Két ember, két szokásrend, két személyiség, két világ találkozik, amikor egy pár közös élettérbe költözik. Vajon valóban arról szól az élet, hogy hogyan kell helyesen bepakolni a mosogatógépet, vagy van mögötte más is, amiről érdemes beszélni?
Reggel hét óra, az iskolába induló gyerekek uzsonnáját készítem. A férjem – sok év tapasztalattal a háta mögött, bölcsen és végtelenül figyelmes módon – megkérdezi, van-e hely a mentális térképemen, hogy most beszéljen egy megoldandó apróságról. Igent mondok, és ő megemlíti: a tavaly készült gyönyörű konyhabútornak nehezen gurul kifelé az egyik fiókja. Felveti, szerinte hasznos lenne a leggyakrabban használt dolgokat, evőeszközöket inkább a pulton tárolni, mondjuk egy bögrében, hogy kíméljük a fiókot, meghosszabbítsuk az élettartamát. Csípőből nemet mondok, és még bosszankodom is magamban az abszurd felvetésen.
A beszélgetés természetesen nem a fiók miatt érdekes. Bennem hullámokban indulnak el a jól ismert automatizmusok. Nem mondom ki, de megfigyelem, ahogy végigfut az agyamon, hogy „jellemző, ahelyett, hogy megjavítanád a fiókot, ilyen életszerűtlen ötletekkel állsz elő”. A mai eredményem annyi, hogy a nemet csak kicsit ellenségesen mondom, nem zúdítom rá mellé az alázó mondatokat.
Másnap reggel épp kenni kezdem a zsemléket. Kihúzom a fiókot, és érzem, valóban akad, nyikorog, nem is tűnt fel eddig, észre sem vettem. A következő percben érzem, ahogy elönt a hála ezért a kincset érő emberért, aki már akkor kitalált egy megoldást, amikor én még a problémát sem detektáltam. Pár perc múlva ő is megérkezik a konyhába, a szokottnál is nagyobb melegséggel ölelem meg, és ki is hangosítom a megbecsülésem. Egyetlen hétköznapi apróság, huszonnégy óra, egymásnak ellentmondó érzelemhullámok, sok-sok lehetőség egymást bántani, elcsúszni, de lehetőség őrizni is a kapcsolatot, javítgatni, és közben igyekezni, hogy őrködjünk önnön belső egyensúlyunk felett is. Ebben a huszonnégy órában benne van közel húsz év gyakorlata.
De a fiókok akkor is akadnak, amikor még épp csak a dobozainkat cipeljük fel a másodikra, hogy életünkben először éljünk együtt valakivel, aki a párunk. És bármily nagy is a szerelem, bármekkora is az oxitocinfelhő, talán már azon az első napon rácsodálkozunk, mi a fenéért van annak a másiknak annyi könyve/modellvasútja/cipője, hol fog mindez elférni. Vagy talán egy már meglévő egyszemélyes háztartás bővül kétfősre, és megállapítjuk, hogy egy polcot nemcsak illatos gyertyákkal és keretezett képekkel lehet telepakolni, hanem több halom használt papír zsebkendővel is. Már azokban az első napokban rádöbbenhetünk, hogy a mosogatógépet bizony többféleképp lehet telepakolni (és van egy módja, ami helyes, a másik – ugyebár – helytelen).
Ekkor még talán nevetünk egy jót, őszintén rá tudunk csodálkozni a másikra. De nem kell sok idő, hogy úgy érezzük: a világ legsarkalatosabb kérdései közé tartozik, hogy hová is helyezzük le este a szennyest, vagy hogy letesszük-e a pultra a kést még vajasan, miután megkentük a kenyeret.
Habár mindezek első ránézésre lényegtelen apróságnak tűnnek, valójában minden kis hétköznapi szokásunk árulkodó, némelyik pedig egyenesen személyiségtípusunk fontos része. Például egy házaspárt a nászútjára megérkezve kellemes meglepetés ért: egy szépen elrendezett gyümölcstál romantikus apartmanjuk ebédlőjében. A nő megörült, lelkesen kezdett szemezgetni a tálról leomló szőlőből, amikor újdonsült férje szúrósan ránézett: „Ezt hogy gondolod? Ha szőlőt kérsz, vedd ki, vagy vágj le egy kisebb fürtöt, és azt edd meg.” Érthetetlen volt számára, hogyan tehet valaki ilyet, neki eszébe nem jutott volna innen-onnan csak úgy szemezgetni, visszataszító, meredező kis csonkokat hagyva az egész fenséges fürtön.
A fenti történetet egy személyiségtipológiáról szóló könyvből kölcsönöztem, amelyből később kiderül, hogy a precíz, rendszerető, introvertált férj és a szenvedélyes, szétszórt, ízig-vérig társasági nő szerelme kérészéletűvé válhatott volna, ha nem jönnek rá, hogyan is érthetik meg a másik személyiségtípusát, hogyan tarthatják tiszteletben a másik működését, hogyan válhat előnnyé, szerethetővé az, ami elsőre idegesít.
Ezek a történetek ugyanis, amelyek néha oly sokkolók, amikor először osztjuk meg egymással az életterünket, nem meglepő módon valójában nem a szőlőről, a fiókról vagy a vajas késről szólnak. Ehelyett személyiségünk, belső struktúránk és mintázataink rétegeiről, amelyek – nincs mese – a következő évtizdekben napról napra, évről évre fognak összecsiszolódni. Jó esetben. Ha meg nem unjuk a csiszolódás nehéz folyamatát már az elején.
