Az átlagos fővárosi a WHO által ajánlott kilenc helyett csupán öt négyzetméternyi közparkhoz, közkerthez fér hozzá; egyes belvárosi kerületekben ez a szám az összes zöldfelületet tekintve is csak egy-négy négyzetméter.
Bár a város zaja már el-elhat odáig, a Margitszigeten még megvannak tölgyek, amelyek alatt Arany János is megpihent; a Kosztolányi megénekelte Üllői úti fákból azonban egykori lakhelye, a Kálvin tér környékén mára mutatóba sem maradt. Pedig egy-egy nevezetes fa éppolyan fontos eleme a tájnak, mint amit az ember épít köré – hirdeti Nemes Nagy Ágnes gesztenyefája ma is a Krisztina-templom háta mögött: „Oda van tűzve a templom apszisza mögé egy nagy gesztenyefa: (…) a maga növényi mivoltában, a földíszítettségében, ahogy belenyúlik ebbe az építészeti élménybe, építészeti tapasztalatba, ami a templom maga, a templomnak ez a nézőszöge – valahogy különösen hangsúlyossá teszi az egészet. (…) Vannak helyek, amelyek (…) önmagukban hordanak valamiféle jelentést. Ezt a jelentést jobb híján szakrálisnak is nevezhetném…” Tető és gesztenye, épület és fa és nézőpont együtt: ez adná Budapestet?
A születendők és testvéreik
Szabó Marcel, a jövő nemzedékek érdekeit képviselő ombudsmanhelyettes kezdeményezésére országgyűlési határozatjavaslat született a Fatestvér Program elindításáról, amely minden magyar kisgyermek megszületését egy-egy őshonos facsemete elültetésével ünnepelné. Az ötletet az ősi magyar hagyományt is felelevenítő, élő helyi gyakorlatok ihlették. A program az erre vállalkozó önkormányzatok területén, elsősorban a szülők önkéntes közreműködésével valósulna meg, de kormányzati támogatásból kapna facsemetét az az újszülött is, akinek környezete nem csatlakozik a kezdeményezéshez (www.ajbh.hu).
Az Év Fái
A 2017-es Európai Év Fája versenyen – melynek eredményét épp lapzártánk után, március 21-én jelentik majd be – először képviseli Magyarországot budapesti fa: a Jászai Mari téren álló, nyolcvanéves, hatalmas platán, amely alatt annyi fővárosi család közt állítólag Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni is pihent és „piknikelt” valaha.
A hazai mezőnyben „Hős Fa” címmel jutalmazták a Városliget egyik legidősebb platánját is, melyet nevezői szerint a Liget beépítési munkái fenyegetnek. A díjazottak speciális állapotfelmérési és kezelési programokat, valamint madáretetőt és odút nyertek (evfaja.hu)
Néhány híresség
A pesthidegkúti kislevelű hárs korát illetően elég eltérők a becslések, de a legszerényebb szerint is kétszázötven éve figyeli a néhai sváb község Óbuda felé vezető főutcáját, egy családi kert kerítésén kihajolva. Bár valaha komoly erdőségek húzódtak erre – innen a Hárshegy elnevezés is –, kiterjedt, szabályos koronáját elnézve ő maga mindig is magányos hős volt; hatalmas törzsét négy ember tudja csak körülölelni (pestbuda.hu).
Budapest nevezetes fái közé tartozik a Széchenyi István téren álló, 1789-ben ültetett akác, amely idősebb a környező épületeknél: az MTA székházánál, a Gresham-palotánál és a Lánchídnál is. Utóbbinak nemcsak építését, de bombázását is túlélte, s csak a nyolcvanas évek óta szorul mankóra (evfaja.hu)
A Margitsziget ősplatánja Európa-szerte híres koronája szépségéről, s 635 centiméteres törzskörméretével minden bizonnyal Budapest egyik legnagyobbjának számít (nevezetesfak.hu).
Egy városi fa „teljesítménye”
A fővárosi fák sorsa különösen nehéz, hiszen – a Duna menti ártéri erdősültségektől eltekintve – nem természetes közegben élnek: a közművesített talaj, a nedvességet át nem eresztő burkolat, a növekvő középhőmérséklettel és csökkenő csapadékkal, visszahúzódó talajvízzel súlyosbított városi mikroklíma sajátos kihívásokat jelent, a fák és kertészeik számára egyaránt. Évről évre változó stratégiát követel a károkozók megjelenése, például a másfél évtizede Budapesten is jól megfigyelhető gesztenyeaknázó moly elszaporodása.
