1972-ben született Németországban török muszlim családban. 1994-ben az ankarai Gazi Egyetem Közgazdaság- és Közigazgatási Tudományok Karán szerzett államigazgatási diplomát. 1997-ben áttért a katolikus hitre, nyolc évvel később pedig belépett a jezsuita rendbe. Bioetikából doktorált Bostonban. Tubernuca címzetes püspöke és az anatóliai apostoli vikariátus (helynökség) apostoli adminisztrátora. Bátor és színes életéről, hitéről, céljairól beszélgettünk.
– Még kisgyermek volt, amikor a családja Hersbruckból visszaköltözött Törökországba. Milyen volt a gyermekkora?
– A szüleim Mersinben, az azonos nevű tartomány fővárosában találkoztak, huszonöt kilométerre Tarsustól, ahol a pogányok apostola, Szent Pál született. Édesapám az ókori Seleucia ad Calycadnum (mai nevén Silifke) településen született, nomád eredetű családból. Az ott élő népcsoportot törökül yörüknek nevezik. Édesanyám családja a mai Szíriában található Latakiából való. Mindketten nagyon szegény környezetből jöttek, ezért döntöttek úgy, hogy Németországba vándorolnak, azon honfitársaik nyomában, akik 1961-től mentek oda dolgozni egy méltóbb élet reményében. Apa nagyon jól beszélt németül, anyám kevésbé, ezért vásárláskor én voltam a tolmácsa. Ferenc pápa nagyon találóan írja, hogy a múlt illatai, ízei soha nem mennek feledésbe (vö. Dilexit nos, 7). Én is jól emlékszem, hogy valahányszor húsboltba mentünk, a tulajdonos, miközben kiszolgálta édesanyámat, megkínált egy szelet szalámival, és én élvezettel fogyasztottam el. Láttam, hogy anyának nem okozott gondot, hogy ezzel megszegem a sertéshús fogyasztásának tilalmát, ezt nem vették szigorúan a családban. A szüleim szociáldemokraták voltak, és fundamentalizmus nélkül, világi polgárként élték meg a hitüket.
– Bizonyára Németországban is voltak nehézségeik.
– Szüleim szembesültek a bevándorlókra jellemző problémákkal: honvágyuk volt, s nehéz volt eligazodni a teljesen más kulturális közegben. Kihívást jelentett a kommunikáció, az idegen nyelv, a nehéz munkakörülmények. Apa sokat ivott, és előfordult, hogy rosszul bánt anyával, aki magányosnak érezte magát, és vissza akart menni a szüleihez. Öt-hat éves lehettem, amikor visszatértünk Törökországba. De a családi viszontagságoktól eltekintve a szüleim mindig pozitívan meséltek a németországi élményeikről: a német szomszédokkal kötött barátságokról, a munkahelyi csoportvezetőkkel való kapcsolatokról, arról, hogy milyen barátságos fogadtatásban volt részem az óvodában. Az a német nő, aki a nővéremre vigyázott, sok év után a családjával együtt eljött Törökországba, és vendégül láttuk őket. Büszke voltam rá, hogy apám sok év után még mindig folyékonyan beszél németül.
Elkapott pillanat a püspökszentelés végén, 2023 novemberében az isztambuli Szent Antal-bazilikában
Fotó: Nathalie Ritzmann
– Hogyan zajlott az élet, miután hazatértek?
– A család visszakerült a kezdeti szegénységbe, amelyből a szüleim elmenekültek. Apa elvesztette minden megtakarított pénzünket, ezért a testvérével egyszerű halászként dolgozott. Ez kiszolgáltatottságot is jelentett számunkra, hiszen amikor sok hal volt, boldogok voltunk, de előfordultak olyan időszakok is, amikor alig volt mit ennünk. Ezért már gyermekkoromban elkezdtem dolgozni: cipőt pucoltam, halászni jártam apával, bolti eladó is voltam. Azt a keveset, amit kerestem, élelmiszerre és néhány könyvre költöttem. Szerettem a klasszikus regényeket, olyan szerzőket, mint Dosztojevszkij, Franz Kafka, Yaşar Kemal, Orhan Pamuk és Amin Maalouf. A magam módján én is elkezdtem írni. Nyertem néhány díjat a városomban, de országos pályázatokon is.
