2020-ban szerzett először cigány/roma/vándorló gyökerekkel rendelkező ember teológiai doktorátust Nagy-Britanniában. A fiatal férfi neve Steve Horne: anglikán lelkész, hat gyermek apja. Rendszeresen tart előadásokat egyetemeken és parókiákon arról, amit doktori értekezésében a vándorlók teológiájának nevez. Nem pusztán elméleti érdeklődéssel fordul a cigányság felé, hiszen apja révén maga is e közösség tagja.
Tizenkilenc éves koráig Steve Horne alkalmi munkából, jórészt kertészkedésből élt, mivel édesanyja úgy vélte, nem a tanulás a legfontosabb számára, hanem hozzá kell járulnia a szülők különválása után nehéz helyzetbe kerülő család megélhetéséhez. A kamaszkor végén Steve azonban ráébredt, hogy tanulás nélkül hosszú távon nem fog boldogulni, és saját gyermekeit sem zárhatja majd el az iskolától. Teológiát kezdett hallgatni, s önálló kutatásainak eredményeit 2022-ben Gypsies and Jesus. A Traveller Theology [A cigányok és Jézus. A vándorlók teológiája] című könyvében foglalta össze.
Kikről van szó?
Cigányokról beszél? Vagy romákról? Jövevényekről vagy vándorlókról? Nem is olyan könnyű megmondani, hiszen a „cigány” szó gyakran sértőnek tűnik, miközben maguk az érintettek csak ritkán nevezik meg magukat a korrektebbnek számító „roma” kifejezéssel. Ezért az első angliai roma teológiai doktor a GRT rövidítést használja: a cigány-roma-vándorló (gypsy-romani-traveller) hármas, úgy tűnik, minden igényt kielégít.
A könyv borítóján látható ló érzékletesen megjeleníti azt a vándorló és úton levő életformát, amelyet hagyományosan a cigányokkal társítottak Európában. Jóllehet a „vándorlóknak” ma már csak töredéke kel útra rendszeresen, a nomád életmód oly áthatóan beleivódott a gondolkodásmódjukba, hogy identitásuknak fizikai utazás nélkül is szerves részét alkotja: társas kapcsolataikban és munkavégzésükben éppúgy tükröződik, mint abban, ahogyan az életet látják, ahogyan a vallásukat gyakorolják vagy éppen a Szentírás egyes szakaszait értik. Történetük során az állandóság és a biztos lakóhely hiánya sokszor előnyösnek is bizonyult, hiszen el tudtak menekülni háborúk elől, maguk mögött hagyták azokat a helyeket, ahol ellenségesek voltak hozzájuk, könnyen találtak új munkát, és valamelyest névtelenségben tudtak maradni. Steve, aki gyerekkorában nemcsak a szegénységet élte át, de zaklatásban és megszólásban is bőven volt része, szemmel láthatóan mély átéléssel beszél arról, hogy a tényleges vándorlás kényszerének megszűnésével a vallás kezdte betölteni azt a helyet, ahol korábban a folyamatos továbbállás igénye uralkodott.
Milyen vallás?
A fiatal teológus szerint nagyjából hat olyan kulturális tényező van, amely meghatározza a cigány/roma/vándorló vallásosság alapvető természetét: a tisztaságnak és a tisztátalan dolgoknak szentelt fokozott figyelem; a természethez való közelség; az emberrel veleszületett, kitörölhetetlen vallási érzék; a közösség és az egyéni identitás szempontjából meghatározó jelentőségű család; a ló szimbóluma; az állami oktatást „borzalmasnak” ítélő szemléletmód. Ezek a kulturális elemek idővel szerves egységbe kerültek a kereszténységgel, amely a cigányok saját vallása lett, attól fogva, hogy 1300 körül bizonyos hindu csoportok erőszakos fellépése miatt menekülni voltak kénytelenek Indiából, részben délre, Perzsia felé, részben nyugatra, Európa irányába. Mire 1400 körül szerte Európában megvetették a lábukat, a kereszténységgel együtt az üldöztetés és az elutasítás is a sorsukká vált. Ebben jelentős szerepe volt egy Methoni (középkori nevén Modon) nevű kikötővárosnak, ahol számottevő roma közösség alakult ki. A városban rendszeresen megfordultak keresztény zarándokok, akik kulturális és nemzeti sokféleségükkel együtt a vallásuk motívumait is megismertették az indiai menekültekkel. A cigányok azonban elutasításba is ütköztek, mivel színes ruházatuk az Egyiptomból érkező „pogány” kereskedőkre emlékeztette a helyieket, akik kis Egyiptomnak nevezték el táborukat, lakóit pedig egyiptomiaknak (az „egyiptomi” jelentésű görög giptioszból alakult ki aztán az angol gypsy szó).
