„Az elmúlt évszázadokban Krisztus egyetlen képe sem volt kedvesebb a keresztények szívének, mint Jézusé, a jó pásztoré” – vallotta az öt évvel ezelőtt elhunyt holland bíboros, Adrianus Johannes Simonis. De a gazdag ikonográfiai ábrázolásokon, a szemet gyönyörködtető, legelésző juhnyájak idilli képein túl van-e valami a példabeszédben, ami egy mai fiatalt Krisztus-követésre inspirál? Érdemes-e túllépni a palesztinai pásztorélet vizuális világán, hogy kapcsolatba kerüljünk a szöveg felszabadító erejével, s többet megmutasson magáról, mint ami első olvasásra látszik?
János evangéliumának 7–10. fejezete egységet alkot, melyben Jézus a sátoros ünnep alkalmával Jeruzsálemben és környékén tartózkodik. Kinyilatkoztatja magát az élő víz forrásaként, a világ világosságaként, s emiatt folyamatos konfliktusba kerül a zsidókkal, akik elutasítják személyét és tanítását. Nemhiába adta Rudolf Bultmann protestáns teológus „A kinyilatkoztató kontrasztban a világgal” címet ezeknek a fejezeteknek, utalva a János-prológus nagy témájára: „A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be” (1,11).
A szöveg megértése szempontjából kiemelt fontosságú az αὐλὴ (aulé) szó, melyet ebben a szövegkörnyezetben akolnak fordítanak, a görög Bibliában az esetek többségében azonban a szent sátor vagy a templom előtti udvarra utal (Kiv 27,9; 2Krón 6,13; 11,16), illetve Jánosnál még a főpap udvarára (18,15). Ezenkívül a nyáj kifejezést az Ószövetség gyakran metaforikus értelemben használja, főleg Izrael népére vonatkoztatva (Ez 34,31; Jer 23,1; Zsolt 95,7). A megértésben segít a 100. zsoltár, amelyben a fent említett szavak az általánosan használt értelmükben szerepelnek: „Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten… mi az ő népe és legelőjének nyája vagyunk. Lépjetek be kapuiba hálaadással, udvaraiba magasztalással” (3–4).
Forrás: IStock
A jó pásztorról szóló példabeszédben az akol metaforikus értelemben Izrael szent helyét, a jeruzsálemi templomot jeleníti meg, amely a teokratikus zsidóságot szimbolizálja. A juhok pásztora, aki belép a kapun, hogy kivezesse övéit, maga Jézus, Izrael új pásztora. A sátoros ünnepen – melynek során az Egyiptomból való kivonulásra emlékeznek – Jézus mint az igazi messiás mutatkozik be a templomban. Ő a pásztor, aki övéit – akik befogadták tanítását – kivezeti a templomból, azok közül, akik azt hiszik, hogy látnak, mégsem ismerik fel a világ világosságát. Az egyiptomi szolgaságból Isten vezette ki a választott népet. Most Jézus ellenük lép fel, akik nem ismerik fel őt mint megváltót. Ez botrányos lehetett a zsidók számára. Először itt válik szét radikálisan a régi és az új nyáj.
Vajon örök meghívása az új nyájnak, az egyháznak, hogy kivonuljon? Mikor kötünk olyan kompromisszumokat, melyek nem az evangélium szellemében születnek? Miből szükséges egyénileg, illetve közösségileg kivonulni? Hogyan tud egy fiatal kellő erőt gyűjteni ahhoz, hogy kilépjen abból a biztonságából, amelyet a könnyű és biztos egzisztenciát ígérő lehetőségek kínálnak számára, és elköteleződjön az Úr Jézussal való közösség mellett, ami szembemegy a mainstreammel?
Az úgynevezett Exodus-lelkigyakorlatokra irányuló nagy érdeklődés azt mutatja, hogy többen vannak, akik ma sem akarnak sodródni az árral. Akik valamit megsejtenek az istenkapcsolat, az egyszerűbb, letisztultabb életmód erejéből; emiatt készek változni, szabadabbá válni függőségeiktől, és tesznek közösségeik előrehaladásáért. Ez megtisztulást, aszkézist igényel, hogy ne a példabeszédben szereplő tolvajok, rablók, hamis boldogságot ígérő messiások mozgatásának, hívásának engedjünk, hanem annak a pásztornak, aki az élő vizet ígéri nekünk, amely igazán betölt minket. Hogyan, milyen eszközökkel, gyakorlatokkal tudjuk egymást segíteni az egyházban, hogy radikálisan éljük meg hitünket, és ne veszítsen az ízéből? És hogyan tudjuk kifelé, a mai ember számára úgy kommunikálni üzenetünket, hogy az ne szórja szét teljesen a figyelmünket, és ne vesszünk el a közösségi média vagy más platformok által kínált népszerűségben? Hogyan tudunk úgy belépni mások ajtaján, hogy közben valóban az Úrra figyeljünk, és benne maradjunk? Ez éltető feszültség, amelyet a nemrég elhunyt Ferenc pápa mesterien élt elénk.
