Talán nem is gondolnánk, hogy néha azok a képek akadályozzák Istennel való közvetlen kapcsolatunkat, amelyeket – akár tudattalanul – kialakítottunk róla. Ha fejlődni akarunk lelki életünkben, érdemes ránézni saját istenképeinkre, s ez alapján kiválasztani a még formálódásra, gyógyulásra, belső kiengesztelődésre váró hamis képeket. Isten ezeket képes átformálni, megtisztítani.
Aki bátran belevág a nem könnyű feladatba, hogy megismerkedik hitét befolyásoló istenképeivel, annak szembesülnie kell Istenről alkotott sokféle elképzelésével, amelyek többnyire a gyermekkorban gyökereznek. Csak így válik lehetővé, hogy egyrészt felszínre kerüljenek egyes torz, megbetegítő elképzelések, másrészt hogy felismerjük az igazi Istent, akit Jézus mutat meg nekünk, és akihez – benne és általa – szeretettel viszonyulhatunk.
Ablakon át
Keveseknek adatik meg olyan misztikus, közvetlen istentapasztalat, mint például Avilai Szent Teréz eksztázisa vagy Alacoque Szent Margit látomásai Jézus Szívéről. A mi hitünk is tapasztalatok alapján épül, de nem látjuk Istent közvetlenül. Szükségünk van „lelki ablakokra”, amelyeken keresztül megpillantjuk őt. Ám minden ablak torzít. Nem feltétlenül azért, mert piszkos vagy meghasadt, hanem lehet, hogy hitünk már gyönyörű mintákat rajzolt rá, mint egy díszes rózsaablakra. Szívesen nézünk rá, némi fényt is beenged, de nem látunk rá közvetlenül Istenre. Lelki „ablakunkra”, istenképünkre sok tényező hat. Aki vallásos közegben nőtt fel, annak a család és a helyi közösség vallásossága, ezek devóciós formái adnak egy istenképet is. Ha a család megtört, vagy mozaikcsalád jött létre, már nem egyértelmű a bizalom Isten felé. Hogy bízzon egy gyermek az Atyaistenben, ha az apja kiskorában elhagyta őket? Ugyanakkor hitünk is fejlődik. James W. Fowler amerikai teológus az 1980-as évek elején publikálta elméletét, mely szerint életünk során folyamatosan fejlődik a hitünk struktúrája, vagyis az, hogy miért és hogyan hiszünk. A hit fejlődése nem követi párhuzamosan a személyiségfejlődés dinamikáját, de az biztos, hogy hitünk érésével istenképünk is változik, sokkal reálisabb lesz, mivel tapasztalatokon alapul.
Változatos istenképek a Szentírásban
Hová fordulhatunk, ha megpróbálunk Istenről gondolkodni, megérteni, hogy ki ő? Saját tapasztalatainkon túl természetesen a Biblia az a forrás, amelyből Isten működését megismerhetjük. Istenképek kavalkádja tárul fel előttünk, ha fellapozzuk a Szentírást, de ez a kép nem mindig pozitív, vonzó, jóságos. Nehéz az Ószövetséget olvasni, ha nincsenek előzetes ismereteink a korról vagy a Szentírás keletkezésének körülményeiről. Milyen az igazi Isten? Egyáltalán el tudjuk-e képzelni? Természetesen nem. Nehéz az Istenről való gondolkodás, ezt írja le Aquinói Szent Tamás is: „Isten mindig nagyobb minden általunk elképzelhetőnél.” A Szentírásban is változik az istenkép, párhuzamosan Izrael népének tapasztalataival.