– Hogyan él egy török muszlim család? Hogyan imádkoztak? Megtartották például a böjtöt?
– Anya hívő volt, nagyon egyszerű, őszinte hittel. Nem imádkozott állandóan, de elvégezte az előírt tisztulási szertartásokat, és böjtölt a ramadán időszakában. Apa nem nagyon gyakorolta a vallást. A török családok jó része ilyen: az ember kap egy minimális vallásos nevelést, megtanulja az imákat, de például a nők nem feltétlenül viselnek fátylat, kivéve temetéskor, vallási alkalmakkor, amikor imádkoznak (együtt az ünneplő közösséggel). A ramadán az az időszak, amikor az emberek jobban megélik a hitüket: böjtölnek, elmennek a mecsetbe esti imára, alamizsnát adnak, és így tovább. Volt két nagynéném és egy nagybátyám, akik mélyebben gyakorolták a vallást, például az előírás szerint naponta ötször imádkoztak, arabul a Korán szövegével. Nagyon vonzó volt számomra, amikor láttam, hogy visszavonulnak imádkozni, és elmélyednek a Korán olvasásában. Ezért nyári tanfolyamokon vettem részt a mecsetben, hogy megtanuljak arabul olvasni, és gyakoroltam a napi ötszöri imádkozást is.
– Minek a hatására lett keresztény?
– A megtérés számomra nem csupán egy erkölcsi kódex „átvételét” jelenti, vagy az imádkozás, a böjtölés stb. eddigi módjainak a felváltását. Ez nem így működik. A múltamat Isten fényében olvasom újra. Ő integrálja egész lényemet. A kereszténység, a Krisztus-követésem a korábbi egyistenhitem kiteljesedése. Az Úr Jézus, mint kétezer évvel ezelőtt, most is belép életünk Galileájába, és arra hív minket, hogy kövessük. Hogyan lép be az életünkbe? A viszontagságokon, örömökön, kétségeken és azokon a kihívásokon keresztül, amelyekkel szembe kell néznünk. Az én esetemben a kiindulópontot édesanyám betegsége jelentette, aki körülbelül harmincöt éves volt, amikor mellrákot diagnosztizáltak nála. Abban az időben a halászoknak nem volt egészségbiztosításuk: anya nem jutott hozzá a szükséges kezeléshez, és néhány év múlva a daganat áttételt képzett. Ahogy a betegsége előrehaladt, és egyre többet szenvedett, megkérdőjeleztem a szenvedés értelmét, nem fogadtam el a társadalmi igazságtalanságot, amely miatt a szegények nem férhetnek hozzá az egészségügyi ellátáshoz. Válságba kerültem; kérdőre vontam az imámokat, akik nem tudtak megfelelő válaszokat adni. Egy nap Isztambulban bementem egy katolikus templomba (a Szent Antal-bazilikába, ahol harminc évvel később püspökké szenteltek), meghallgattam a török nyelvű szentmisét, és az életem megváltozott. Egy emberré lett Istennel találkoztam, egy mindenható és alázatos Istennel, aki az emberiség közepén verte fel a sátrát. Szemben egy olyan Istennel, aki áthatolhatatlan távolságban van, s alapvetően ítélkezett és büntetett, ahogyan a Korán-kurzusokon tanították nekem. „Vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely értetek adatik.” Számomra ez forradalmi kinyilatkoztatás volt. Egy olyan Isten forradalma, akit addig elérhetetlen entitásként éltem meg: most láttam, hogy ő közel enged magához, emberré lett az emberek között, sőt, szeretetből még azt is megengedi, hogy megegyék. A háromságos Isten, aki szeretetkapcsolat; Isten, aki emberré lett, szenvedett, meghalt és feltámadt; Isten, aki barát, és nem zsarnok: ezek megtérésem sarokkövei. A kenózisban [önkiüresítés], Jézus Krisztusnak, Isten Fiának a szenvedésében, halálában és feltámadásában megtaláltam minden választ arra, amit az élet, édesanyám betegségének és szenvedésének értelméről, valamint családom bizonytalan helyzetéről kérdeztem. Így fogadtam be Krisztust. De valójában ő volt az, aki átölelt.