A nehezített körülmények ellenére fáink lenyűgöző teljesítményre képesek, amiért pedig ugyancsak hálásak lehetünk. „A közfigyelem általában a fák oxigéntermelő képességére irányul. Ennél azonban nagyobb szerepet játszik a szén-dioxid feldolgozásának képessége.” Annál is inkább, mivel míg nappal „szén-dioxid és víz felhasználásával, fényenergia segítségével a növényt gyarapító cukorvegyület és oxigén képződik, éjszaka a folyamat fordított: a fa oxigént fogyaszt, és szén-dioxidot bocsájt ki.” Egy ötvenéves példány évente ötven kilogramm oxigént termel (egy ember évi oxigénfogyasztása átlagosan egy tonna), és 68,75 kilogramm szén-dioxidot dolgoz fel (egy átlagos magyar lakos életszínvonalával 5,7 tonnás karbonlábnyom, vagyis széndioxid-kibocsátás jár együtt) (https:///karbonsemleges.hu/).
Rengeteg egyéb „dolga” is akad azonban egy fának. Az esővíz által újra meg újra megtisztított levelek felületén lerakódnak a szilárd légszennyező anyagok, porszemek – ez teszi kiemelten fontossá a szennyezés forrásához közeli, például az út széli növényzetet: egy középkorú fa évente négyszáz kilogramm szennyezőanyagot szűr ki a levegőből. Az utak melletti fák gyökérzete megszakítja a burkolat folytonosságát, ezáltal csökkenti az épületek talajrezgés okozta állagromlását, de egy jól elhelyezett fasor az időjárási viszontagságok ellen is védelmet jelenthet.
Egy fa, miközben természetesen árnyékot is ad, párologtatással hűti maga körül a levegőt, amely jótékony szelet képezve cserélődik ki a házak között felmelegedett levegővel – így biztosítja a város átszellőztetését, ingyenes „légkondicionálását”. A háromszintes, pázsitból, cserjékből és fákból álló növényfal hatékonyabb zajvédelmet nyújt, mint a téglából készült, mert a levelek anyaga s a köztük lévő légréteg is hangtompító hatású.
Aligha számszerűsíthető, mégis kiemelten fontos a fák „táji értéke”, esztétikuma, amellyel az épített környezetet keretezik és „humanizálják”. Így válik egy-egy park a városlakók számára a passzív és az aktív rekreáció színterévé: érzékszerveinket felfrissítő, pihentető, de mozgásra, sportra is lehetőséget kínáló szigetté mindennapjainkban (Radó Dezső: A fák környezeti haszna).
Zöldülő Budapest?
A főváros területén először Mária Terézia rendelkezésére ültettek tervezetten: a Városliget parkosításakor fűz-, szeder- és akácfákat telepítettek, így jött létre a világ első mindenki számára nyitott közparkja. Az 1780-as években fásították az Orczy-kertet, a Városmajort, s ekkor született meg az első Duna-parti fasor, melynek utolsó hírmondója a Széchenyi István tér öreg akáca (evfaja.hu).
A II. világháború alatt az akkori főváros parkjainak kilencven százaléka elpusztult a harcok, a tüzelőhiány és az elhanyagoltság következtében. A következő években hamarosan nagyszabású tervek fogalmazódtak meg egy „zöldékek” (völgyek, patakmedrek) és zöldgyűrűk szabdalta Budapestről – elvben mindig is a zöldterületek védelme, növelése volt a cél. Valójában azonban az ötvenes–hatvanas években (is) egyre csökkent a fővárosban a zöld: a Városliget cserjéit közbiztonsági okokból kiirtották, a Dózsa György út mentét felvonulási térré aszfaltozták, a Hajógyári-sziget belügyi-katonai célokra szovjet fennhatóság alá került.