A kivonulás után a példabeszéd másik meghatározó mozgása a bevonulás. Amint a juhok kijöttek az akolból, beléphetnek az ajtón, mely maga Jézus. A példabeszéd itt mélyebb, spirituális szintre lép. Ebben a folyamatban két dolog szükséges: az ismeret és a bizalom. Bibliai értelemben ismerni valakit mindig valami többre mutat: arra, hogy személyes, bensőséges kapcsolatot alakítunk ki, közösségben vagyunk vele. Egy szemita számára az ismeret egzisztenciális kapcsolatot jelent. A pásztor és a juhok viszonyának alapja a Jézus és az Atya közti kapcsolat, amely modell és forrás. Rácsatlakozás egy vitális kapcsolatra, amely egyesíti az Atyát a Fiúval, s amely által mi is istengyermekké válunk. Az egyház elsődleges küldetése, hogy kísérje az embereket ebben az ismeretben. Ennek során létrejön az a szent tér, amelyben kibontakozik az Istennel való barátság, meghittség, mely teljessé és boldoggá teszi az életet.
A bizalom annak alapfeltétele, hogy a tanítvány meghallva és megismerve mestere hangját kövesse őt. A keresztény hivatás oldaláról közelítve a bizalom alapja Krisztus engedelmessége, mely az Atyához fűződő szeretetteljes kötelékben nyilvánul meg. Ahogyan a tanítvány egyre jobban megismeri Jézust, elkezd mindinkább az ő gondolataival gondolkodni, az ő akaratával akarni, és egyre inkább megtapasztalja, hogy benne él és cselekszik. A hívőben megszületik a rezonancia, az egység és a kommunikáció tapasztalata.
Loyolai Szent Ignácnál az engedelmességnek, a követésnek túl kell lépnie a parancsok végrehajtásának szintjén. Meg kell hogy szülessen annak vágya, hogy az ember alárendelje magát az Atya akaratának, ami az ismeret és a bizalom következménye. Ebben a folyamatban nem lehet elkerülni az önmegtagadást, mely segít megtisztítani a vágyakat, a szívet, hogy egyre készségesebbé váljék Isten szolgálatára. Az önmegtagadás nem életforma, hanem erénygyakorlat, képesség annak megválasztására, hogy bizonyos helyzetekben, életszakaszokban csiszolódjam mások által, szembesüljek a hibáimmal, és Istennel együtt tevékenykedjem a szabadság kiművelésében. Olykor fájdalmas vajúdás, ezért nagyon lényeges, hogy rendelkezésre álljon a kellő bizalom, fizikai és lelki erőnlét, illetve kommunikáció, amely segít végigmenni rajta. Az önmegtagadás mellett fontos annak erős vágya, hogy a fiatal részt akarjon venni az Úr Jézus küldetésében, hogy egyre inkább megérintse szívét az a szükség, amelyért a Fiú megtestesült, és így Jézus társává váljék.
Ahogyan fiatalokat kísérek, három kérdés mozog bennem. Az első: vágyik-e a fiatal arra, hogy elmélyüljön az Úrral való személyes kapcsolatában, illetve van-e már valamilyen tapasztalata annak elevenségéről? A második kérdés: van-e benne kellő érzékenység és hajlam, hogy Jézus társaként fogékonnyá váljon a világ ínségére, és szolgálni tudja, vállalván az ezzel járó önmegtagadást, lemondást? S a harmadik kérdés, ahogyan Nemes Ödön SJ fogalmazná meg: tudja-e ezt szabadon, örömmel és szeretettel tenni?
Végül megemlítem a közösségi dimenziót, mely a példabeszéd utolsó soraiban válik hangsúlyossá, ahol a két nyáj – a zsidóságból megtértek és a máshonnan érkezők – találkoznak. A pásztorral való közösség a hívők gyülekezetében bontakozik ki. Ennek éltetője, fenntartója az Atya szeretete és a Fiú szabadsága, aki odaadja életét, hogy aztán visszavegye, és ezáltal új életet közvetítsen az embereknek. A hivatás megélésében fontos megtapasztalni az Atya szeretetét, nagylelkűségét, ahogy a világban működik, s ennek örömében élni. Ugyanakkor szükséges bekapcsolódni az élet odaadásának és visszavételének mozgásába: kellően bátornak és szabadnak kell lenni, hogy odaadjam magam, és kellően hálásnak az élet ajándékáért, amelyet Isten visszaad.
Forrás
Ignace de la Potterie: Studi di cristologia giovannea, Marietti, 2000, 82–109.
