Helga Auer RSCJ osztrák Sacré Cœur-nővér, Bécsben él. A hatvanas évek végén fejezte be tanulmányait, és négy évig egy gyógyszertárban dolgozott, majd fiatal önkéntesként Brazíliába utazott, hogy részt vegyen egy missziós projektben. Három évvel később csatlakozott a Szent Szív Társasághoz. Noviciátusa első évének elején súlyos autóbalesetet szenvedett, ami miatt több műtétre is vissza kellett térnie Bécsbe. 1988 és 2005 között pasztorálpszichológusként dolgozott Ausztriában, és Peruban tanított a limai UNIFÉ Egyetemen, ahol a humanisztikus pszichológiáról szóló tankönyvet és számos rövidebb kézikönyvet adott ki. A felszabadítás teológiájáról, a perui egyházról és általában latin-amerikai tapasztalatairól beszélgettünk vele.
-A földrésszel korán megismerkedtél, hiszen fiatalon mentél önkéntesként Brazíliába. Mit csináltál ott? Milyen tapasztalatokat szereztél?
Gyógyszerészi tanulmányaim során már motoszkált bennem a szerzetesi hivatás kérdése, de nagyon bizonytalan voltam benne, és nehéz volt elhinnem, hogy Jézus különleges útra hív. Harcoltam emiatt Istennel, mert nem hagyott nyugodni a kérdés. Azt gondoltam, ha valami nagyon mást csinálok, mint addig, akkor az talán segít tisztán látni. Így hát jelentkeztem egy önkéntesprojektre, amelyet a Sacré Cœur-rend világszerte kínált volt tanítványainak. Ez magában foglalt egy néhány hetes római felkészülést, mielőtt elindítottak minket a misszióba. Olyan helyre akartam menni, ahol nem ismerem a nyelvet, és kifejezetten a szegényekkel szerettem volna foglalkozni. Mindenekelőtt távolságot akartam Istentől és türelmes noszogatásától. Teljesen más környezetre vágytam, mint amiben addig éltem. Hamarosan azonban felfedeztem, hogy az osztrák Jézus ugyanaz a Jézus Brazíliában is. Így nem tudtam elmenekülni előle, és egyszerűen arra a konkrét valóságra koncentráltam, amit találtam.
Helga nővér Peruban a kilencvenes években
Forrás: Helga Auer RSCJ gyűjteményéből
-Mit tudott tenni egy nyugati lány a brazil szegények között?
Egy kilencfős nemzetközi csoport tagja voltam, amely német, svájci, uruguayi, argentin és mexikói öregdiákokból állt. A Belo Horizonte-i iskolánkban laktunk. Nem beszéltünk közös nyelvet, de kreatívak voltunk, és hamar kialakult közöttünk a kommunikáció. A közeli favelában dolgoztunk, ahol volt egy orvosi rendelő (posto médico), ahová hetente egyszer jött ki orvos. Sebeket kötöztünk, látogattuk az embereket, meghallgattuk az aggodalmaikat és a problémáikat. A helyiek számára volt lehetőség képzésre is, például alapfokú szabászatra, varrótanfolyamra vagy gépírásra. Egy írástudatlan férfi abban a reményben jelentkezett, hogy azonnal megtanul írni-olvasni. A város számos orvosi rendelőjétől kapott ingyenes mintákból kis gyógyszertárat hoztam létre. Az orvosok nagyon nagylelkűek voltak. Néhány gyógyszert magam is elkészíthettem, például köhögés elleni szirupot. Vasárnaponként a környező falvakba autóztunk, hogy gondoskodjunk a betegekről. Egyikünk, aki laborasszisztens volt, mikroszkópos székletvizsgálatot végzett, én pedig gyógyszert adagoltam a paraziták és férgek ellen. Hogy ezt el tudjam végezni, részt vettem egy trópusi gyógyászati szemináriumon a helyi gyógyszerészeti karon.
-A favelák hitéletében is részt vettetek?