A hetvenes években sikerült először érvényt szerezni környezetvédelmi megfontolásoknak: ekkor történt, hogy a Margitszigetről kitiltották az autóforgalmat, a Városligetből kiköltöztették a „vásárvárost”, s a Hajógyári-szigetet is átadták a fővárosnak. A Budai Tájvédelmi Körzet védett terület lett, s valamivel nőtt a fővárosi parkok területe is. Ugyanakkor Budán folyamatosan zajlottak az engedély nélküli magánépítkezések, s a lakótelep-építés is rendre olcsóbbnak bizonyult a zöldterületeken (Virág Balázs: Zöldterületek Budapesten).
Noha Budapest területének napjainkban negyvenhét százaléka zöld-, tehát biológiailag aktív felület – ez közel százötven négyzetmétert jelent fejenként –, ez a szám jócskán árnyalható. Zöldterület, vagyis be nem építhető, legalább részben közhasználatra rendelt, környezetvédelmi-városképi-rekreációs célú terület ugyanis jóval kevesebb akad. A városszéli parkerdőknek köszönhetően minden budapesti lakosra huszonöt négyzetméter erdőterület esik – ezek környezetvédelmi szerepe óriási, ám mindennapi látogatásuk nem jellemző. Az átlagos fővárosi tehát a WHO által ajánlott kilenc helyett csupán öt négyzetméternyi közparkhoz, közkerthez fér hozzá; egyes belvárosi kerületekben ez a szám az összes zöldfelületet tekintve is csak egy-négy négyzetméter (Budapest 2030: Városfejlesztési Terv). Ezeken a helyszíneken többnyire csak alternatív megoldások – tetőkertek, virágkandeláberek, kúszónövény-ágyások – kialakításához lenne elegendő tér.
Százötven éves kertészet
Épp százötven éve, 1867. március 17-én kapta meg a Fővárosi Kertészet az első megbízatást, hogy a Budapest zöldfelületeiért felelős önálló és nevesített kertészeti vállalkozásként facsemetéket neveljen és ültessen ki – mondja Marosán Angelika, a FŐKERT Nonprofit Zrt. szóvivője. A mai helyzet korántsem ilyen egységes: a rendszerváltás óta a kerületek külön városüzemeltetési egységek, amelyek maguk felelnek zöldterületeikért, s a Főkert gondozásában a fontosabb közlekedési útvonalak mentén elhelyezkedő vagy történeti jelentőségű, kiemelt fasorok és parkok maradtak.
Történetileg több fafajültetési korszakot is megkülönböztethetünk: az 1800-as évek elejétől elsősorban platánt és gesztenyét használtak városi fásításra – Budapest számos fasora is ebből az időből származik. Az utak burkolása, a mikroklíma változása azonban érzékenyen érintette ezeket a növényeket, többségük így ma rohamosan öregszik. A Kodály körönd százhúsz éves platánfái körében épp tavaly szeptemberben hajtottak végre eredményes famentést faápoló kollégái – meséli lelkesen Marosán Angelika: olyan példányt is sikerült megmenteni, amelynek már ember nagyságú üreg volt a belsejében. Az ilyen korú fasorok pótlásakor városképi-történeti okokból többnyire ragaszkodnak az eredeti fajokhoz, így került például fehérvirágú gesztenye a Városligeti fasor megürült helyeire.
„A lakosságot is sikerül bevonniuk a zöldterületek életébe – a tervezéstől a kivitelezésen át a fenntartásig.”
Az 1920-as években váltak divatossá a magyar fajok: a kőris, a juhar, a berkenye és – bevándorlóként – az akác. Ez utóbbi jól újuló faként ideális városlakónak ígérkezett, mivel azonban erősen sarjadzik, könnyen kárt tehet épített környezetében is. Az ötvenes–hetvenes években épülő lakótelepekhez hamar lombozatot hajtó fákat: nyír-, nyár- és fűzféléket ültettek – ezek a gyors növekedésű példányok épp napjainkra kezdenek hanyatlani, sokszor bizony lehangoló látványt nyújtva. A Szent István Egyetem máig nevezetes azokról a tölgy- és hárshibridekről, amelyeket a városi körülményekhez való alkalmazkodás igénye és a kertészi kísérletező kedv szült. Korunk kedvence a strapabíró, gyorsan megújuló gingko, vagyis páfrányfenyő – ez hódíthatja majd meg a közeljövőben a Dózsa György úti fasor jelentős részét. A hárs-, kőris- és csörgőfák közelgő kiültetését egy-egy különleges példány pótlása, például egy városmajori tulipánfa színesíti majd.