Az állandó vándorlásra kényszerülő „egyiptomiakhoz” már hamar előítéletek és címkék tömkelege tapadt. Az 1400-as évek elején, amikor eljutottak Bajorországba, a történész Regensburgi András több ilyen motívumot összefoglalt velük kapcsolatban: „Regensburg közelébe is eljutottak, egymás után érkezve, hol harmincan, férfiak, nők és gyerekek vegyesen, hol kevesebben. A szántóföldeken állították fel sátraikat, mert nem volt szabad lakóhelyet keresniük a városokban; ravaszul elemelték ugyanis, ami nem az övék. Ezek az emberek Magyarországról érkeztek, s azt mondták, hogy annak jeléül vagy annak emlékére szenvednek száműzetést, ahogyan a mi Urunk is menekülni volt kénytelen Egyiptomba Heródes elől, aki azon volt, hogy megölje.” Száz évvel később Angliában már olyan „egyiptomi törvény” született, amely élesen elítéli a cigány identitást és életformát, a „fortélyos tudományokat” művelő és a „tenyérjóslás ismeretének látszatát keltő” romákat. Az ekkor megkezdődő démonizálás különböző helyeken más-más formát öltött, de általában abban nyilvánult meg, hogy a cigányokat kényszermunkára ítélték és kémnek tartották. Ennek ellenére Steve Horne, aki több mint fél évezred távlatából tekint vissza európai történelmükre, csak azt tudja megállapítani, hogy a cigányok továbbra is gyakorolták keresztény hitüket, s szertartásaikkal különösen élénk vallási buzgóságnak adták jelét.
Az évszázadokon át őrzött kereszténységből a XX. század elejére számos európai országban kikerültek azok a mitikus, mágikus és archaikus elemek, amelyek korábban tagadhatatlanul velejárói voltak a cigány vallásosságnak. Nagyrészt a pünkösdi mozgalomhoz kapcsolódóan megszületett egy olyan „cigány egyház” és „vándorló teológia”, amely híján van az egzotikumnak, inkább a bűnbánat fontosságát hangsúlyozza (azzal együtt, hogy az ember rászorul a megváltásra), egészséges és teljes keresztény életet tart kívánatosnak, s a bűn elutasítását követeli. Ez a színes és látványos elemektől mentes kereszténység jelent meg olyan legendás cigány igehirdetőknél, mint az angol Rodney „Gipsy” Smith vagy a francia Matéo Maximoff, aki már egyenesen úgy vélte, hogy a hitüket komolyan vevő cigányok fel fogják rázni a nem cigány keresztények szunnyadó lelkiismeretét. Mindennek hatására a babonás jelenségektől és mágikus eljárásoktól nem mentes újkori cigány szinkretizmus olyan közösségi vallásosságnak adta át a helyét, amelynek kereteit hagyományos keresztény cselekvésformák és tanítások alakítják ki – a Gypsies and Jesus fiatal anglikán szerzője legalábbis így látja.
Megmaradó kultúra
Annak ellenére, hogy a múlt században kialakuló és egymással gyakran hálózatba szerveződő pünkösdi roma közösségek elítélik a cigány kultúra néhány hagyományos elemét, főként a tenyérjóslást, amelyet annak idején a menekülők magukkal vittek Indiából, a keresztény cigány kultúrának továbbra is vannak jellegzetes vonásai. A halálhoz fűződő viszonyban és a temetkezési szokásokban például egyértelműen felismerhetők efféle jellegzetességek. A halottat sokfelé felravatalozzák a lakóhelyén, és a családtagoknak illő bizonyos időt mellette tölteniük. Letakarják a tükröket, az elhunyt fényképeit elfordítják a ravataltól, és gyertyákat gyújtanak, hogy utat mutassanak a földi életből eltávozónak a túlvilág felé, s előmozdítsák azt a tisztulási folyamatot, amely a mai napig oly fontos a cigány embereknek.
Ugyanilyen kultúraformáló tényező, hogy a roma Szentírás-értelmezés előszeretettel emeli ki azokat a bibliai személyeket, akik életében fontos szerepet játszott a vándorlás, az útra kelés és az idegenség tapasztalata. Elsősorban természetesen Ábrahám ilyen, aki elhagyta lakóhelyét, Isten szavára nekivágott az ismeretlennek, s ezért már az ókeresztény irodalomban a jövevény és az idegen elsődleges megtestesítőjének számított. Érdekes azonban, hogy Argentínában egyes cigány közösségek Keturától, Ábrahám „mellékfeleségétől” eredeztetik magukat, mert a vándorútra induló ősatya mellett a marginálisnak számító harmadik feleséggel is azonosulni tudnak. Ricardo Papadopulos cigány lelkész például a következőképpen beszélt arról, miért tekinthető Ketura „a romák anyjának”: „Az Úr el akar jutni elfeledett gyermekeihez. Mi Ábrahám harmadik feleségének leszármazottai vagyunk, s ezért Ábrahám gyermekei. Mi, keresztények átalakítjuk a roma kultúrát. A pünkösdi hit új lehetőségeket, új önképet és új életmódot kínál számunkra. Akik korábban a perifériára szorultak, most már büszke hívők.”
E folyamatoknak köszönhetően a cigány keresztények lassan megszabadulnak azoktól az elgondolásoktól, amelyeket nem cigány kutatóik varrtak a nyakukba. Az erkölcsi és lelki tisztasággal és tisztátalansággal kapcsolatos ősi meggyőződéseiket például az európai társadalomtudósok sokszor a leszármazás és a „vér” tisztaságával keverték össze, s aztán oly határozottan állították e mesterségesen megalkotott etnikai tisztaság jelentőségét, hogy be is épült a cigányok önképébe. Amikor azonban Steve Horne egyetemeken és parókiákon a romák vallási identitásáról beszél, pontosan ezeknek a gádzsó félreértéseknek a lebontásán fáradozik. A Gypsies and Jesus arról tanúskodik, hogy nemcsak lebontani van mit, de valódi alternatíva is kirajzolódik a cigány vallásossággal kapcsolatban.