Gondoskodtunk a szegények által épített kápolnáról, és imádkoztunk velük. Egyszer egy olyan körmeneten voltunk, ahol elöl a fatimai Szűzanya szobra, a menet végén pedig a lourdes-i Szűzanya haladt. Régi szokás volt, hogy így körbejárják a falut, és áldást kérnek mindenkire. A körmenet során odajött hozzám egy helyi lakos, és megkérdezte, tudom-e, hogy a két Mária, a lourdes-i és a fatimai unokatestvérek. Ezt komolyan mondta, ami azt jelezte számomra, hogy mély vallási meggyőződésük és alapvető tudáshiányuk van egyszerre. Abban az időben a püspök, aki éppen akkor tért vissza Rómából a II. vatikáni zsinat után, odajött hozzánk, és megkért minket, segítsünk a lelkigondozásban, mert az ország belsejében sok bázisközösséget kell létrehozni, de ehhez nincs elég papja. Aki az önkéntesek közül tanult teológiát, segített prédikációt írni, de kellett valaki, aki elmegy a falvakba, és áldoztat. Engem választott ki a püspök, mert szerinte a váratlan helyzetekben talpraesetten tudtam reagálni. Fantasztikus munka kezdődött. Az első megbízatásom egy meglehetősen távoli faluba vezetett, ahol a lakosok már régóta nem részesültek az Eucharisztiában. Kaptam egy jó terepjárót, az Oltáriszentséget egy zárt kehelyben az anyósülésen vittem, de olyan rosszak voltak az utak – ha egyáltalán volt út –, hogy később jobbnak láttam, ha a kesztyűtartóban tartom a kelyhet, hogy ne essen baja. Néha át kellett kelnem olyan patakokon, hogy nem láttam, milyen mély a víz, és egyáltalán nem volt biztos, hogy az autó át tud rajta menni. De bátran mentem, mert tudtam, hogy a helyiek összegyűltek, és várnak rám. Ha volt írástudó ember a helyi közösségben, elolvasták az evangéliumot, énekeltek, beszélgettek, megosztották egymással életük történeteit. Voltak spontán könyörgések is. Utána megáldoztattam őket. Ünnepeltünk tovább, majd a végén áldással köszöntem el. Semmi egyebet nem tudtam tenni, hiszen alig beszéltem portugálul. Megélhettem, hogy a Szentlélek eszköze vagyok. Ez számomra lenyűgöző volt, és lassanként el tudtam fogadni a saját szerzetesi hivatásomat is.
Őslakosok Cusco utcáin az 1960-as években
Forrás: Alamy/ Hanna Seidel
-Elfogadták a helyiek, hogy egy külföldi nő jár hozzájuk pap helyett?
Ez nem volt probléma: a püspök tájékoztatta őket, Jézusra vártak, és hálásan fogadtak. Az Eucharisztia és a közös ünneplés volt számukra fontos, amit a helyi közösség jól előkészített.
-Ez a szegényekkel végzett munka gyakorlatilag a felszabadítás teológiájának a része. Mi a véleményed az azóta már elutasításban is részesült teológiai irányzatról, nyugati emberként a brazil és perui szegényeket ismerve?
Ottani életem során a felszabadításteológia gondolatai fokozatosan váltak világossá számomra. Néhány képviselőjét személyesen is ismertem, többek között Gustavo Gutiérrez több előadásán is részt vettem. Már a II. vatikáni zsinat előtt új teológiai megközelítés alakult ki a latin-amerikai egyházban (különösen Brazíliában): a „felszabadítás teológiája” az uralkodó hatalmi struktúrákkal szemben. Az éber keresztények és teológusok, szembesülve az igazságtalan hatalmi berendezkedéssel, elkezdték az elnyomottak, a szegények szemszögéből olvasni az evangéliumot. A Szentírásban megfogalmazódik az élő Isten ígérete: „Eljövök, és megszabadítalak titeket.” Az üzenet nem az, hogy „tűrj, szenvedj, és jutalmat nyersz a mennyben”, hanem Isten ígéretei itt és most érvényesek, és cselekvésre késztetnek minket. Röviden: a felszabadítási teológia a szegények hangjának tekintette magát, és nem volt hajlandó isteni rendeltetésűnek elfogadni az igazságtalanságot. A mozgalom, mely konkrétan a szegények és elnyomottak társadalmi felszabadításáról szól, gyorsan követőkre talált – a jezsuiták körében is. Minden ember egyenlő méltósága alapján a társadalmi igazságosságról beszél, valamint a politikai változásokról, amelyek javítják az emberek életkörülményeit. A radikálisok számára a Magnificat szavai váltak fontossá:
„Csodálatos dolgokat tett erős karjával: szétszórta a kevélyeket, letaszította trónjukról az erőseket, és felemelte az alázatosakat; az éhezőket jóval töltötte be, a gazdagokat pedig üres kézzel küldte el.”
