Élő közösség, rekordszámú ministráns, felnőttkatekézisek, ifihittan, családos lelkigyakorlat, zarándoklatok Andocstól Csíksomlyón át Rómáig, szentségi felkészítések, nyári táborok – mindez egy népszerű budapesti plébánia kínálata is lehetne. Ezúttal azonban nem a fővárosban jártunk, hanem Kaposvár Donner nevű városrészében, ahol a fenti címszavak sem írják le teljes egészében, milyen élet zajlik a plébánián. Itt lakik és innen kiindulva gondozza a rájuk bízott tizenhat település lelki életét coniunctis viribus, azaz egyesült erővel a Plébániai Unió három római katolikus papja.
Ha a magyar tengernek hátat fordítva Somogyország belseje felé vesszük az útirányt, határozottan érezhetjük: messze magunk mögött hagytuk a főváros zajos, színes-szagos nyüzsgését. A Zselicség dombjai, a környék békéje hamar magával ragad. Ugyanakkor talán mindannyian rendelkezünk kellő tapasztalattal és előítélettel a magyarországi vidéki plébániák működésével kapcsolatban ahhoz, hogy elképzelhessük a somogyi aprófalvak hitéletét: leterhelt, hat–nyolc települést ellátó, idős és magányos papok, a templomokban javarészt üres padsorok, lángoló hit helyett legfeljebb parázs és alapvetően elöregedő közösség.
Egyik legfiatalabb egyházmegyénk központja, Kaposvár összességében vidékies hangulatot árasztó utcáit járva elégedetten nyugtázhatjuk, elképzeléseink megfelelnek a valóságnak, itt a mindennapok léptéke valóban alapvetően más, mint Budapesten. Ezzel az alapélménnyel érkezünk meg a megyeszékhely kertvárosi negyedébe, a svájci születésű serfőzőmesterről elnevezett Donner városrészbe, ahol már a plébánia épületén elhelyezett tábla is tájékoztat egy forradalminak ható lelkipásztori formációról. Egy fedél alatt él itt három fiatal pap, Antal Zsolt, Kisiván Csaba és Vörös Péter.
Antal Zsolt, Vörös Péter és Kisiván Csaba
Fotók: Plébániai Unió
„A Plébániai Unió hivatalosan 2020-ban indult – meséli Csaba atya –, de a közös szolgálat gondolata és vágya már jóval korábban megfogalmazódott, és az együttműködés a gyakorlat próbáját is kiállta.” Az ismeretség és barátság is régebbre nyúlik vissza: mindhárman az esztergomi szemináriumban készültek a papságra; hitéletükben, hivatásuk formálódásának több metszéspontján is felfedezhető a közösségben megélt hit fontossága. Mind a francia eredetű imatáborok, mind az Antióchia közösség ereje elmélyítette az együtt és egymásért végzett szolgálat tapasztalatát.
Az unió papjai mérföldkőként emlékeznek vissza a balatonboglári kispaptáborokra is, ahol Balás Béla, az egyházmegye első püspöke mesélt franciaországi tapasztalatairól, olyan példákat idézve, amikor papok közösséget alkotva, együtt élve látnak el egy nagyobb területet, több települést. A 2017-ben kinevezett új püspök, Varga László szintén a kezdeményezés mellé állt, hangsúlyozva a közösség megtartóerejét és meghatározó szerepét. A Plébániai Unió „fantázianév” alatt futó papi és egyben plébániai közösség magyar viszonylatban az első, amelynek keretében több plébániát (és filiáikat) egyetemleges – úgynevezett in solidum – megbízással egyszerre több lelkipásztorra bíztak. E jogi formációnak az a lényege, hogy a szolgáló lelkipásztorok között nincs alá-fölé rendelt viszony, tulajdonképpen mindenki egyenrangú plébános. Ezt a formát a II. vatikáni zsinat óta több egyházi dokumentum, útmutatás is nagyon ajánlja, elsősorban a papi közösség érdekében.
