Rabszolgaként mélyen megszeretni a fogvatartóidat – ez nem valami archaikus Stockholm-szindróma, hanem márciusi szentünk történetének zanzája, ezerötszáz évvel ezelőttről.
Ráadásul olyan szent ő, akire mindennap hivatkoznak, s nemcsak az írek, két korsó sör között spirituálisra lágyulva a kocsmapult fölött, egyből nemzeti apostolként emlegetve őt, hanem szerte a világon. Ráadásul úgy, hogy igazából nem sokat tudnak róla azon kívül, hogy a háromlevelű lóhere a jelképe, de arról sem az jut eszükbe elsőre, hogy a kis növény nem más, mint a Szentháromság csodálatos titkának őrzője. (A három levél a három isteni személy tökéletes egységét tükrözi). Azt sem tudják sokan, hogy nagyapja pap volt, édesapja diakónus, jóformán beleszületett hát Isten imádatába.
Ebből aztán jöttek földi bajok is, nem is kicsik. Mert épp hogy kamaszodott, amikor elrablása közben pillanatok alatt felnőtté vált: ír kalózok elhajtják rabszolgának. Pásztorként kapja első, a Smaragd-szigethez fűződő látomásait: szabadulni akart mindenáron, de erősen érezte, hogy még visszatér az ír zöldbe.
Utólag nem is győzte eleget köszönni a kínzatást, hiszen mindeközben nőttön-nőtt a hite, mely aztán a végén akkora lett, hogy az alá bújt minden bántás elől. Hat év telt el benső növekedésben és válogatott fizikai gyötrelmek között, de ő, mint valami keresztény Odüsszeusz, egyszer csak elindul haza, mert hangot hall, hogy nem kis távolságra rabságától – igen, több száz mérföldre – egy kikötőben vár rá egy hajó, ami majd hazaviszi. Gyalog indul el, de hogy ezek után még jobban bízott a látomásaiban, nem kis részben a valóban ott álló hajónak volt köszönhető. Látomásai egyébként sem valamiféle eksztatikus elragadtatások voltak, hanem nagyon is pontos, racionális megfigyelések: „Ha mennem kell, hát megyek. Uram, ha odaígérted a hajót, akkor az ott is lesz!”
A látomásos ember ekkor még csak húszéves, de ezek után nem térhet ki sem a kis kötelességek, sem a nagy spirituális találkozások elől. Meglehetős plaszticitással pillantotta meg például lelki szemei előtt Victriciust is, aki akkoriban az egyetlen élő ember volt a kontinensen, aki a Krisztust nem ismerők – pontosabban az őt nagy gyűlölködő dühvel opponálók – között hirdette az igaz hitet. Szent Istvánunk előtt járunk az időben jóval, csak hogy könnyebb legyen elképzelni azt, hogy ez az a kor, ahol bármikor bárkit leguríthattak egy hegytetőről, vagy miszlikbe szaggathattak, csak azért, mert Jézust vallotta Megváltójának. Ez Patrikot a legkevésbé sem zavarta, ő nagyon szeretett veszélyesen élni. „Láttam egy írországi embert közeledni. Leveleket hozott. Talán nekem? A neve Victricius, és az egyiket nekem adta. Elolvastam a címét: Az írek hangja. Ahogy elkezdtem olvasni a levelet, elképzeltem azt a pillanatot, ahogy hallom a focluti emberek hangját, akik a nyugati tenger melletti erdőnél élnek. És ők egy emberként kiáltották: »Hozzád fordulunk szent szolga, hogy jöjj és járj közöttünk.«” A szent szolga fogta hát magát, és onnantól fogva megállás nélkül harcolt az írek lelkéért. Most képzeljük el erősen újra a kereszténységtől hovatovább teljesen érintetlen kelta kultúra és annak helyi főpapjai rajongását a keresztény tanítás iránt. Mondjuk ki: Patrikot mintha a legvérmesebb oroszlánok közé dobták volna.
Sosem volt nyugta sem perektől, sem üldöztetésektől. Elöljárók gyermekeit keresztelte titokban, amiért utóbb szörnyű büntetés járt, elutasította királyok, hercegek pénzét és ajándékát, és ezért – mint egy archaikus maffiaállamban – törvényen kívülre hajították nemegyszer: volt, hogy félholtra verték vagy kirabolták, máskor megláncolták, kivégzésre cipelték, ahonnan utolsó pillanatban szabadult csak. Patrik, miközben egykori fogvatartottként, utóbb külföldi utazóként – mert egyesek szerint walesi volt eredetileg – az írek „csak azért is” módozatra kapcsolt elkötelezett hívévé vált, mintha egy igazi, hamisítatlan északi Dogma-filmben élte volna az életét: minden pillanata bármikor az utolsó is lehetett volna. (Eszünkbe juthat Szent Benedek is, akinek nap mint nap a poharába kellett pillantania, mert még saját szerzetes testvérei is – akik nagyon is berzenkedtek a kemény erkölcsi szabályok betartásától – az életére törtek, és meg akarták mérgezni.)
De Patrik kitartott, nem lustálkodott, és a csodák sem kerülték el. Egyik legendája szerint egyszer egy szikláról szónokolva kiűzte az összes kígyót a szigetről, míg a fáma azt is mondja, hogy szentünk szavára egy alkalommal mély hasadék támadt a földben, és számos lélek akár azonnal alászállhatott a tisztítótűzbe, hogy aztán Patrik parancsára bűntelenül térhessen vissza az életbe.
Patrik megküzdött az elismerésért: 430 körül érkezett másodszor, már szabadon, önként a zöld szigetre, hogy utána három évtizeden keresztül szeresse egykori fogvatartóit és kínzóit.
Érdekes, hogy a napjainkban világszerte hódító Patrik-napnak Írországban nincs igazi hagyománya, mert Patrikról nem a mulatozás és a tánc, hanem az imádság és a hitért való kiállás jut először az ott élők eszébe. Míg Írországban merőben spirituális ünnepnek számított hát mindig is, addig az óceán túlpartján a buli kapta a főszerepet e napon. Képzeljék,
Szent Patrik márciusi ünnepén nagyon sokáig zárva tartottak a híres ír kocsmák is,
míg a dublini kormány úgy nem döntött, hogy inkább a turistákat csalogatja magához, mintsem a rabszolgatartóit szeretettel megtérítő Patrikra emlékezzen. Lehet, hogy snassznak és ódivatúnak tartották az igazságot? Pedig mennyivel különlegesebb téma lehetne jó pár hordó sörnél Szent Patrik-napon, hogy egy kitartó, bátor, a hitéért minden veszéllyel dacoló huszonéves – akinek egyébként is kék volt az emblematikus színe, és nem az azóta harsogott zöld – megszelídített egy egész kelta szigetet, hálából visszatérve egykori elrablóihoz, mert „volt mit megköszönnie nekik”.