A régi szövegek istenképei gyakran „primitívek”, kezdetlegesek. Például azt írja a Biblia, hogy „Isten a paradicsomkertben járkált az alkony hűvösén” (Ter 3,8); „füst szállt fel orrából, és emésztő tűz a szájából” (Zsolt 18,9); „a szél szárnyain repült” (Zsolt 18,11). Sok más hasonló szöveget találhatunk még, amelyek ember formájúnak festik le Istent, aki egy törzsi istenség módján tevékenykedik, csak saját népének érdekét nézve. A mai emberek általános erkölcsi érzékével azok a bibliai szövegek ellenkeznek leginkább, amelyekben Isten megparancsolja egész népek kiirtását. Ezeket a parancsokat aztán az izraeliták végre is hajtják (MTörv 7,16; 20,17; Józs 6,21; 8,1–29; 10,28– 43; 11,1–23). Nemcsak Józsue könyve mond el ilyen borzalmas történeteket, hanem Sámuel is azt parancsolja Saul királynak, hogy pusztítsa el az amalekitákat, férfit, asszonyt, gyermeket és csecsemőt egyaránt (1Sám 15,3), és amikor Saul mégis megkímélte Agágnak, az amalekiták királyának életét, Sámuel maga elé hozatta a szerencsétlen királyt, és „darabokra szabdalta” (1Sám 15,11–33). Mit mondhatunk ezekről az elbeszélésekről? A történelemtudósok szerint az izraeliták kánaáni bevándorlása a valóságban nem úgy zajlott le, ahogy ezek a több száz évvel később íródott bibliai szövegek elmondják. Ezekben Izrael népének hite jelenik meg, ezen át nézve írták le a történeteket. Istenképük aztán fokozatosan tovább fejlődött. Az egyik tényező, ami ezt a fejlődést segítette, az egyedülálló istenábrázolási tilalom volt (például Kiv 20,4). Ez segített abban, hogy az Istenről alkotott antropomorf elképzelések egyre inkább elhalványuljanak, és Isten minden képzeletet meghaladó láthatatlansága váljék meggyőződéssé. A második tényező az volt, hogy míg a többi nép törzsi istenségeiről nem volt szokás azt mondani, hogy szembefordultak saját népükkel, addig Izrael prófétái a legélesebben megfenyegették Istenük nevében a vele kötött szövetséghez hűtlen izraelitákat. Nemcsak a vallási téren elkövetett hűtlenségeket nevezték meg, hanem a társadalmi bűnöket, a szegények elnyomását, az árvák és özvegyek bántalmazását is. Az istenkép változásának harmadik komponense a világteremtő Istenbe vetett hit volt. A két részre szakadt országot, azaz Izrael és Júda királyságait elpusztító nagy nemzeti katasztrófa során jelenik meg a Krisztus előtti 6. században az izraelitáknál a szigorú értelemben vett monoteizmus: az igaz Isten nem valami törzsi istenség, aki mellett más istenek is vannak, hanem az egyetlen, világteremtő Isten, aki mellett nem létezik más isten (például MTörv 4,24.39–40; 6,4.15; Iz 45,14–25).
Az istenkép fejlődésében a végső áttörést Jézus hozta meg. Ő „Atyának” nevezi Istent, és azt mondja, ezt az Atyát „nem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni” (Mt 11,27). Ezért hitünk szerint minden Istenről szóló beszédet Jézusnak – tettekben és szavakban megismert – tanításához kell igazítani.
Ennek az Istennek a jóságát Jézus az elveszett bárány, az elveszett ezüstpénz és a tékozló fiú példabeszédével ecseteli (Lk 15). Ennek a teremtő és üdvözítő Istennek az egyetemes jósága példát ad az ellenségszeretetre (Mt 5,44–45), és ennek a szerető Istennek a gondviselése bátorít a ráhagyatkozásra (Mt 5,25–34). Legfőbb erkölcsi parancsát pedig Jézus így fogalmazza meg: „Legyetek irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!” (Lk 6,36).
Különböző istenképek
Mit kezdjünk a látszólag egymásnak is ellentmondó bibliai és személyes istenképekkel? Egyáltalán hogy alakulnak ki az istenképek, vagyis az a szellemi közeg, amelyben és amely által a vallásos ember Istenével való élő találkozása megvalósul, s amely a legnagyobb belső erőforrásunk, vagy – rossz istenkép esetén – életünk súlyos akadályozója lehet?
A különböző istenképek alapvető jelentőségűek, mivel életközeli vagy életidegen, az életet támogató vagy akadályozó mintaként meghatározzák az érzéseket, a gondolkodást és a cselekvést is. Az istenképek nagyrészt kora gyermekkorban alakulnak ki, részben a szülők hatására, akik istenképét viszont a saját szüleik formálták (hiszen egy kisgyermek szemében a szülő a Gondviselő a lét forrása). Az ősbizalom, a biztos kötődés, az önálló élet képessége (autonómia), a kezdeményezőkészség alapstruktúrái még az ötödik életév előtt kialakulnak (vö. Erik H. Erikson fejlődéselméletével).
Az életünket uraló istenképek meghatározása (vagy megváltoztatása) azért sem könnyű feladat, mert ehhez számos tudattalan motivációt is figyelembe kell vennünk. A tudattalan istenkép soha nem egyezik teljesen a tudatossal, gyakran akár ellentétesek is egymással. A gyermekkor pozitív és negatív tapasztalatai alapján a pozitív istenképek mellett már az első életévekben tudattalanul démonikus képek is kialakulnak, amelyeket aztán gyakran a valódi Istennek tart az érintett. A démonikus istenképek hatalmukat – rejtetten – még a felnőttkorban is érvényesítik. A démonok, ártó szellemek célja, hogy az embert Teremtőjüktől elidegenítsék, babonákra és „bálványimádásra” (pénz, siker, szex, tudás stb.) csábítsák, testében és lelkében kárt okozzanak. A kérdés az: hogyan lehet megszabadulni a démoni istenképektől, megtörni az akár generációkon átívelő rossz szellemi láncolatokat? A válasz nem éppen „habkönnyű”. Az istenképek „átírása” kemény lelki munkát feltételez, nem kevés megpróbáltatással jár, melynek során szerető-támogató környezetre, az egyház szó szoros értelmében vett lelki pasztorációjára van szükség.
