Isten tervének része volt

Egyszerű és bonyolult, kimondható és kimondhatatlan. Mit jelent, hogy Jézus értünk halt meg? Mit jelent, hogy Jézus értem is meghalt?

A budapesti metrószerelvényeken valamikor a rendszerváltás körül jelentek meg apró matricák ezzel a felirattal: „Érted is meghalt Jézus!” Furcsa volt a régi, szovjet gyártmányú kocsikban még szinte lopva kitett feliratokat olvasni. Igazságuk sürgetett, kiáltott, talán szerette volna áttörni a föld alatt utazók érdektelenségét. A darab papír olyan igazságot akart „plakátmagányban” kimondani, amely annyira egyszerű és bonyolult, mint a szeretet maga, mint az élet és a halál. 

Az első keresztények Jézus feltámadásának jó hírével léptek a világba. Azt hirdették, hogy Jézus él, újra él, s ezzel azt is el akarták mondani, hogy üzenete, tanítása, amelyet képviselt, hiteles, hiszen az élet Istene állt ki mellette. Jézus halála a feltámadás előzményeként jelenik meg a keresztény hitvallásban. Ha feltámadt, meg is kellett halnia. De vajon miért? – merült fel szinte önkéntelenül a kérdés. A közösség egyes helyzetekben tisztázni igyekezett, hogy Jézus nem volt gonosztevő, nem szolgált rá a halálra. A hitet védeni igyekvő hozzáállás mellett azonban nagyon korán az is a hitvallás része lett, hogy

Jézus halála valamiképpen Isten tervének része volt, egész életében gyakorolt szolgálatát és küldetését teljesítette be, sőt annak szükségszerű csúcsa és teljessége volt.

Úgy tűnik, a keresztény közösség korábban kezdte ünnepelni Jézus Krisztus emlékezetét a kenyértörés, vagyis az eucharisztia emlékezetével, mint hogy megalkotta volna saját irodalmát, az Újszövetséget, illetve elbeszélte volna Jézus életét, és rögzítette volna tanításának főbb emlékeit. Márpedig éppen az eucharisztia alapítása volt az egyik olyan pillanat Jézus életében, amikor ő nagyon világosan utalt a halálára, „sokakért kiontott” vérére, odaadott életére (vö. Mt 26,28). Az evangéliumokból olyan kép bontakozik ki Jézusról, mint aki „életét váltságul adja sokakért” (Mk 10,45), akitől nem veszik el az életét, hanem maga adja oda (vö. Jn 10,18). 

Ezek a kijelentések tehát a keresztény közösség hitének legkorábbi rétegéhez tartoznak, a keresztények Jézusról őrzött legrégebbi tudásához, amelyet szavakkal és gesztusokkal egyaránt őriztek és továbbadtak. Ez egyszerre volt a Jézusra emlékező történetek végső lényege, esszenciája s ugyanakkor a kezdőpontja is, hiszen lassan-lassan e történetek és hitvallások köré fonták a keresztények Jézus életéről szóló elbeszéléseiket. De itt is érdemes még egyszer kiemelnünk: éppen amikor megvallják, hogy Jézus az utolsó vacsorán sokakért készült odaadni az életét, akkor ünneplik cselekvő és éltető jelenlétét az eucharisztiában, a kenyértörésben.

Jézus haláláról szóló hitük tehát éppen az ő eleven jelenlétének tudatával párosul, kezdettől fogva.

A kenyértörés, illetve eucharisztia ünneplése bizonyos értelemben az evangéliumok csúcsa. Az eucharisztia Szent Pál leveleiben is megjelenik (például 1Kor 10–11), de az apostol gyakran az eucharisztia összefüggésén kívül is visszatér ahhoz a kijelentéshez, hogy Jézus „értünk halt meg” (Róm 5,6–8), meghalt „mindannyiunkért” (2Kor 5,14), az Atya „értünk odaadta őt” (vö. Róm 8,32). Az ősi hitvallás az 1Kor 15,3–5 szövegében arról beszél, hogy „Krisztus meghalt bűneinkért az Írások szerint”, s Pál valószínűleg szintén egy már korábban ismert hitvallástöredéket idéz, amikor a Római levélben azt írja: „hiszünk abban, aki feltámasztotta halottaiból Jézust, a mi Urunkat, aki bűneinkért átadatott, és megigazulásunkért feltámadott” (Róm 4,24–25).

Pálnak ezek a kijelentései mindjárt két alapvető irányt jelölnek ki. Az általánosabb, hogy Jézus halála a mi javunkra történt. Ehhez ma leginkább azt az igazságot kapcsoljuk, hogy halála nem volt hiábavaló. Nem egyszerűen balesetről van szó, és nem is arról, hogy győzött az emberi gonoszság. Abban a tényben, hogy Jézus értünk halt meg, a legkorábbi hitvallások felfedezik Istennek és vele teljes egységben Jézusnak a pozitív, üdvösséget hozó szándékát, amellyel ezt az életet és halált a javunkra fordítják.

