Néhány órája még egy belvárosi étteremben ebédeltünk, most sokalljuk az ötezer forintot cipőre, pedig a gyereknek nincs mibe menni az iskolába. Bizonyára hozzánk hasonlóan abszurd helyzetet él át más is a Szociopoly című érzékenyítő játékában, amelynek célja a „szegények lusták, elverik a pénzüket, iszákosak és hangosak, nem költenek a gyerekeikre” típusú előítéletek lebontása. Most előttünk a lehetőség: tessék jobban csinálni.
Hétfő reggel nyolc óra. Elseje van. Ilyenkor hirdetik meg a közmunkát. Nem kérdés, hogy jelentkezem. Két gyerekkel otthon és nyolc általánossal a zsebemben fix munkalehetőség híján a faluban mi más esélyünk lenne? Így van legalább biztos hatvanezrünk a hónapban, a segély meg mégiscsak huszonháromezer. Amikor a polgármester kijelenti, csak egy embert tud alkalmazni, körbenézek hányan vagyunk, és magamban már le is mondok a havi fixről, inkább számolni kezdem, mennyi esélyem lesz ebben a hónapban alkalmi munkára. „Na, te már kezdheted is felszedni a szemetet a hivatal körül!” – kiáltja a falu vezetője, de még örülni sincs időm a kivételes szerencsének, máris rajtam a sárga közmunkás mellénnyel együtt valami szégyenféle, mikor hallom: „Aztán, ha ikszelni kell, tudjad, kinek a neve mellé teszed!” Már az első jelenetnél megértjük: a Jurányi Ház Szociopoly című interaktív darabja nemhogy könnyed nem lesz, de a tanulságokat sem kínálják tálcán.
Okosan, vagy inkább, ahogy tudsz
„Gazdálkodj, ahogy tudsz!” – hív a mindenki által jól ismert szlogen mintájára a Szociopoly. E ebben a társasjátékban azonban nem az a cél, hogy a megvásárolt lakásunkba mosógépet, szobabútort, porszívót szerezzünk. A borsod–megyei faluban egyszerűen a megmaradásért küzdünk. Egy hónapot élünk végig. Ezalatt az idő alatt úgy kell boldogulnunk, mint a tartósan munkanélkülieknek. Segélyből, családi pótlékból, GYES–ből, alkalmi és közmunkából származó bevételeinkből gazdálkodunk. Vagyis gazdálkodás helyett inkább csak próbáljuk túlélni a hónapot. Ám ami nekünk elsőre játéknak tűnhet nagyon is valóságos. „Fontos, hogy mindenki tisztában legyen vele: ez nem fikció. A Szociopoly nem a marslakók világában, hanem itt, körülöttünk, Magyarországon zajlik, igazi sorsokkal” – hangsúlyozza Bass László, a Szociopoly kitalálója.
A játékban minden család a szegénységi küszöb alatt él. Magyarországon a 2018–as adatok szerint körülbelül egymillió–háromszázezren vannak hasonló helyzetben. Ez egy kétgyermekes családnál azt jelenti, hogy a négy ember kevesebb mint száztizennégyezer forintból próbál boldogulni. A Szociopoly azonban összetettebb problémaként értelmezi a szegénységet. Ennek a rétegnek ugyanis
nemcsak a pénz hiányzik, hanem a a munkalehetőség, a kapcsolati, illetve kulturális tőke, a megfelelő lakhatási és egészségi állapot is.
„Nagyjából ötszázezer ember szenved minden ilyen tekintetben hiányt. Az ő helyzetüket modelleztük” – részletezi a játékmester. Az ELTE TáTK Szociális Munka tanszékének adjunktusa nem a levegőbe beszél. Noha eredetileg gyógypedagógus végzettsége van, a kétezres évek óta a szegénységkutatással, azon belül is leginkább a gyermekszegénységgel foglalkozik. Több mint egy évtizedes tapasztalatát építette bele 2010–ben a Szociopolyba.
