Három pap, három mozgásforma és a testi, lelki, szellemi erőnlét hármassága – avagy miért és hogyan mozogjunk, ha valóban egészségesek is akarunk lenni, és nem csak kisportoltak. Részlet a Szív magazin július-augusztusi számában megjelent cikkből.
Életritmus
Egy pap időbeosztása sok mindenben eltér a legtöbb emberétől. Kíváncsi voltam, ki mikor és milyen céllal szakít időt a mozgásra. Sztankó Attila atyáról például tudvalevő, hogy a mozgás szerves része az életének: meg se lepődöm, hogy mostani beszélgetésünk alatt is kerékpáros ruhában van. „Már kisgyerekként a szüleim agyára mentem, hogy biciklit szeretnék” – meséli, mikor arról kérdezem, mikortól datálható ez a szenvedély. „Ungváron a tömbházban, ahol laktunk, élt egy tornatanár is, akinek volt egy gyönyörű, kék színű Favorit biciklije. Az volt „a” bringa akkoriban. Kisiskolásként, ha nem is irigykedve, de csodálva néztem. Később már mindenhova biciklivel jártam, illetve jártunk. Három kilométerre volt a templom, együtt mentünk, ministránsok: vagy álltunk a bicikli csomagtartóján, és fogtuk a másik vállát, aki elöl tekert a kempingbiciklin, vagy ültünk azon a csomagtartón – el lehet képzelni, milyen rácsos volt az ember feneke, mire hazaért. Maga a kerékpársportolás és a hosszú utak viszont már egy későbbi időszakra, a kamaszkoromra jellemzőek. Egyszer csak elindultam az országúton, és felfedeztem a hosszú távú tekerés érdekes varázsát. Ez úgy megfogott, hogy azóta is rendszeresen kerékpározom.”
[…]
Ugyanakkor nem minden előre megtervezhető egy plébános életében, hiába vetem föl, hogy akár kollégáival többen is tekerhetnének együtt hétköznaponként. „Azért nem ilyen egyszerű ez. Egy plébánia vezetése jóval összetettebb időbeosztást jelent, mint hogy lennének fix biciklis időpontjaim. Rugalmasnak kell lennem. Amikor ki tudok szakadni, megyek – ugyanakkor arra odafigyelek, hogy minden héten legyen két-három ilyen alkalom. Van heti egy szabadnapom is, akkor mindig tekerek.” Legtöbbször tehát egyedül, aminek biztosan sok előnye is van, de Attila atya azért elárulja, örül neki, ha alkalomadtán társaságban kerekezhet. „Előfordul, hogy sportolók, akiknek edzésük van, szólnak nekem, hogy »Atya, ha van kedved, gyere velünk!«. Például egy-két triatlonossal szoktam menni, és az ő edzésüket végigcsinálni.”
Nemcsak lefáraszt, de ki is kapcsol
„Ötvenöt éves voltam, túlsúlyos, amikor lemondtam igazgatói tisztségemről, s elhatároztam, valamit tennem kell. Az iskolának van egy szép futópályája, ott kezdtem el 1996. július 1-jén. Nagyon lassan, de kitartóan haladtam előre, így két éven belül sikerült az első maratont befejezni. Ezt több követte, hosszabb távon is, ultramaratonokig.” Marton Bernát atya, ciszter szerzetes személyes példája sokak számára inspiráló. Diákok százait tanította, nevelte a magyar ciszterek által alapított, az Egyesült Államok legjobb egyházi iskolájának tartott dallasi intézményükben, ahol rájött, nagy munkabírását a sportban is érdemes kamatoztatnia. És bár többtucatnyi maratont futott azóta, eredményességének kulcsa, hogy a mai napig kérlelhetetlen következetességgel húzza fel újra és újra a futócipőt. „Általában távot választok – meséli –, mert a tréning azt írja elő. Persze időnként csak a kikapcsolódás a mérvadó.”
Hodász András pedig a konditerembe jár le rendszeresen. A stresszlevezetés, az állóképesség-javítás szándéka, a fizikai teljesítmény utáni vágy vagy egy különleges ima? Mi hoz ide egy papot? „A mozgás elsősorban nem az imaéletemet segíti. Az viszont igaz, hogy a test és a lélek, a psziché és a spiritualitás nagyon szorosan összefügg. Ahhoz, hogy te spirituálisan tudj fejlődni, testileg is kell fejlődnöd. Emellett nekem a testmozgás az alapvető stresszlevezetés és a kiégés elleni küzdelem szempontjából is fontos. Ezeken túl persze ott van a biológiája is, hogy szerotonin – úgy is nevezzük: boldogsághormon – szabadul fel edzés közben.” Amiről ugyanakkor elmondja, elsősorban nem ezért jár konditerembe. „Én elsősorban a kiégés ellen edzek. Nekünk, papoknak az egyik legnagyobb kihívásunk ez. Például az edzéssel, zenéléssel, kreativitással lehet tenni ellene. Arról nem is beszélve, hogy ha szeretnél végigtérdelni egy szentségimádást, végigmondani egy zsolozsmát, rózsafüzért, ahhoz mind kell állóképesség. Egy szentmisén egy órán keresztül állok, egy húsvéti nagymisén három órán keresztül.”
„Kikapcsolódás és egy eredmény elérése, mindegyik benne van – teszi hozzá Sztankó Attila atya. – De imádkozni biciklizés közben nem szoktam. Futás közben igen, az egy lassabb, nyugodtabb mozgásforma, de amikor az országúton tekersz, nagyon figyelned kell. A teljesítmény viszont mindig benne van. Most is, hogy idejöttem, néztem az órát, hogy azért mindig 31-32 fölött legyen az átlag. Akik országútizunk, nekünk elsősorban a sebesség számít.” Mindez pedig nem csak saját maguknak fontos: meg is osztják egymással az eredményeket. „Kell egy kis büszkeség is. Néha én is megkapom, hogy »Na jól van, atya! Ez szép volt!«, de van olyan is, aki később tudja meg rólam, hogy egyházi szolgálatban vagyok, és akkor megjegyzi, hogy »Na, egy paptól nem semmi!«”
[…]
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. július-augusztusi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotó: Merényi Zita / Magyar Kurír