„Ha a papok közös életet élnek, akkor megerősödik bennük a papi identitás, kevesebbet kell aggódniuk az anyagi javak miatt, és az individualizmus kísértése átadja a helyét az elmélyültebb személyes kapcsolatoknak. A közös imádság, az együtt gondolkodás és tanulás, melyek sohasem hiányozhatnak a papi életből, komoly támaszai lehetnek a mindennapokban megélt papi lelkiségnek”
– fogalmaz A plébániai közösségek lelkipásztori konverziója az Egyház evangelizáló küldetésének szolgálatában című dokumentum (64), melyet 2020-ban adott ki a Kléruskongregáció.
Ma már, az általánossá váló pap- (és hívő)hiánnyal küzdő egyházban, a sorra bezáró szemináriumok és a vallásgyakorlást érintő, megrázóan beszédes statisztikák idején nehéz is elképzelni, hogy egy településen több lelkipásztor is szolgálatot lásson el. Ugyanakkor a mai ember lelkialkata a korábbi idők papjaihoz képest talán távolabb áll a magányos életformától (vagy kevésbé képes rá), jegyzi meg Csaba atya, hozzátéve, hogy a cölibátus hivatása nem magányosságot jelent, sőt maga az eszmény is alapvetően közösségi életformában teljesedett ki igazán. A hatályos Egyházi törvénykönyv alapmodellje, az egy papra mint saját pásztorra bízott egy plébánia a jelen helyzetben, a szórványpasztorációban több szempontból is sérül. „Úgy tűnik tehát, eljárt az idő a lelkipásztorkodásnak azon formája fölött, mely kizárólag a plébánia területi határai közé szorítja saját feladatainak teljesítését” (A plébániai közösségek lelkipásztori konverziója…, 16).
„A plébánia mint a hívek közössége olyan helyzetben találja magát, melyben egyre kevésbé érzékelhető a helybeli kötöttség, a hovatartozás sokféleképpen értelmezhető, a személyes kapcsolatokat pedig az a veszély fenyegeti, hogy feloldódnak az elköteleződés és kapcsolattudatos felelősségvállalás nélküli virtuális világban.”
(A plébániai közösségek lelkipásztori konverziója…, 9)
Ferenc pápa is többször hangsúlyozta, hogy újfajta közösségi látásmódra van szükség, amely révén Isten szemével, a közösség és az egység horizontján szemléljük a valóságot. Az Egyházi törvénykönyv is említi az in solidum (egyetemleges) megbízással való lelkipásztori „modellt”: „Ahol a körülmények megkívánják, egyetlen plébánia vagy egyszerre több plébánia lelkipásztori ellátását egyetemlegesen több papra lehet bízni, de ilyenkor törvényként kell szem előtt tartani, hogy egyikük a lelkipásztori munka végzésének irányítója legyen, vezesse az együttes tevékenységet, és feleljen érte a püspök előtt” (517. kánon, 1. §).
A vezető és a püspökség felé felelősséget vállaló szerep (moderátor plébános) a Plébániai Unióban elsősorban névleges (jelenleg Kisiván Csaba tölti be), a gyakorlatban mindhárman mindenhol ugyanazzal a szerepkörrel (plébános-társplébános), szinte ugyanazokkal a jogokkal rendelkeznek.
Péter az unió „hivatalos” megalakulása előtt már egy évet szolgált a donneri, valamint a kaposszerdahelyi plébánia vezetőjeként, Csaba pedig Szentbalázs és Taszár – valamint a hozzájuk tartozó hat filia – plébánosa volt az összevonást megelőzően. Ők ketten a zselici térség előtt Siófokon is szolgáltak együtt. Zsolt már a Plébániai Unióban kezdhette meg diakónusi gyakorlatát 2021-es pappá szentelése előtt. Az együttélés és a közös szolgálat nem is működhetne másként ilyen gyümölcsöző módon, mint önkéntes, lelkes és motivált hozzáállással. Jogosan vetődik fel ugyanakkor a kérdés: hogyan fogadták az új rendszert azok, akiknek nem volt választásuk a körülmények alakulását illetően? Hogyan élik meg a hívek az új felállást, s hogy három papjuk is van?