A társasjáték megszületése szinte a véletlennek köszönhető. Bass László és társai a Sziget Fesztiválon kaptak egy lehetőséget, hogy ott népszerűsítsék a szegénység elleni küzdelmet, erősítsék a szolidaritást. „Nagyon féltünk az ötlettől. Ki megy ki szórakozni a fesztiválra, hogy aztán a nyomorban élőkről halljon?” – mesél a kezdeti aggályokról a kutató. Aztán hirtelen megszületett a szegény Gazdálkodj okosan! ötlete. „Innentől beletelt vagy tíz percbe, míg papírfecnikből megcsináltuk a játékot, annyira evidens volt, és talán pont ezért működött. Nem egészen józan, külföldi és magyar fiatalok órákat töltöttek a szegénység kérdésével.” Senki sem gondolta, hogy a Szociopoly élete hosszabb lesz, mint a fesztivál, de
Bass László immár lassan tíz éve játszik a legkülönbözőbb életkorból és közegből érkező társaságokkal.
Sőt a játékból azóta színdarab is készült, ahol a közönség négy családot – a sárga, zöld, kék és piros – jelenít meg, három színész pedig a helyzeteket teszik átélhetővé. Erre az előadásra látogattunk el mi is.
Kedd – Berántott a szegénység
„Csak megveszik már a tápszert a gyereknek, ugye?” – kérdezi aggódva az egyik játékbeli anyuka a férjétől. Épp most látta, hogy a védőnő kiment és megfenyegette a borsod megyei kistelepülés szegénysorán élő szomszéd családot: ha nem adnak az éhes, három hónapos gyereküknek tápszert, feljelenti a szülőket a gyámügynél. „Ha nem veszik meg, nem kapnak családi pótlékot, akkor meg miből fognak megélni?” – sopánkodik az asszony.
A védőnő kiérkezésekor udvariasan kezet fog az anyukával, majd egy mozdulattal formálja drámaivá a jelenetet, amikor fertőtlenítő spray–t vesz elő a táskájából. Ezzel tisztítja meg a kezét és a széket, ahol hellyel kínálják. „Elhoztam a tápszert Miskolcról, hogy ne kelljen bemennie érte. Ötezer forintba kerül. Tudom, ez maguknak nagy pénz, de enélkül éhen hal a kicsi” – erre a zöld családot alkotó csapat egyik tagja nevetve közbevág: „Legalább egy éhes szájjal kevesebb.” Ám a védőnő folytatja – „De talán nem hal éhen. Akkor viszont olyan beteg lesz, hogy annyi esélye se lesz a boldog életre, mint magának. Ami lássuk be szintén nem túl sok. Ha nem veszik meg, biztosak lehetnek benne, hogy holnap már nem alszik itthon a gyerek, a kórházból meg bajosan kerül haza. Megveszik vagy sem?” – hangzik a jelenet végét jelentő kérdés a játékidő keddi napján a Szociopoly dramatizált változatában, ahol a mezők a hónap napjait jelölik és minden nap egy–egy választási helyzet elé állítja közönség tagjaiból kialakított családokat. A csapatok ilyenkor megbeszélik vagy megszavazzák a döntésüket amely aztán – és ezt egyre jobban érezzük – az egész játék során hatással lesz rájuk.
Az interakcióban az első alkalommal még kényelmetlenül, feszengve veszünk részt, ahogy a körülöttünk ülő, még helyüket kereső nézők is. A nevetések, bekiabált poénok érezhetően a zavart próbálják takarni. Ám az arcok az körről körre változnak derűsről komorrá. „Mindig elcsodálkozom azon, hogy
bár ez csak kétórányi játék, milyen komoly érzelmi hullámvasútra tudnak kerülni közben az emberek
– erősíti meg észrevételünket Bass László. – Az elején gyakran megy a nevetgélés, mintha a nyomor valami vicces dolog lenne. De aztán berántja az embereket a szegénység, azonosulni kezdenek a szerepükkel. Az elején mindenki meg akarja mutatni, hogy ő majd megcsinálja, de nem kell soká várni, hogy szembesüljenek a tehetetlenségükkel” – magyarázza a Szociopoly hatásmechanizmusát a játékmester.
