A mi történetünket vajon ki meséli? A tiédet vagy az enyémet. És ugyan mi köze lehet egy életre kelt fatuskó meséjéhez? Hát, ami azt illeti…
Nőtt már meg az orra, amikor füllentett, kedves olvasó? (Persze rögtön elnézést is kérek az utóbbi feltételezésért, s akinek nem inge…) Ha úgy látja is, hiába keresne efféle setét önéletrajzi foltokat, azt azért nehéz lenne elhinni, hogy a lelkiismeret e látványos működése semmit sem idéz fel emlékei közül.
Igen, szálkás testű, bár csenevész kis barátunkra, Pinocchióra gondolok, a több mint eleven fabábura, aki nem sokkal az után, hogy e világra faragják, meglehetős sűrűséggel hágja át a rendelkezésére álló szabályokat, aminek meg is lesz a böjtje. Még jó, hogy a történet nem áll meg ezen a ponton.
Tanmese ez, gyermek: sokan leginkább egy efféle feliratú könyvespolcra utalnák Carlo Collodi mester világhódító regényét, s lehet, hogy a pályája során idővel a kisebbeknek szánt irodalomra átigazolt olasz szerzőnek is ilyesmi járt a fejében, amikor 1881-ben a Giornale per i bambini című gyereklap hasábjain útnak indította védencét az élet útvesztőjében. (A folytatásos verziónak eredetileg a fahős kivégzésével vetett volna véget Collodi, ám szerencsénkre közbelépett a szerkesztő.)
De bizonyára nem járunk rosszul, ha a közvetlen és kétségkívül erőteljes pedagógiai célzatú üzenet szintjén túl merészkedünk. Mert a kiváltképp a kisfiúk munkaköréhez tartozó rosszalkodás és következményeinek érzékletes és szigorú leírására, a szófogadás alaptörvényének (növekvő vagy rezzenetlen) orrunk alá dörgölésére sok más példa is létezik, Pinocchio esetében azonban mintha az erkölcsi tanításokénál mélyebb húrok is megpendülnének. Az ő története mondhatni mélyebbre ereszti gyökereit kollektív emlékezetünkbe.
„A regény törzsében egy evangéliumi szál, a tékozló fiúról szóló példabeszéd születik újjá.”
Zsiros Andrea, az olasz irodalom kutatója több tanulmányában is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a Pinocchio kalandjai című regényben milyen kulturális utalások, jelentésrétegek bújnak meg. A világirodalmi példák e seregszemléjén előkelő hely jut a Bibliának. (Nem véletlen, hogy a 2015-ben elhunyt Giacomo Biffi bíboros, bolognai érsek annak idején megírta a mű teológiai kommentárját.) A nem is feltétlenül szándékos párhuzamok természetesen rendkívül összetettek, esetleg töredékesek, olykor meg csak árnyalatnyiak, s a meseregény szereplői nem feleltethetők meg egy az egyben szentírási alakoknak, de az átérződés egyértelmű.
Olyannyira, hogy a regény törzsében egy evangéliumi szál, a tékozló fiúról szóló példabeszéd születik újjá. A fogadott-faragott „gyermekéhez”, a züllésre könnyen kapható fabábuhoz végtelen elfogadással, szeretettel és megbocsátással forduló ácsmester (!), Geppetto alakjában az irgalmas Atya alakja sejlik fel, akárcsak a regény elején olvasható sajátos „teremtéstörténetben” az Életadóé. De még csak azt sem kell eldöntenünk, hogy akkor itt most isteni vagy emberi szereplővel van-e dolgunk, hiszen mindvégig a mesék szimbolikus, tehát nemegyszer szétszálazhatatlan szövedékű birodalmában járunk, ahol szinte minden utalás, szimbóluma valaminek, de e képeket nem kell „szétszerelnünk”, az elemző igyekezet legyen a különféle szakemberek dolga, mi elég, ha engedjük, hogy a nemegyszer gyógyító képek hassanak ránk. (Hasonlóan a zene világához: megfigyelték, hogy a különböző művek igazolt terápiás hatása a lélekre annál kevésbé érvényesül, minél képzettebb muzsikus a páciens, aki már hajlamos és kész sokkal inkább analitikusan közelíteni a felcsendülő zenéhez, konkrét előadásához.)