A démonok elleni harc a rossz istenképek tudatosításával kezdődik. Karl Frielingsdorf német jezsuita pasztorálpszichológus a negatív istenkép rovására írja például az elburjánzó szekularizációt, az ateizmust, az okkultizmust és a spiritizmust, az ezoterikus vallási mozgalmakat.
Negatív istenképek
A büntető Bíró-isten (Richtergott) minden hibát szívtelenül megtorol. Például vannak, akik a fogyatékosságot Isten korábbi vétkeik miatt kapott büntetéseként értelmezik. Ennek az istenképnek a negatív következménye, hogy az ember önbüntetéssel próbálja kiengesztelni mindig haragos istenét. Egy másik módszer az, hogy kivonja magát a büntetés alól, mintegy veszélytelen „nagyapaistenképpé” fokozza le Istent. Ennek az istenképnek a harmadik formája az önkényes, kiszámíthatatlan Apa-isten, akivel szemben csak meghunyászkodni lehet.
A démoni Halál-isten (Todesgott) nem életet, hanem halált hoz. Egyeseknél ez úgy jelenik meg, hogy nem kívánt gyermeknek tartják magukat, mondván, hogy sem szüleik, sem Isten nem akarta őket, véletlenül vannak a világon. Ez az életérzés már magzatkorban kialakul alaphangulatként. Később az érintett perfekcionizmussal próbál kimenekülni ebből a nyomasztó alapállapotból: ha tökéletesként tudok élni, több esélyem van a túlélésre.
A Könyvelő-isten (Buchhaltergott) szívtelen démon, Robot-isten, akit csak a tettek puszta mérlege érdekel. Az ilyen hátterű hitben jelen van a félelem a végidők ítéletétől, amikor majd kinyílik a Nagy Könyv, és az Örök Bíró kinyilvánítja mindenki vétkét. Mindez gyakran téves erkölcsi nevelés következménye, amelynek alapja az volt, hogy „Isten szeme mindent lát…” Ez az istenkép gyakran vezet aggályossághoz.
A Teljesítmény-isten (Leistungsgott) gyakran túlzásokban jelenik meg, amikor a tevékenység és a munka által elérni vélt megváltásra buzdít a kísértés. A mai teljesítményorientált világban nagyon gyakori, hogy a gyermek és az idős, beteg ember teher, mert az egyik még nem, a másik már nem produktív. Ez az istenkép az értéktelenség és az alacsonyrendűség érzésében jelenik meg. Az ember Isten szemében sem tudja magát értékelni: selejtnek tartja magát.
Evangéliumi istenképek
A teremtő Isten, aki minden embert személyesen teremtett, saját hasonlatosságára. Ez a tudat adja vissza az ember önértékelését, mert megéli, hogy Isten nemcsak ki-létében alkotta meg őt, hanem mi-létében is. Lásd a teremtéstörténetet, illetve a 139. zsoltárt: „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem… Csodálatos ezt tudnom, oly magas, hogy meg sem értem…”
A jó pásztor: Isten nemcsak megalkotott, hanem szeretetben kíséri is életemet. „Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt…” (Zsolt 23,1).
Az anyai vonásokkal felruházott Atyaisten irgalmas, jószívű. Mesterpélda erre a tékozló fiú atyja, aki feltételek nélkül visszafogadja gyermekét (Lk 15,11–32).
Az emberi szenvedést magára vállaló Isten: már a Kivonulás könyvében olvasunk Isten együttérző szeretetéről (2,23), az evangéliumokban pedig a leprás meggyógyításáról, akin megesett Jézus szíve (Mk 1,41).
Fontos tudni, hogy akiben rossz istenkép él, általában az imájában is ehhez a rossz istenhez imádkozik. Persze az igazi Isten hűsége végtelen, és az életút során számos eseményen és találkozáson keresztül kommunikálja valódi önmagát; ezen „istenélményeket” nyitottan, hittel jó fogadni.
Aki szeretné az istenképét formálni, tudatosítani, és elengedni hamis, démoni istenképeit, annak erősen ajánlott másokkal – szerető családtagokkal, keresztény közösségekkel, lelkivezetővel – együtt imádkoznia. „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20), és „bármit kértek a nevemben, megteszem nektek” (Jn 14,14).
FORRÁSOK
Karl Frielingsdorf: Istenképek – Ahogy beteggé tesznek – és ahogy gyógyítanak, Szent István Társulat, 2007
Anselm Grün: Megbékélés Istennel – Sérült istenképeink gyógyítása, Bencés Kiadó, 2013