A csapat közel tíz perces vitát követően végül megveszi az ötezer forintos tápszert. Itt ugyan nincs valós, éhező csecsemő, akinek veszélybe kerülése érzelmileg megviselhetné a családot, a gyerek után járó huszonhatezer forintos családi pótlék elvesztésének esélye is elég ahhoz, hogy szembesüljenek a mélyszegénységben élők egyik gyakori dilemmájával. A döntés után Bass László beavat minket, hogyan néz ki a probléma a valóságban. „Krízishelyzetben tényleg elviszik a gyereket. Nem gonoszságból, hanem mert ilyenkor nem tudnak mást tenni a szakemberek. Márpedig az éhezés krízishelyzet.” Igen, de Magyarországon megszűnt az éhezés, mondhatnánk. És a statisztikák többsége valóban ezt mutatja. Ám az ország szinte valamennyi szegénységgel küzdő települését megjárt szakember úgy látja: ez koránt sincs így. Noha az óvodai iskolai ingyenes gyermekétkeztetés sokat segít a helyzeten, Bass László szerint még mindig negyven-ötezer ezer olyan gyerek van Magyarországon, aki nem kapja meg a megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékot. „A legszegényebbek hétvégén és este nem jutnak ételhez, és a tanítási szünetekben sem mindenhol tudják megoldani az étkeztetést. Ráadásul hároméves kor alatt nem is jár az ingyenes étkeztetés” – részletezi a utató, majd hozzáteszi: a szakember, aki azt mesél:i több családnál látott jobbhíján cukros vizet, vagy coca–colát a cumisüvegben.
Szerda – Munka feketén, fehéren
Szerencsés reggel virrad a kék családra. A helyi vállalkozó munkát ajánl a családfőnek. Almaszedés napi négyezer forintért. „Hatra ott legyél holnap reggel. Létrát is hozz, aztán vigyázz magadra. Ha leesel a fáról és összetöröd magad nem ismerjük egymást, feketén pedig nincs táppénz” – sorolja a feltételeket a mellig kigombolt fehér inget viselő Sanyi. Nem lehetne bejelentve? –hangzik el a bátortalan kérdés a családfőtől. A vállalkozó láthatóan kezd haragudni: „Na mi van, komcsi lettél? De, lehet. Pénteken fizetek. 10 000. ha félsz az ellenőrtől, 20. 000, ha van egy csöpp eszed. Gondold át” Majd zárásként ellentmondást nem tűrő hangon hozzáteszi: „És most felállsz, a szemembe nézel és megköszönöd” – így ér véget a szerdai jelenet. A vállalkozó elsiet, a kék család pedig gondolkodóba esik. S velük együtt az egész közönség azt elemezgeti, mi lenne a jó döntés.
„A munkaügyi hivatal tavalyi felmérése szerint Magyarországon a foglalkoztatottak 22 százaléka nem volt bejelentve. Elég nagy arány. De Építőiparban, mezőgazdaságban még rosszabb a helyzet” – mutat rá a színpadi jelenet valódiságára Bass László. Pedig feketén a nyolc órás munkaidő nem nyolc óra, nincsenek eszközök, TB, nyugdíj és munkavédelem sem. De tízezer forint áll szemben a hússzal, s ez a különbség a játék ideje alatt hihetetlenül nagynak tűnik, így nem lepődünk meg, amikor a kék család a törvénytelen munkavállalás mellett dönt. Ahogy a lábunknál fekvő befizetésre váró csekkre nézünk, biztosan vagyunk benne: mi sem csináltuk volna másként. Aztán mindenkinek ökölbe szorul a keze, mikor a hét elteltével Sanyi húszezer helyett csak tizenötezret számol le a családfőnek, s mikor az reklamálni akar, ellentmondást nem tűrően csak annyit mond: „felállsz, a szemembe nézel és megköszönöd.”
Bármilyen megalázó is a helyzet, mind tudjuk, a kék apukának nincs választása.