A Plébániai Unióhoz a donneri városrészen túl jelenleg négy plébánia, összesen tizenhat település tartozik. Az egyes falvak között is számottevők a különbségek: van köztük ezerfős község, de olyan aprófalu is, melynek nincs önálló temploma, csak harangtornya, a misék pedig az iskolaépület kápolnájában zajlanak. Ebből legalább két dolog következik: egyfelől a Plébániai Unióban nem működtethető egyértelműen a leegyszerűsítő vidék–város dichotómia, másfelől a helyzet jelentős kihívást és célkitűzést hordoz magában a fiatal papok számára: tiszteletben tartani és minél jobban ápolni a helyi hagyományokat, illetve az aktuális igényeknek megfelelően törekedni a jelenlétre. Mindezt úgy, hogy az elsődleges feladat, az evangelizáció és a szentségek kiszolgáltatása megvalósuljon, valamint az egyes egyházközségek beépüljenek az egyház nagy közösségébe. A valósághoz az is hozzátartozik, hogy az ideális kép megvalósítása közel sem zökkenőmentes, egyrészt a különböző infrastrukturális lehetőségek, másrészt a hívek eltérő szándékai és igényei, harmadrészt a lelkipásztorok véges energiái következtében. A papi közösség elnevezésében is ezek az elképzelések fejeződnek ki. A köznapi nyelvből is ismert unió kifejezés jól írja le a helyzetet és a célkitűzést, magyarázza Zsolt atya. Az egyes plébániák önállók, ugyanakkor van közöttük átjárhatóság és együttműködés. A lelkipásztorok szeretnék is ezt szorgalmazni: „Ahol valamire van igény, akár szentségimádásra, akár taizéi imaórára, akkor az ott lesz. Ezeket pedig mindenhol meghirdetjük, mindenkit meghívunk” – teszi hozzá Péter atya. Szeretnék átadni annak tapasztalatát, hogy a közösség túlmutat a falu határain. „Egy kistelepülésen nem élhet meg úgy az egyház, hogy közben elszigetelődik” – hangsúlyozza Zsolt atya. Az a céljuk, hogy átadják a nagyobb közösséghez tartozás, vagyis az egyetemes egyház „élményét” és tapasztalatát a híveknek.
A valóság természetesen nem ennyire fekete-fehér, és nem is egyöntetűen derűs. Minden magasztos szándékkal és törekvéssel együtt is gyakran jellemző a mobilitás hiánya, a saját helyhez ragaszkodás, amely nem elhanyagolható terhet ró a folyton ingázó papokra. Több településen így is csak havonta egyszer van mise, a közösség pedig nem haladja meg a néhány főt. Ez a vegyes összkép segít nem elrugaszkodni a valóságtól, a reális problémáktól és tendenciáktól. A lelkipásztorok ezzel együtt is havi beosztást kialakítva törekszenek arra, hogy mindannyian rendszeresen megjelenjenek valamennyi településen.
Ezt, illetve a Plébániai Unió adminisztrációját és háztartását számos munkatársuk segíti: irodavezető, gondnok, valamint a falvakban a templomoknál sekrestyés, kántorok, hitoktatók, lektorok, akolitusok, közösségvezetők, gyermekigeliturgia-tartók. Nélkülük nem tudna működni a közösség.
A három fiatal papnak a kezdetekkor nehéz volt elfogadtatnia a hívekkel, hogy ezentúl nem kötődhetnek a „klasszikus módon” egy paphoz, nem tudják előre, ki misézik vasárnap. Ugyanakkor „ez meg is adja a lehetőséget, hogy ne a paphoz kötődjenek igazából, hanem Krisztushoz, az egyházhoz – magyarázza Zsolt atya. – A szentmisére akarjanak menni, ne konkrétan valamelyik paphoz.” Ezt jeleníti meg a Plébániai Unió logója is: ujjongó emberi alakokat, a középpontban Krisztus keresztjével. Az atyák közös papi jelmondata, XVI. Benedek pápa gondolata is ezt hivatott kifejezni: „Nem hitetek urai vagyunk, hanem örömötök szolgái.” „Elsősorban nem hitet adunk, hanem megteremtjük a lehetőséget az örömre, reményre… hogy a hit kibontakozhasson” – foglalják össze.