Egyesek szó szerint vették e szavakat, radikálissá és erőszakossá váltak, mert úgy érezték, a Szentírás feljogosítja őket erre. A háttérben minden bizonnyal baloldali politikai befolyás is volt, de azt hiszem, hogy azok, akik radikálisan dolgoztak a felszabadítási teológia terén, alapvetően nem kommunisták voltak, inkább olyan emberek, akiket mélyen megérintett az emberek nyomora, és valamilyen módon segíteni akartak nekik.
-De egy igazságtalan helyzet sem jogosít fel az erőszakra.
Igen, de érteni kell, hogy a kontextus, a latin-amerikai politikai környezet maga is erőszakos volt. Gondoljunk csak arra, hogy 1980-ban misézés közben meggyilkolták Óscar Romerót, San Salvador érsekét, vagy az 1989-es egyetemi merényletre, amelynek során hat jezsuitával és két civillel végeztek. A felszabadítás teológiája nagyon sok érdekcsoport útjában állt, például radikálisan fellépett a gyerekmunka ellen. Ezüstbányákban dolgoztatták a gyerekeket, akiknek a nagy része nyomtalanul eltűnt, valószínűleg szervkereskedők áldozataként. Ezeknek a hálózatoknak sem volt érdeke a felszabadítási teológia megerősödése.
-Az önkéntesség után Brazíliában léptél be a Sacré Cœur-közösségbe, ott szerettél volna élni és dolgozni, de az autóbaleset után az egészségi állapotod miatt haza kellett jönnöd Ausztriába, és itt folytattad a szerzetesi életedet. Hogyan kerültél kapcsolatba a rend perui egyetemével, az UNIFÉ-vel?
Mivel a baleset után többé nem tudtam állómunkát végezni, a gyógyszerészet már nem volt lehetséges. Ezért pszichológiát, illetve teológiát tanultam. Elvégeztem néhány kiegészítő képzést, és a pasztorálpszichológiára összpontosítottam. Teljesen váratlanul kerültem Peruba. 1987-ben a rendünk elöljárója felkért, hogy egy francia és egy kolumbiai nővérrel együtt dolgozzam egy négy hónapos lelki megújulási tanfolyamon Brazíliában, olyan dél-amerikai nővéreink számára, akik el akarták mélyíteni a zsinat tanításait. A képzés része volt egy harmincnapos lelkigyakorlat is. Szóltam, hogy nem beszélek spanyolul, és sűrű a napirendem. A válasz: még nyolc hónapom van a nyelvtanulásra és arra, hogy felkészüljek a tanfolyamra. Egy kicsit túlterhelő volt az előkészület, de jól sikerült. A körülbelül húszfős csoportban ott volt az UNIFÉ rektorhelyettese is, akivel összebarátkoztam. Meghívott, hogy tanítsak náluk. 1988 és 2005 között tizenhárom alkalommal töltöttem több hónapot Peruban, szemináriumokat, tanfolyamokat és előadásokat tartva diákoknak, professzoroknak és nővértársaknak a humanisztikus és a pasztorálpszichológiáról, hogy segítsek az embereknek gyógyító kapcsolatokban élni, hozzájárulva ezzel Isten országának építéséhez.
Forrás: Helga Auer RSCJ gyűjteményéből
-Az UNIFÉ katolikus magánegyetem. Miért csak nők tanulhatnak itt? Csak a gazdagok számára elérhető?
Az, hogy a nőkkel kiemelten foglalkozunk, a szerzetesrendünk alapítójának, Barat Szent Magdolna Zsófiának volt az elképzelése. Korának francia társadalma a forradalom következtében összeomlott. Magdolna Zsófia hitt abban, hogy ha jó munkát végez a nők nevelésében, akkor ők olyan hatással tudnak lenni a férjeikre, ami a hit és az evangélium értékei irányába viszi az egész társadalmat. Peruban szociálisan is segítjük a hozzánk jelentkező lányokat, ezért senki nem marad ki a képzésből azért, mert nem tudja kifizetni a tandíjat. A professzoraink között természetesen vannak férfiak, de a diákok nálunk gyakorolják a vezetői képességeiket is. Megtanulnak vitában érvelni, beszélgetést vezetni, moderálni, el merik mondani a véleményüket. Annyira kötődnek az egyetemhez, hogy kialakult az a szokásunk, hogy az esküvőjük napján a menyasszonyi csokrot behozzák az egyetemi templomba a Madonna-szoborhoz. Ilyenkor velük jön az egész násznép. A régebbi alumnák törődnek egymással, szervezetten segítik szociálisan rászoruló idősebb társaikat.
-Dolgoztál Peruban az egyetemi kereteken kívül is?