– Találkozását az élő Krisztussal hogyan fogadta a családja, a környezete?
– Sok nehézséggel kellett megküzdenem: apa elutasított, más családtagok és barátok kitaszítottak. De soha nem vesztettem el a hitemet Istenben, folyamatosan bíztam benne, a gondviselésében, és ő soha nem hagyott el. Családom és barátaim reakcióinak nem voltak vallási gyökerei, a szociokulturális meggyőződések gyümölcsei voltak. Azzal, hogy katolikussá váltam, merészen megtörtem a „török és muszlim” lét kizárólagos összetartozását, amely bevésődött a közvélekedésbe. Török maradok, és büszke vagyok rá, hogy az vagyok, de keresztény török vagyok, és mint ilyen, első osztályú állampolgárnak érzem magam, nem pedig „kisebbséginek”. Senki sem köteles kételyek nélkül ragaszkodni a szülei hitéhez, hiszen Isten él, és ma is kinyilatkoztatja magát. A hit rejtett ajándék, amelyet keresni kell, megtalálni és elfogadni. Ezért a megtérés utazás, amelynek megvan a dinamikája. Visszatekintve felismerem, hogy nagyon bátor voltam. Ez bizonyára a Krisztussal való találkozás szépségéből és hitelességéből fakadt.
– Megtérésélménye nem állt meg ezen a ponton, hiszen arra is hívást érzett, hogy pap legyen.
– Amikor az egyetemen tanultam, nem voltam keresztény, és nem is gondoltam arra, hogy pap legyek. Barátnőm volt, meg akartam házasodni, hogy sokgyermekes családot alapítsak. Arról álmodtam, hogy először alprefektus, majd prefektus leszek, s a városok irányításával küzdök a szegénység ellen, biztosítva a közegészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférést, és így tovább. Amikor találkoztam Jézussal, és katolikussá váltam, ezek az álmok más értelmet nyertek. Hirdetni akartam Jézus szeretetét az egész emberiség iránt, hirdetni őt, terjeszteni életadó és üdvözítő szavát, tanúságot tenni közelségéről, irgalmáról és szeretetéről, azáltal, hogy ugyanazok az érzések vannak bennem, mint benne – ahogy a Filippiekhez írt levélben olvassuk (2,5). Az Úr így működik: finoman belép az életünkbe, kopogtat az ajtónkon – ha beengedjük, és szelíden hallgatjuk szavát, átformálja álmainkat, a nekünk adományozott karizmáinkon keresztül.
Például a fiatalkori vágyaim egyfajta megvalósulása volt, amikor már papként a Jézus Társasága Iskenderunba küldött, elkezdtem általános helynökként szolgálni az egyházat Törökországban, és az egyik egyetemi évfolyamtársamat a város alprefektusává nevezték ki. Sok év után ugyanabban a városban találtuk magunkat. Amikor 2023-ban bekövetkezett a nagy földrengés, amely több mint ötvenezer ember életét oltotta ki, és a mi székesegyházunkat is lerombolta, hitbeli, felekezeti különbségtétel nélkül együtt gondoskodtunk azon túlélőkről, akik a püspökségre menekültek.
– Teológiai alapdiplomáját a Pápai Gergely Egyetemen szerezte, majd egy évig a Pápai Keleti Intézetben tanult, erkölcsteológiából szerzett licenciátust a bioetika témakörében, végül a Boston College-ban doktorált. Miért éppen bioetikából?