„Aki ennyire kiszolgáltatott, mindent elfogad” – igazolja a több éves terepmunkás szerzett tapasztalataival a helyzetet a kutató, majd az előbb átélteknél még megrázóbb történetet mesél, amit szintén egy észak–magyarországi faluban élt meg. A helyi vállalkozó alkalmi munkát hirdetett. A feladat meggyszedés volt, fizetni azonban nem tudott, vagy nem akart. Az egész napos munkáért csupán egy vödör meggyet ígért. Mégis szinte minden falubeli eljött, nap végén meg mind sorban álltak a gyümölcsért. Így legalább valami volt az asztalon a semmi helyett. Más munka pedig úgysem adódott volna. „Kifizetődő a lokális politikai mezőben, ha a helyiek kiszolgáltatottak. Minél inkább kiszolgáltatottabb a emberek, a hatalom annál inkább biztonságban van. Persze vannak kivételek, nagyszerű polgármesterek, vállalkozók, akik tenni szeretnének, jövőt adni. De a hatalom nagyobb eséllyel vonzza be azokat, akik arra vágynak és akkor bizony beindul ez az elnyomó mechanizmus” – fest nem túl megnyugtató képet a szakember, majd hozzáteszi: ez ellen időnként megjelennek a közösségi megoldások, mint a színházban, mind a valóságban, de mégis inkább a széthúzás, a kicsi féltése, a kicsit több irígylése a jellemző. A közösség szétesése pedig ismét csak a hatalom malmára hajtja a vizet. Ezt mi magunk is megtapasztaljuk. A zöld család ugyanis az egyik nap felveti: ne írjuk alá a korrupt polgármestert támogató kopogtató cédulákat. Nálunk a családfőn azonban ott a közmunkát jelző sárga mellény. Tudjuk, ha a polgármester ellen szavazunk, az egyetlen biztos bevételünk ellen döntünk.
Pedig – ahogy Bass László látja – a közmunka nem is oldja meg a problémát. Az szerinte „inkább olyan, mint a kaloda volt régen. felveszed, a sárga mellényt és az azonnal megjelöl.” A segélyezés helyett ő inkább a képzésre, a mobilitás biztosítására költene. Egy közmunkát szervező nő szerint, akivel ősszel találkozott, még mélyebben van a probléma gyökere. Hiába küldd el ugyanis egy negyvenéves férfit, aki az elmúlt húsz évben csak fekete vagy közmunkát végzett, rendes, bejelentett gyári dolgozónak, két nap múlva hazajön és könyörög, hogy vegyék vissza közmunkára, ő ugyanis csak egy egyszerű cigány, aki nem tud ott boldogulni. „Először önbizalmat kellene az embereknek adni” – idézi a nőt a kutató.
Csütörtök – Fektess a jövőbe!
„Hát ebből nem lesz cipő angyalom” – búcsúzik lemondóan a szomszédasszony, miután a játékbeli családunk úgy dönt: nincs elég pénz lábbelire a gyereknek. Hiába figyelmeztetnek bennünket, hogy Renátó már kétszer hiányzott a tanításról, és ha holnap is esik, cipő nélkül nem tud bemenni az iskolába, mi pedig a három igazolatlan után lemondhatunk a családi pótlékról, akkor sincs négyezer forintunk cipőre.
A szegénynek csak a ma van. És míg a gyógyszer, a szemüveg, a cipő haszna csak évek múlva látszana meg, az árát ma kell kifizetni. „De nagyon látványos feszültség, amikor még a nagyon jól öltözött családfő is úgy dönt a játékban, hogy a gyerekének nem kell cipő vagy éppen szemüveg, mert ennivalóra kell a pénz” – reflektál a jelenségre Bass László. Pedig épp ők azok, aki tudhatnák: a jövőbe érdemes fektetni. A gyermekszegénységet kutató szakember még nagyobb beleéléssel folytatja: „A gyerekben van a remény. Belőlük bármi lehet. Születhetnek purtiba vagy palotába, az alapvető adottságaik ugyanazok. Azt hogy zsenik lesznek vagy fogyatékkal élők, kreatívak vagy ügyetlenek, nem a pénzen múlik.” Ám amint elkezdődik az életük, a szegénység olyan pályára állítja őket, amitől nagyon nehéz eltérni. A szakember ismét csak személyes élményt idéz. Szegénysoron járva, okos csillogó szemű kislány meséli neki, hogy ápoló szeretne lenni. „Nekem meg a szívem szakadt meg tudva: nem lesz az” – emlékszik vissza. Hiába jók a gyerek jegyei, ez nem elég. Ahogy az elszánás, az energia, az akarat sem. Képzés, korai fejlesztés kellene, nem szabadna hagyni, hogy az egészségi állapota ilyen fiatalon leromoljon. „Ám ezek drága dolgok, jóval költségesebbek, mint a segélyezés” – összegzi Bass László.