Az összeköltözésre és az azt követő időszakra úgy is tekinthetünk, mint tesztüzemre. Amikor életünkben először repülünk ki a családi fészekből, és kerülünk egy háztartásba a másik felünkkel, akkor még egy is soknak tűnhet az összeférhetetlenségből, azokból a zavaró apróságokból, amelyekből az évek során egyre csak több lesz. Érdemes tehát ezt az első pár tétova különbözőséget próbának tekinteni, keresni a tudatos megoldásokat, az őszinte párbeszédet a „nem baj, ezt most még lenyelem” típusú megoldások helyett.
Ez az időszak ugyanis még nem maga a tétmeccs, csupán az edzőtábor. A soha vissza nem csavart fogkrémkupakok és az ezekről való kommunikáció klassz terepe lehet a kísérletezésnek: rá tudok-e hangolódni a másik logikájára?
Tudom-e képviselni és nem elnyomni önmagam? Hogyan lehet egy-egy témát már akkor behozni, azon melegében, amikor bennem valamilyen (legtöbbször feszítő) érzést vált ki, és nem kivárni, hogy éveken át dédelgetve keserű szörnyeteggé nőjön legbelül?
Nem kivárni, hogy még húsz év múlva is „de te MINDIG” és „te pedig SOHA” kezdetű indulatos mondatokként bugyogjon fel belőlünk az a sérelem.
Innen nézve úgy tűnik, a bosszúságok csak szaporodnak, a mögöttük felgyűlt feszültség egyre növekszik. Könnyű, mérhetetlenül könnyű eljutni abba a lelkiállapotba, hogy a társunkra gondolva naponta többször csak idegesen felszisszenjünk, forgassuk a szemünket, vagy rosszabb esetben állóháborúba merevedjünk. Rendszeresen részem van abban a fájdalmas élményben, amikor a közelben lakó feleségekkel találkozom, és a téma néhány másodpercen belül mindenki férjének a teljes alkalmatlansága lesz. „Megígérte, hogy új konyhabútort épít, lassan egy éve kerülgetjük a megvett bútorelemeket a lakásban.” „Azt se tudja, melyik gyerek hányadikos.” S nem kell láthatatlanná tevő köpenyben beosonnom egy férfitársaságba, hogy sejtsem, ott is hasonló lehet a helyzet. „Soha nem tudunk sehova odaérni, annyit szöszmötöl a készülődéssel.” „A gyerek már elmúlt tizenkét éves, minek készít neki mindennap uzsonnát? Igazán megcsinálhatná már magának.” Hosszan lehetne sorolni a mondatokat, amelyek tán több száz szájból is felhangzanak naponta utcán, buszon, munkahelyen, fodrásznál.
Ezek a mondatok meg nem értettségről, fel nem dolgozott konfliktusokról árulkodnak, évek vagy évtizedek összegyűjtött sérelmeiről szólnak. Persze természetes, ha az ismerőseinkkel a nehézségeinket osztjuk meg inkább, és csodás, ha vannak olyan emberi kapcsolataink, amelyeknek köszönhetően ezeknek akár a mélyére is mehetünk. De ugyanilyen fontos, hogy a kapcsolaton belül is idejekorán helyet találhassanak ezek az érzések. Ha egy pár sosem veszekszik, az nem jó jel – állítják a párterapeuták. Ha nem érezzük elég stabilnak a kapcsolatot, hogy oda vigyük be, ha valami bajunk van, ha inkább legyintünk, és lenyeljük, ahelyett hogy megbeszélnénk, ha könnyebb egymás mellett élni, mint keresni a megoldásokat – akkor a párkapcsolat lényege vész el. Elsorvadnak az izmok, ellógtuk az edzőtábort.
Ha ehelyett folyton tanulunk, edzünk már az első hónapoktól kezdve, és ha mindezt tudatosan tesszük, akkor épp ilyenkor alapozhatunk meg egy hosszú távon jól működő kapcsolatot. Megtanulhatjuk, hogy ha az érzéseinket osztjuk meg a másikkal, és nem a kritikánkat, az előrébb visz. Megtanulhatjuk azt is, hogy az „úgy érzem, te nem figyelsz rám” vagy az „engem ez nagyon zavar” mondatok nem érzésekről szólnak, még ha megtévesztésig úgy festenek is. Kikísérletezhetjük, hogy igazából mi is van a szívünkben egy-egy konkrét helyzetben. Mit érzünk? Mit érzünk azon túl, hogy valami idegesít? Mi van a düh alatt? Van-e bennem vágy a kapcsolódásra, a biztonságérzetre, a figyelemre? Van-e bennem félelem, bizonytalanság? Tudom-e kérni, hogy mire lenne szükségem, nem parancsolva, nem követelve, hanem a kapcsolódásra törekedve? És értem-e én is eléggé a másikat, együttérzek-e, érdekelnek-e az ő szempontjai?
Ha ezeket az érzelmi izmainkat építgetjük ebben az időszakban, jóval több esélyünk lesz későbbi „sportkarrierünk” során.
Nem egyetlen nagy meccsre készülünk ugyanis, hanem egy végtelen hosszú maratonra edzünk: a hosszú távú párkapcsolat, a családi élet próbatételeire.
Vajon mennyi ilyen apró, bosszantó dolog (hülyeség – ha szabad ilyen szót leírnom ide) akad egy családi életben naponta? És hetente, évente? Vajon hány darab lehet összesen ezekből a pici hétköznapi profánságokból? Ezer? Egymillió?
Hétnél több, az biztos.
A sérelmeink, amelyek gyakran már nem sokkal az összeköltözés után előjönnek, épp azok, amelyek lassan, de biztosan megölik a magasztost, a fennköltet, az elmélyülést, az átszellemülést, a kapcsolódást. Újra és újra egymásra találni, a hétköznapokban is mély szeretetszövetséget lelni nem könnyű, de nem is lehetetlen.
Szívós, kitartó érzelmi izommunka kell hozzá.