Hallgatva az elmúlt évek emlékezetes pillanatait, élménybeszámolóit, böngészve a Plébániai Unió hirdetőtábláját, programkínálatának plakátjait, nem hagy nyugodni a kérdés: mik a távlati elképzelések, meddig áll fenn ez a szemlátomást virágzó és lelkesítő együttműködés?
Az unió nem szerzetesi közösség és életforma, amely mellett valaki fogadalommal kötelezi el magát, és optimális esetben élete végéig hű is marad hozzá. A fiatal atyákat a hivatásukra készülve különböző mértékben talán foglalkoztatta a szerzetesi élet gondolata is, de a Plébániai Uniót nem tekintik ilyen jellegű elköteleződésnek. Nagyon fontos távlati célokkal élni, tervezni a közös jövőt, és lelkesedni érte, ugyanakkor elengedhetetlen tisztán látni, kommunikálni, és a realitásban maradni. A közösség papjai sem élveznek mentességet, bármikor őket is érintheti az elhelyezés, akár együtt, akár külön-külön. Érzékelhető módon nehéz ezzel a tudattal élni és szolgálni, nem kevésbé a híveknek átadni ezt a szemléletet. Zsolt atya mosolyogva jegyzi meg: „Nem szeretnénk, ha majd aláírást gyűjtenének, amikor valamelyikünket át akarják helyezni.”
Az úttörő szerep rivaldafénye helyett fontos reflektálni a valóságra, mindenekelőtt pedig a szolgálatra, a feladatokra koncentrálni. Péter atya különösen fontosnak tartja, hogy a Plébániai Unió nem modell, nem is szeretne az lenni. Kezdeményezésüket nem a kirakatba szánják, hanem hívő közösségeik építésére, de legalábbis az aggasztó tendenciák mérséklésére, az aktuális kihívásokra adott válaszként. Az elmúlt években többször volt rá példa, hogy a papi együttműködésre nyitott érdeklődők keresték fel őket, tanácsot kértek tőlük, és ma már több helyen is létezik hasonló formáció két-három pap részvételével. „Nem találtunk mi fel semmit” – jegyzi meg Csaba atya. Éppen ezért a pozitív hatásokra és fogadtatásra nincs recept, sem garancia. „Senki nem tudja, hogyan működik” – hangsúlyozzák a fiatal lelkipásztorok. Egy másik helyen, más környezetben, két-három másik pappal karöltve minden más lenne, vallják.
Együttműködésüket és együttélésüket nagyban segíti hasonló világlátásuk. Az unió mint papi életforma hatékonyan veszi fel a harcot az elmagányosodással, a megtartó közösség hiányának veszélyeivel, ugyanakkor a saját tér, imaidő, egyáltalán az énidő megtalálása kevésbé magától értetődő. A kaposvári plébánia épületének kialakítása rendkívül szerencsés, a közös terek mellett mindhármuknak van lehetőségük az elkülönülésre egy-egy önálló lakrészben. Találnak rá időt, hogy szabadságra menjenek, ahogy arra is, hogy a hobbijukra, a lelkipásztori teendőkön kívüli feladataikra is tudjanak koncentrálni. Érthető módon ritkaságnak számít, ha egyszerre van szabadidejük, de legalább egy közös étkezés erejéig igyekeznek mindennap találkozni és kapcsolódni. Lelkipásztori szolgálatuk origója a közös ima, ahogy az a törekvés is, hogy hetente egyszer együtt misézzenek.
Magunk mögött hagyva a szokásosnál népesebb paplakot, több benyomás, gondolat is hosszan elkísér. A fiatal papokról sugárzó nyitottság, szolgálatkészség és lelkesedés mellett a szerénység. A Plébániai Uniót alkotó atyák nem szeretnének sztárok lenni. Törekvéseik, úgy tűnik, nem kifelé mutatnak, sokkal inkább vágynak a saját berkeiken belül gazdagodni, és felfelé növekedni.