– Édesanyám betegsége és szenvedése, valamint családom szegénysége mély nyomot hagyott bennem, továbbra is meghatározta utamat, és befolyásolta későbbi döntéseimet, például azt, hogy pap legyek, segítsek a szegényeken, vagy hogy bioetikát tanuljak, elmélyedjek az élet és a halál kérdéseiben. Szerintem a világon minden embernek, bármilyen hithez tartozzék is, vagy legyen akár ateista, foglalkoznia kell az élet kezdetének, megőrzésének és végének a kérdéseivel. Ha én ezekben találtam meg Istent, akkor ezeken keresztül kellett a többi emberhez eljuttatnom Istent. Kezdeti érdeklődésem akadémiai szintű volt. A doktori dolgozatomban néhány bioetikai témát tanulmányoztam, összevetve őket az iszlámmal, a párbeszéd érdekében. Feltételezem, hogy a különböző kultúrák és vallások között lehetséges a bioetikán alapuló párbeszéd például a fogyatékosságról. Ma a bioetikai kérdések hidat képezhetnek, több lehetőséget biztosítva a világ vallásai számára, hogy párbeszédet folytassanak egymással az emberiség javára. Ez azzal kezdődhet, hogy számos közös értéket azonosítunk, amelyek az emberi élethez kapcsolódnak, a kezdetétől a természetes végéig. A párbeszéd hatékony és eredményes lehet, ha előmozdítja az eltérő nézetek, végső alapjuk és az erkölcsi reflexiójuk fejlődésének mély megértését vallási (hitbeli) és történelmi szempontból. A párbeszéd célja nem az, ahogyan általában gondolják, hogy a felek az egyetértés legkisebb közös nevezőjére jussanak, hanem inkább az, hogy az egyes hagyományok azon forrásaihoz nyúljunk, amelyek a hívők esetében befolyásolják a tudomány és a modern biomedicina technológiáinak rendkívüli fejlődése által megkövetelt személyes és közösségi döntéseket. Meggyőződésem, hogy az élet kezdetével, egészséges megőrzésével és végével kapcsolatos kérdéseken alapuló vallásközi párbeszéd nagyon hatékony lehet. Mert bár ezek elsősorban antropológiai és társadalmi felvetések, a kereszténységben és az iszlámban közösek. Mindkét vallás híveinek vannak ezekkel kapcsolatos kérdéseik, és meggyőző válaszokat keresnek. Mindezt a mindennapi életemben tapasztalom azáltal, hogy állandó kapcsolatban vagyok muszlim testvérekkel.
– Többször találkozott Ferenc pápával, egyszer tolmácsként szolgált, amikor a szentatya Erdoğan török elnökkel találkozott. Milyen volt a pápa közelében lenni?
– Nagyon gazdagító élmény volt. Amikor szinkrontolmács vagy, úgy kell hűnek maradnod a felek szavaihoz, hogy az azokat alkotó érzelmeket is át tudd adni. Török keresztényként mindig is híd akartam lenni a katolikus egyház és szeretett hazám között, és ez a szolgálat beteljesítette ezt a vágyamat. El kell ismerni, hogy az elmúlt évtizedekben a törökországi keresztény közösségek nagyobb szabadságot élveznek, nagyobb teret kapnak arra, hogy kifejezzék magukat a társadalomban. A múltban elkobzott ingatlanok jó része visszakerült valódi tulajdonosaihoz. A kormány egy fiatal örmény férfit nevezett ki az egyik város alprefektusává, a szír ortodox egyház pedig lehetőséget kapott egy új templom építésére. A párbeszéd, a jó kapcsolatok nagyon fontosak, és mindig fejleszteni kell őket. Ahogy Ferenc pápa tanítja, ki kell lépnünk a magunk burkából, a másik felé kell mozdulnunk, és meg kell hallgatnunk. Az elmúlt három évben, amikor egyedüli török és latin papként különböző szinteken szolgáltam a török egyházat és a vikariátust, a polgári hatóságokkal való kapcsolataimban csak szívélyes fogadtatással és nyitottsággal találkoztam. Ez még több reményt ad a jövőre nézve. Be kell kötöznünk a földrengés áldozatainak sebeit, újjá kell építenünk székesegyházunkat, amely Iskenderun egyik kulturális szimbóluma, valamint a Törökországban uralkodó békés együttélés kézzelfogható példája. És ahhoz, hogy ezt a nehéz munkát el tudjuk végezni, továbbra is párbeszédben kell maradnunk, és kölcsönös tisztelettel kell együttműködnünk.