Péntek – Mit teszel kockára?
Bár a Gazdálkodj okosan! négylevelű lóherét ábrázoló mezője könnyen hozhat mindent eldöntő fordulatot, ha a húzott kártyán az áll: „Szerencsejátékon nyertél”, Szociopolyban néhány kör után pont a szerencse az, amiben a legkevésbé bízunk. Van tízezer forint a kezedben és harmincezer tartozásod felírva a közértben. Mennyit teszel kockára ebből játékgépen, ha a tét dupla vagy semmi? Noha a hétköznapokban könnyen törünk pálcát a játékfüggőségben nincstelenné váltak felett, most mind egy emberként szurkolunk a piros családnak, amikor az első kétezer forintjuk forog kockán, és mi is örülünk, hogy a sok szerencsétlenség után, amit a játékban átéltünk, végre kézzelfoghatóvá válik valami remény, amibe bele lehet kapaszkodni. Azon azonban még a színészek és Bass László is elcsodálkozik, hogy ma a játékbeli félkarú rabló szegényből – a helyi viszonyokhoz képest – gazdaggá tett egy csapatot.
„Az első időkben a játékszabály szerint csak egy egyszeri összeget lehetett feltenni, de a színház megmutatta, amit az élet is igazol. Mégpedig, hogy milyen lényeges, ahogy a hév elragadja a játékost és viszi egyik körről a másikra. Könnyű ezzel behúzni az embert, és elszedni minden pénzét” – magyarázza a játékmester. Ám az ezúttal eddig példátlan módon végződő játékban nem is maga a nyeremény volt a legmeglepőbb. Hanem az, ahogyan ez megváltoztatta a csapatot. A meggazdagodott piros család ugyanis adakozni kezdett, és kisegítette a szomszédokat is.
Feltétel nélkül
„A pozitív hozzáállás – ez lehetett a titok” – fejtegeti a sikere okát a játék végén a piros családfő. „Talán igaza van. – gondolkodik el ezen a felvetésen még a játékvezető is – Mert akit nagyon tapos az élet, könnyen bezárkózik, megtanul félelemben és belenyugvással élni. Lehet, hogy mégiscsak abban tudunk legtöbbet tenni, hogy az ember embernek érezze magát, a közösség szolidárisabb legyen, és merjen próbát tenni a változtatásra.” Ahogy Bass László hangsúlyozza: itt az egyháznak is nagy szerepe lehetne. Az összes szereplő közül ő van talán a legjobb helyzetben. Az értékek és a normák, amiket a kereszténység hirdet, teljesen összecsengenek a problémával. „Jézus személyében tulajdonképpen egy szociális munkást látunk.
A nyomor, a betegség, a baj, a prostituáltak – a társadalmi problémák teljes csokra, ami Jézus életét végigkíséri. És hát ott a kezében az eszköz. Jézus megmutatja a példát” –
hívja fel a figyelmet a szakember.
De mi egyenként mit tudunk tenni? – tesszük fel magunknak a kérdést, ahogy a játék végén az egész probléma súlyát magunkon érezzük. A Szociopoly ugyanis nem ad választ a kérdéseinkre, a célja csupán annyi, hogy elbizonytalanítsa az embereket. Mindig mindenre vannak előhúzható sémáink. A hajléktalan alkoholra költi az adományt, a drogosok mind gyenge jellemek, a szegények nem akarnak dolgozni és elherdálják a pénzüket. Ezek a könnyen alkalmazható keretek kérdőjeleződnek meg azokban, akik leülnek játszani. „Szeretjük leegyszerűsíteni problémákat, a szegényeket úgy akarjuk elképzelni, mint a népmesei tisztes szegényeket. Aztán haragosak leszünk, amiért nem olyanok. A segítségért cserébe elvárásokat támasztunk, miközben nem értjük meg a mindennapi dilemmáikat” – magyarázza Bass László. Pedig a mi döntésünk csak odáig terjed, hogy észre vesszük-e a problémát vagy félre nézünk, adunk vagy nem adunk. Azt már nem szabhatjuk meg, ezután mi történjen. De a szakember is belátja: „Ezt iszonyú nehéz megugrani. Pedig a segítséget feltétel nélkül kell adni.”
Fotók: Orbán Gellért