A 2016-ban Budapestért Díjjal jutalmazott Szabó József vezérigazgató úgy véli, elismerése annak is kifejezése, hogy a kertészeti-parképítési-parkfenntartási szakma immár kiemelt fontosságú terület a városgazdálkodáson belül. Munkájuk egyik legfontosabb eredményének tartja, hogy a lakosságot is sikerül bevonniuk a zöldterületek életébe – a tervezéstől a kivitelezésen át a fenntartásig. Kiemelt célcsoportnak tekintik a fiatalokat: margitszigeti interaktív környezetismeret-óráikon minden kisdiák „fabarátjává” fogadhatja a legszimpatikusabb fát; május környékén pedig a gyerekek segítségével ültetik majd ki az Arany János Év kapcsán általuk tervezett, Arany-műveket illusztráló virágágyásokat.
A Főkert székhelye egy több mint százéves budapesti bérházban van berendezve: labirintusszerű folyosóit, egymásba nyíló termeit, zegzugos irodáit Szabó József anekdotája szerint a New York-i Central Park igazgatója is megirigyelte – pedig ő egy több mint háromszáz hektáros park közepén dolgozhat. A körfolyosókról kis belső dísz- és gyógynövénykertre látni – mintha az épület maga is emlékeztetne Budapest sajátos, építészet és kertészet szerves együttélése által alakított-alakítandó viszonyaira.
Számháború – a bőrünkre
A Budapest 2030 elnevezésű, 2013-ban született városfejlesztési terv adatai szerint a fővárosban 1990 óta folyamatosan csökken az egy főre jutó zöldterület. Az őszi Zöld Budapest Protestival szervezői a nagy építési projektek területén közel háromezer veszélyeztetett fővárosi fát regisztráltak, az Orczy-kerttől a Római-parton át a Városligetig, s a Városi Metamorfózisok blog szerzője a Google Earth időskála-funkciójának segítségével műholdfelvételekből állított össze látványos animációkat az elmúlt évtized fővárosi fakivágásainak szemléltetésére. Ugyanakkor 2016 októberében a főváros kiadta a jelszót: „Tízezer új fát Budapestre!” A faültetési program keretein belül 2019-ig nyolcezer megüresedett fővárosi fahelyet ültetnek majd be.
A fakivágás ma Budapesten a kerületi jegyző engedélyéhez van kötve, aki kötelező pótlást ír(hat) elő – nyilvánvaló csúsztatás azonban, ha egy tucat középkorú fa kivágását azonos mennyiségű facsemete ültetésével lehet „kiváltani”. Kivágáskor természetesen érthetők a kertészeti megfontolások, „végignézzük-e egy fa haldoklását” – s az elmúlt évtizedek pusztító viharai a biztonsági szempontokra is figyelmeztetnek. Ugyanakkor aggályos, hogy Budapest fáinak a mai napig nincs egységes nyilvántartásuk – ennek visszásságairól az Index közölt tavaly hosszú riportot (Tenczer Gábor: Ismét felbőg a láncfűrész). S mivel a kerületi önkormányzatokkal való egyeztetés nélkül lehetetlen továbblépni, a teljes körű zöldkataszter elkészülte a FŐKERT legjobb szándéka ellenére is alighanem hosszan várat még magára.
Nincs tehát pontos kimutatásunk, összességében mi a helyzet a főváros fáival. A közeljövőben kiderül, mennyiben bizonyult kielégítőnek a Liget Budapest projekt köré meghirdetett társadalmi egyeztetés, és milyen eredménnyel, szakszerűséggel zajlanak a városligeti faátültetések. A Római-part és fái sorsáról, várhatóan heves demonstrációktól kísérve, hamarosan talán tényleg döntést hoz a fővárosi közgyűlés. Közben lassan megkezdődnek a kiültetések, s reméljük, az Európai Év Fájával egy rangos elismerést is besöpörhetünk. Az események zajlanak, mi pedig némi aggodalommal figyeljük: ez a számháború itt a bőrünkre megy, Budapest.