– Ferenc pápa 2023-ban nevezte ki püspökké és apostoli adminisztrátorrá.
– Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer püspök leszek a katolikus egyházban. Akik szeretnek, mindig is kifejezték ezt a vágyukat, de soha nem gondoltam volna, hogy az egyház ilyen bátor döntést hozhat, hiszen a törökországi egyházon belül és az egyetemes egyházban is vannak olyan erők, amelyek egy ilyen újdonság ellen vannak. A püspökké válás számomra nem egyházi karrier, hanem fárasztó, de szép szolgálat; nem érdemeltem meg, nem vagyok rá képes, és az Úr állandó jelenléte nélkül az életemben és az imádságos élet nélkül nem lennék képes végezni.
A szentatya a lisszaboni ifjúsági világtalálkozón tájékoztatott a kinevezésemről, tehát egy olyan találkozó keretében, ahová a földrengés sújtotta otthoni területekről kísértem el negyven fiatalt. Ferenc igazi lelkipásztor, mert találkozni akart ezekkel a fiatalokkal. Nagyon megható volt, mindenkivel külön akart beszélni. Voltak köztünk római katolikusok, káldeusok, örmények, ortodoxok, neofiták és katekumenek.
A lisszaboni ifjúsági találkozón, Ferenc pápával
Forrás: Antuan Ilgit SJ gyűjteményéből
– Milyen feladatai vannak püspökként?
– A valóság, amely körülvesz, folyamatosan kihívások elé állít. Egy nagyon nagy terület püspöke vagyok, és jó részét súlyosan érintette a földrengés. Ezenkívül sok keresztény menekült van, akinek el kellett hagynia a szülőföldjét. Egyre inkább úgy érzem, hogy feléjük, a szegények, nélkülözők, menekültek, fiatalok felé fordul a figyelmem, és egyre inkább arra vagyok hivatva, hogy olyan lelkipásztor legyek, aki a népével van, s belekeveredik a mindennapi életükbe. Kihívásokból sajnos nincs hiány: nincsenek fidei donum [ideiglenes szolgálatra egy missziós területre küldött] papjaim, kevés a szerzetes, akikkel az Anatóliában szétszórtan élő hat keresztény közösséget szolgáljuk. Néha azzal telik a napom, hogy a jogászainkkal, a könyvelőnkkel és a civil hatóságokkal találkozom. Most már nagyon jól értem, hogy a pápa a kinevezésemkor miért adta nekem François-Xavier Bustillo Tanúk, nem hivatalnokok című könyvét. A vikariátusnak olyan püspökre volt szüksége, aki végre helyben lakik, aki nem menedzser vagy ügyintéző, hanem tanú; mielőtt dönt, meghallgatja a Lelket, aki az egyházhoz és azokhoz szól, akik az egyházat alkotják.
– Egy alapvetően muszlim országban milyen lehetőségei vannak a katolikus egyháznak?