A legtöbb magyar olvasó Rónay György nyelvi közvetítésével ismerhette meg Pinocchio kalandjait. A jeles irodalmár változata nem pusztán fordítás, hanem átdolgozás is, ugyanis több ponton elszakad az eredetitől. A hatvanas években azért dönthetett e módszer mellett a kiadó, hogy közelebb vigyék a gyerekekhez, valósággal „előemésszék” számukra a történetet, amely Collodinál helyenként komorabb, sőt nem egy jelenete kifejezetten brutális (lásd például a már említett kivégzést). A tompítással, egyszerűsítéssel ugyanakkor a nehezebb olasz szöveg filozofikussága, mögöttes tartalmai is le lettek gyalulva. (Született egy másik magyar kiadása is a regénynek, Szénási Ferenc munkája nyomán. Zsiros Andrea szerint ez a nálunk elérhető legpontosabb fordítás, ugyanakkor hozzáteszi, hogy épp ezért kérdéses, csakugyan fel tudják-e dolgozni a kicsinyek a gyerekeknek írva is felnőttesre hangolt mese történéseit.)
„Pinokkió partra úszik, kenyeret keres, és bábuból végre igazi kisfiúvá változik.” Rónay így öltözteti magyar szavakba a regény utolsó fejezetét felvezető mondatot. Ezzel az átváltozással ér véget a történet. Vagy valójában csak most kezdődik? A gyökeres átalakulás, a korábban a vágyak csírájában lüktető igazi élet beteljesülése, a nyikorgó léptű fabábu hús-vér gyermekké születése a feltámadás ígéretét meséli újra ösztönösen, felismerve egy időn és téren túli igazság lehetetlent nem ismerő érvényesülni akarását.
E ponton felidéződhet bennünk a világhírű angol író, a Narnia krónikái című mesefolyamáról és teológiai írásairól egyként jól ismert C. S. Lewis szép gondolata, amelyet a biológiai (Biosz) és a szellemi élet (Zoé) közti dimenzióváltásról fogalmazott meg: „Az az ember, aki a Biosz állapotából a Zoé állapotába kerül, oly nagy változáson menne át, mintha egy szobor faragott kőből valódi emberré válna. És pontosan ez a kereszténység lényege. A világ egy nagy szobrászműhely. Mi vagyunk a szobrok, és az a hír járja a műhelyben, hogy némelyek közülünk egy napon életre fognak kelni.”
S idekívánkozik Lewis szintén nagy mesemondó barátja, a konzervatív katolikus J. R. R. Tolkien mesékre vonatkozó elmélyült gondolatmenetének végkicsengése is. A tündérmesék „másodlagos világáról” elmélkedve A Gyűrűk Ura univerzumának atyja a tragédia ellenpontjaként jobb híján bevezet egy fogalmat, eukatasztrófának nevezve a mesék jól végződésének örömét, pontosabban a jó katasztrófáét, a hirtelen, örömteli fordulatét, „hiszen egyetlen tündérmesének sincsen igazi vége”.
„Ilyenkor hirtelen megpillantjuk a mögöttes valóságot vagy igazságot.”
„A teremtés lombjának növekedéséhez hozzájáruló” emberi fantáziáról írott Fa és levelek című esszéjének végén aztán így fogalmaz: „Az evangéliumokban egy tündérmesét olvasunk, illetve egy olyan, nagyobb méretű mesét, amely felöleli minden tündérmese lényegét. Sok csoda van bennük: különösen művészi, szépséges és megindító csodák, »mitikusak« az ő tökéletes, magába forduló jelentőségükben; és e csodák közt ott van a legnagyobb és az elképzelhető legteljesebb eukatasztrófa. De ez a történet belépett a történelembe és az elsődleges világba; az alteremtés vágya, ambíciója egész a teremtés beteljesedéséig emelkedett. Krisztus születése az emberi történelem eukatasztrófája. A feltámadás a megtestesülés történetének eukatasztrófája. A történet kezdete és vége öröm. Mindenek felett megvan benne »a valóság belső rendszeressége«. Sosem mondtak még mesét, amelyről az ember ennyire szeretné, hogy igaz legyen, olyat sem, amelyről pusztán saját érdemei alapján ennyi kétkedő hitte el mégis, hogy igaz. Mert e történet művészete az elsődleges művészet, a teremtés mindennél meggyőzőbb hangján szól.” Így tehát szárnyai alá gyűjti, magához öleli az őt tükröző meséket az evangélium, s „igazolja” sokszor csak sejtett jelentőségüket.
A sikeres fantázia sajátos öröméről Tolkien megjegyzi, hogy „ilyenkor hirtelen megpillantjuk a mögöttes valóságot vagy igazságot”. Ennek érzése érinthet meg bennünket akkor is, ha nyomába eredünk annak a csetlő-botló fabábunak, és tompán kopogó, gyakorta botladozó lépéseit követve lelkünk mélyén végül mi is az igazi élet határvidékére érkezhetünk. S akkor talán csendesen magunkra ismerünk.