Az UNIFÉ szerződésben áll az észak-perui Cajamarcai Egyetemmel, és a diákjaink jártak a közel háromezer méterrel a tengerszint felett fekvő falvakba az őslakos lakosságnak segíteni, például hogy írni-olvasni tanítsák őket, de részt vettek a zöldségek termesztésében vagy épp a sajtkészítésben is. Két-három alkalommal tudtam csatlakozni ezekhez a projektekhez. A helyi püspökkel folytatott megbeszélések során felmerült egy olyan rádióállomás létrehozásának ötlete is, amely az egészségügyre és az oktatásra szakosodott távoktatási kurzusokat kínálna, különösen általános iskolai tanárok képzése céljából. Limában a szerzetesrendünk a szegények számára nagy iskolát működtet, amelynek a vizesblokkjai katasztrofális állapotban voltak. Az ott élő közösség kapott pénzt a Nemzetközi Szolidaritási Alaptól, így vécét és mosdókat szereltettek be. Mindenki boldog volt, de másnap minden eltűnt. Az éj leple alatt a helyi lakosok széthordták és eladták a szerelvényeket. Ez is a valóság része. Egy másik iskolai szolidaritási projekt keretében a gazdagabb gyerekek, akik máshol tanultak, mindennap pluszadag uzsonnacsomagot vittek magukkal, és ezeket még aznap kiszállították a szegények iskolájába, ahol olyan gyerekek voltak, akik otthon nem kaptak reggelit. Így a gyerekek már kiskoruktól megélik a szolidaritást, tanuljak az adást és az elfogadást is.
-Mi volt a benyomásod Peruról?
Az első – nehéz – tapasztalatom talán a „perui idő” volt. Saját ritmusuk van. Ha tizenegy órára hirdetek meg egy előadást, akkor ők körülbelül két órával később érkeznek, előbb kicsit beszélgetnek, kávézgatnak, utána lehet elkezdeni. Osztrákként nehéz volt ezt elfogadnom. Később mindig előzetesen tisztáztuk, hogy „bécsi idő” vagy „perui idő” szerint kezdődik-e az órám.
Általánosságban Peru egyszerre gazdag és szegény. Cukrot, kávét, gyapotot és kakaót exportál, a negyedik legnagyobb halászország, és gazdag természeti erőforrásokban: ásványokban, különösen rézben, aranyban, ezüstben és szénben. Brazíliával ellentétben, ahol naponta fogyasztanak rizst és fekete babot, a perui konyha finom és nagyon változatos. Peru gyönyörű ország. Mindenféle táj van itt: sivatagok, magas hegyek, medencék, hegycsúcsok és dzsungelek. Gazdag ősi kultúrával és nagyszerű művészeti kincsekkel rendelkezik, de nem élvezheti szépségét, nem profitálhat gazdagságából, és nem fedezheti fel újra kulturális identitását. Nagy szegénység és hatalmas társadalmi egyenlőtlenségek uralkodnak, amelyek politikai nyugtalansághoz és terrorizmushoz vezettek. A lakosság egyharmada Limában él. A város szélén folyamatosan nőnek a nyomornegyedek. Ott minden hiányzik: az áram, a víz, a szennyvízvezeték és az aszfaltozott út is. Az ott élők bevándorló felföldi indiánok, akik alig képesek megbirkózni a kultúrsokkal. De ha megkérdezed a peruiakat, milyen remény él bennük a feszült és gyakran kilátástalan helyzet ellenére, mindig ugyanazt a választ kapod: „Hiszünk az életben, mert az élet erősebb.” Számomra egyértelmű, hogy Peru az élet mellett döntött.
Universidad Femenina del Sagrado Corazón (UNIFÉ)
Az UNIFÉ női magánegyetem Limában, 1962-ben alapította a Szent Szív Társaság (Sacré Cœur-nővérek). Célja, hogy a hallgatókat integrált, tudományos, humán és etikai szemléletű képzésben részesítse a keresztény és katolikus értékek mentén. Támogatja a nők vezetői és társadalmi szerepvállalását. Mottója: „Espacio Académico para Mujeres Líderes” („Női vezetőket az akadémiai szférába”). Hét különböző karon kínál képzéseket, többek között az építészet, a jog, a pedagógia, a vállalatvezetés, a táplálkozástudomány, a pszichológia és a kommunikációtudomány területén. Posztgraduális képzései között már a hetvenes évektől megtalálhatók mester- és doktori programok, például a pszichológia, a jog és a táplálkozástudomány témájában.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2025. szeptember
1500 Ft