– Törökországban nem folytatunk hittérítést. Az én keresztény megtérésem sem hittérítés eredménye. Ahogy a szentatya többször is mondta: „A hittérítés nem evangelizálás. A mi missziós igehirdetésünk nem prozelitizmus, hanem egy személyes találkozás megosztása.” A fiatalok, főleg az egyetemisták, az igazságot keresve jönnek, és kopogtatnak az ajtónkon. Sokakhoz hasonlóan ők is írnak nekem az általam aktívan használt Instagramon vagy Facebookon. Amennyire időm engedi, szívesen fogadom és türelmesen meghallgatom őket, együttérzek velük. Ha visszajönnek, elmondom nekik, ki számomra az Úr, mi az ő története, mik a cselekedetei. Ő maga munkálkodik ezekben a fiatalokban. Rajtam csak annyi múlik, hogy szabad és felszabadító emberként elkísérem őket, cselekedeteimmel, életemmel és szeretettel tanúságot téve a hitemről. Számomra püspökként az életprogram Szent Benedek tanítása: „Pásztoroljatok imával, pásztoroljatok jó példával, pásztoroljatok az igével.” A vikariátus területe Törökország felét lefedi, de kisebbségben lévő keresztény lakossággal. Latin és más rítusú katolikusok, görög ortodoxok, szír ortodoxok, az örmény apostoli egyház tagjai mindannyian együtt élünk, szomszédokként és békében, látogatjuk egymás templomát, egyszerűen és szívélyesen osztozunk az ünnepeinken, különböző liturgikus pillanatainkon. Mindez még konkrétabbá vált a földrengés következtében. Néhány nappal előtte együtt imádkoztunk az egyház egységéért, az iskenderuni örmény apostoli templomban összegyűlt vallási vezetőkkel. Amikor a földrengés lesújtott ránk, ezt az egységet a bőrünkön tapasztaltuk, kerestük, segítettük, támogattuk egymást lelkileg és anyagilag, és ezt tesszük most is.
– Szavaiból kiderült, a fiatalok sorsát is a szívén viseli.
– Püspöki kinevezésem előtt a fő elfoglaltságom az ifjúsági és hivatásgondozói munka volt. A vikariátus területén ifjúsági találkozókat kezdeményeztem, amelyeken fiatal katolikusok vesznek részt: ortodox családok vagy vegyes házasságból származó gyermekek, keresztény menekültek Irakból, Iránból, Szíriából, valamint afrikai diákok, akik török egyetemeken tanulnak. Együtt elmélkedünk Isten igéjéről, imádkozunk, játékokat szervezünk, illetve a kereszténység jelentős helyszíneire kirándulunk. Mindenki hozza a saját gazdagságát, amely aztán mindenki gazdagságává válik. A találkozókon részt vevő fiatal keresztények túlnyomórészt iszlám környezetben élnek, és itt szabadon kifejezhetik magukat, kapcsolatba kerülhetnek azokkal a társaikkal, akikkel azonos hitük és értékeik vannak. Püspökként is fontosnak érzem a fiatalokat, és továbbra is kezdeményezni fogom az ilyen jellegű találkozókat; a fiatalok képzésének szentelem magam. Egy „fiatal” püspök, aki a fiatalokkal van. Nem hagyhatom magukra őket, azért sem, mert a jövő tőlük függ; nem véletlenül akarta a szentatya, hogy ők is részt vegyenek a szinóduson, hogy hallható legyen a hangjuk. A püspök pásztor, és ahogyan gyakran mondom, a pásztornak legyen birkaszaga, tudnia kell, hogyan kell „bégetni”, és ez csak akkor lehetséges, ha közöttük van. A fiatalok érzékelik, ha elvárások nélkül vagyunk velük, szívesen fogadnak minket, és fokozatosan megbízva bennünk megnyílnak. Ezt tapasztaltam a lisszaboni világtalálkozón is. Velük gyalogoltam, hálózsákban aludtam a földön, én sem tudtam lezuhanyozni, de így megnyertem a szívüket és a bizalmukat. Nagyon sokat kell tanulnunk tőlük; a világ és a fiatalok gyorsan változnak. Lenyűgözött