A másik alapvető tény, hogy ez az „értünk való” halál valahogy a bűneinkkel is kapcsolatban van. Az evangéliumok és talán már a bennük forrásként felhasznált korai szenvedéselbeszélések úgy mutatják be Jézust, mint szenvedő, igaz embert, aki mindvégig kitart szelíd, hallgatag jóságában, Istenbe vetett bizalmában, akkor is, amikor a gonoszok ellene fordulnak. A szenvedő igazakról szóló zsoltárokat idézik az evangélisták (például Zsolt 22; 69), s ezekkel valójában megszerettetik Jézust, közel hozzák mindazokhoz, akik valaha is jogtalanságot szenvedtek el életükben. Pál kijelentései viszont a valóság másik oldalát is érintik: a keresztények nemcsak az ártatlan és igaz Jézussal egyesülnek, aki értük és a nevükben szenved, hogy majd vele együtt meg is dicsőüljenek (vö. 2Tim 2,12), hanem kijelentik és megvallják, hogy Jézus éppen halálában engesztelte ki a világot Istennel, váltságot szerzett a bűnökért, sőt elvette a világ bűneit (vö. 2Kor 5,18 skk.; Mk 10,45; 1Kor 6,20; Jn 1,36).

Amikor Jézus halálának üdvözítő valóságáról beszélünk, valójában többféle képet használunk. A kiengesztelődés a kapcsolatok helyreállítását jelenti. A megváltás eredetileg a szolgaságból való felszabadulással kapcsolatos, az üdvösség a megszabadulással, a halálból való megmeneküléssel. A páli levelekben olvasható rövid kijelentések még nem pontosítják, milyen értelemben is beszélnek Jézus „értünk való” haláláról. Ennek a belső gazdagsága csak fokozatosan bontakozik ki. Néhány szöveg szerint Jézus „helyettünk” szenvedett, helyettünk visel el olyan szenvedést, amelyet nem ő okozott, miattunk és helyettünk lett „átokká” és „bűnné” (vö. Gal 3,13; 2Kor 5,21), vagyis olyan állapotot vett magára, amely eredetileg az embereket jellemzi, és nem őt. Egyes szövegek Jézus halálát az ószövetségi engesztelő, vagyis a bűnért való áldozatokkal hozzák összefüggésbe (például Róm 3,21–26). 

A Zsidóknak írt levélben és János evangéliumában Jézus értünk elszenvedett halála már egy tágabb képrendszer része: Jézus elmegy, hogy közbenjárjon, elmegy, hogy kérje az Atyát, küldjön „más Vigasztalót” (vö. Jn 14,16; 16,7), elmegy, hogy beléphessen a mennyei szentélybe, és ott saját vérét mutatja be áldozatul (Zsid 9,11–14). A János-evangélium szerint az Ige megtestesülése, amelybe visszautasításának lehetősége is beletartozik, Isten szeretetének kinyilatkoztatását szolgálja. 

Knut Backhaus német biblikus mondja, hogy Jézus értünk való halálában minden újszövetségi szöveg Isten, illetve vele együtt Jézus szeretetét fedezi fel. Ez a szeretet pedig nem a bűnre mint elvont valóságra koncentrál csupán, hanem a bűntől, hazugságtól, tévelygéstől sújtott ember egész létének gyógyítására. Ahogy Péter első levele Izajás könyvének meghatározó szakaszát felidézve írja (1Pt 2,21–25; Iz 52,13–53,12): „aki a mi bűneinket maga elviselte testében a fán, hogy a bűnöknek meghalva az igazságnak éljünk; az ő sebei által gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és felügyelőjéhez.”

Sokféle módon magyarázható, fejtegethető még Jézus értünk halt halálának jelentése. A legfontosabbnak egyrészt az tűnik, hogy az újszövetségi tanúságtétel kezdettől fogva Isten erejét és bölcsességét látta megnyilvánulni a balgaságnak, sőt botránynak tűnő kereszthalálban (vö. 1Kor 1,18–30), s ennek megfelelően Jézus halálában nem megsemmisülni, hanem beteljesedni látta egész tanítását, gyógyító, gonoszt űző hatalmát. Isten uralma, amelyet Jézus a földön meghirdetett, halálában és feltámadásában valósult meg először végleg és teljesen. Értünk halt halála esendő, bűnös és halálra szánt életünk számára kínálja saját életének teljességét. Hogy ennek módját hogyan képzeljük el, hogyan pontosítjuk tovább az első keresztények hitvallásának mai értelmét, arról az emberlét új meg új tapasztalatait mélyen megértve szabad új és új képzeteket alkotnunk.

A cikk A Szív Jezsuita Magazin 2019 áprilisi számában jelent meg.

Megosztás