemény ítélettel nyomást gyakorolni a Szentszékre, hogy lépjen közbe.
P. José María Tojeira SJ
P. Tojeira szintén a Confidencial kérdésére válaszolva kiemelte, hogy az eljárás az Ortega-rendszer gyengeségére is rámutat, hiszen nem sokáig állták a nemzetközi nyomást, ami a második püspök bebörtönzése miatt fokozódott rajtuk. A háttérben gőzerővel zajló diplomáciai egyeztetések egyértelmű jeleként volt értelmezhető a vatikáni „mentőakció” után kiadott nicaraguai kommüniké nyájas stílusa, amely élesen különbözik attól a gyűlöletkeltő belföldi retorikától, amely különösen Rosario Murillo elnökhelyettestől mindennapos. Beszédes az is, hogy a közlemény nem utal száműzésre, hanem remekül megszervezett külföldi útnak nevezi a papok távozását. A sokat tapasztalt jezsuita úgy vélekedett, a Vatikán mindenképpen jobban örült volna, ha papjai az egyházmegyéjükben maradhatnak, de a mentális és fizikai egészségi állapotuk iránti aggodalom győzött, ezért inkább a bármi áron való kiszabadításuk mellett döntöttek.
A bebörtönzött klerikusok „sima” Vatikánba menekítésének az ára a feltételezések szerint egyrészt az lehetett, hogy a kiadatást követően is hallgassanak. (Ez indokolhatja, miért nem szerveztek nemzetközi sajtótájékoztatót, de egyetlen interjút sem a kiszabadított püspöknek.) Az ügyben megszólalt szakértők úgy vélik, ha a csöndet megszegné Mons. Álvarez, Comandante Daniel újult erővel folytatná az egyházüldözést – és ezzel lényegében sakkban tartja a Vatikánt. A kimenekítettek mellett az országban maradó hívek érdekét is szolgáló paktum José María Tojeira SJ szerint másrészt olyan nicaraguai egyházat körvonalaz a jövőre nézve, ahol – ismerős, ugye? – az állomáshelyükről elmozdított papok helyét (Matagalpa és Estelí egyházmegye, illetve a főváros plébániáinak nagy része pásztor nélkül maradt) rendszerhű, de legalábbis „néma” klerikusok veszik át, akik nem kívánnak erkölcsi erőt felmutatni, és a jogsértések ellen felszólalni, csupán a legalapvetőbb lelkipásztori és hitéleti szolgálatokra korlátozzák tevékenységét.
P. Tojeira a Confidencial számára adott elemzésében mindazonáltal összességében derűlátó: azt gondolja, hogy az emigránsokra büntetésül kiszabott csend csak ideiglenes, s a hazájukat elhagyni kényszerült püspökök belátható időn belül folytatni tudják Rómából vagy valamely Nicaraguával szomszédos szabad országba visszatérve híveik buzdítását, a disszidensek lelkipásztori szolgálatát, és újra felemelhetik szavukat az Ortega-diktatúra jogsértései ellen. Tojeira atya szerint az sem kizárt, hogy Álvarez püspök kálváriája „happy enddel” végződik: amennyiben Ferenc pápa a közeljövőben bíborossá kreálná, azzal világos jelét adhatná, milyen nagyra értékeli a meghurcolt főpap hazája és a katolikus egyház iránti hűségét, manapság egyre ritkább bátor kiállását és állhatatosságát.