az a képességük, hogy a szórakozásból gyorsan meg tudtak érkezni az imádságba, a szent dolgokba. Gyakran ők javasolták, hogy énekeljünk laudest, vesperást, imádkozzuk a rózsafüzért, maradjunk csendben. A földrengés sújtotta országrészben élő fiataloknak különös figyelemre van szükségük, mert traumát szenvedtek el. Az érintett városokban csak nagyon lassan indul újra az élet, a régóta tartó gazdasági válság miatt sok a bizonytalanság; ehhez jönnek még a környező országokból érkező háborús hírek. A hit, a remény és a szeretet közvetítése, a hűséges Isten szeretetének hirdetése, a béke és a harmónia előmozdítása ebben az összefüggésben igazi kihívást jelent. Úgy tűnik, mintha a robbanások, amelyekkel lakhatatlan épületeket rombolnak le, a rakéták zaja, amely a médián keresztül jut el hozzánk, az egyre emelkedő árak következményei felülkerekednének, és elnyomnák a munkánkat, elfoglaltságunkat, azt, amit lelkipásztorként végzünk. Az emberekben azonban nagy az Isten utáni vágy, a szent, az igazi béke keresése. Ezért kell az egyháznak továbbra is velük lennie ezeken a területeken, amelyek az evangéliumi igehirdetés bölcsőjét jelentették és jelentik ma is.
– Jezsuitaként hogyan viszonyul ahhoz, hogy püspökké szentelték?
– Jezsuita vagyok és püspök is, tehát az úgynevezett negyedik fogadalom értelmében oda megyek, ahová a szentatya és a Jézus Társasága küld. Nem én választom meg, hová megyek, bár mindig van lehetőségem a preferenciám kifejezésére. Olaszországban teológiatanár voltam, egy egyházmegyeközi szemináriumban tanítottam, azonban nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy Törökországban hiány van török papokból. A Társaság generálisa gondos mérlegelés után oda akart küldeni, mert a jezsuiták mindig a világ határain vannak. De ami a Jézus Társasága számára határ volt, az nekem a hazám. Az első török nemzetiségű jezsuita, az első helybeli püspök vagyok. Hangsúlyozom, ez nem kiváltság, nem tesz különlegessé. Isten szemében mindannyian különlegesek vagyunk, és az elsőség, amelyre keresztényként valamennyien hivatottak vagyunk, a szeretet elsősége. Örülök, ha én vagyok az első, de remélem, nem én vagyok az utolsó. Ez nagy felelősség számomra.
A saját élettapasztalatommal a hátam mögött úgy érzem, jobban megértem a bevándorlókat, akikkel tele vannak a városaink, a fiatalokat, akik szüleik munkanélkülisége miatt szegénységgel és bizonytalansággal küzdenek, vagy azokat, akik alkoholizmusban szenvednek, és így tovább. A tapasztalatok, még ha negatívak is, idővel mindannyiunk számára erőforrássá válhatnak, hogy megértsük a másikat, együttérezzünk vele, és a megfelelő eszközökkel felvértezve segítsünk neki a nehézségek leküzdésében. Az Úr sok ajándékot adott nekem: az életet, a hivatást, a keresztséget, a papi és püspöki szolgálatot. Megajándékozott azzal, hogy halála előtt kibékülhettem édesapámmal. Megajándékozott azzal, hogy visszatérhettem a hazámba, és itt szolgálhatom az egyházat. Hálás vagyok, és most rajtam a sor, hogy tanúságot tegyek erről. Vannak püspökök, akiket nyugdíjba vonulásuk után hamar elfelejtenek, mások neve viszont a szívünkbe van írva. Példaképemnek tekintem egyik elődömet, Luigi Padovese püspököt, aki az életét adta ezért a földért, amelyet én is szeretek. Utolsó levelében, amelyet néhány nappal a meggyilkolása előtt vetett papírra, ezt írta: „Antuan, most add tovább, amit kaptál: a békét, a vigasztalást, a reményt, a szeretetet.”
