Martin Scorsese legújabb – már a hazai mozikban is látható – filmje elhozta Nyugatnak Endó Súszaku japán író Némaság című regényét.
Nem mintha nem lett volna már köztünk régóta. (Nálunk két fordítása is megjelent, bár elég lett volna egy is, a másodikban ugyanis sok pontatlanság, félrefordítás szegheti kedvünket.) De a kemény témák, kegyetlen viszonyok, a bűn arcainak specialistájaként ismert olasz amerikai rendező jó negyedszázadig csak dédelgetett álma megvalósításának köszönhetően került igazán reflektorfénybe e fájdalmasan mélyre merülő történet. A Japán úgynevezett keresztény évszázadát követő üldöztetések sűrűjében – a XVII. század első felében – a szigetországba belopódzó két jezsuitáról, akik egykori elöljárójuk nyomát kutatják, mert azt hallották róla, hogy a kínzások hatására megtagadta Krisztust, és új identitást kapva a japánok szolgálatába állt. Nem hiszik, hogy nem hisz többé. Folytatják a szinte lehetetlen lelkipásztori munkát titkon még létező keresztény közösségekben, míg fel nem jelentik mindkettőjüket, s az ő kálváriájuk is elkezdődik. A regény közülük elsősorban Rodrigues atyára koncentrál, az író rajta keresztül kutat válaszok után saját gyötrő kérdéseire – hogy mit keres és mit talál a kereszténység idegen testként hazája „mocsarában”, mely közömbösen mindent magába nyel, s egyáltalán van-e itt terepe, esélye – a földön s a szívekben – a Nyugatról importált „bomlasztó” vallás Japánba gyökerezésének.
Lassú iramú, hosszú folyóként hömpölyög Scorsese gyönyörűen fényképezett filmje, de ha „beleállunk”, érezzük sodrását. Magával úsztat, s ha átadjuk figyelmünket, úgy érezzük, van időnk magunkba fogadni egy távoli világ nagyon is közeli lélekterheit. Befelé is szemlélődünk, s arra gondolunk, mit is mond a népek olvasztótégelyének becézett New York közegében cseperedett Scorsese-nek a multikultiban megismert evangélium világa, s mit nekünk, a nyomokban kereszténységet is tartalmazó Magyarországon. Mert nem kell ahhoz Japánig szaladni, hogy érezzük, mit jelent „rugdalózni az Úr ösztöke ellen”. Elég, ha a rendületlenül és barátságosan az evangéliumra, csakis az evangéliumra, a színtiszta evangéliumra emlékeztető Ferenc pápa honi meg nem értésének zajaira gondolunk. Sok kicsi koppánykodó honfitársunk gyűlölködésére, mely mintha kissé tán elhúzódó tünete, ellenhatása volna a valaha földi erőből lenyomott tömeges „országtérítésnek”. Képes-e mélyrehatóan, szervesen beletestesülni az evangélium a különböző népek kultúrájába, vagy rendre az volna a sorsa, hogy pusztán „hivatalos”, felvett második nyelv marad?
A krisztusi üzenet éltető felszívódásának személyes és közösségi útját, elakadását, zsákutcáit állítja elénk a regény és a film, s előbb-utóbb bizonyos ütközését egyéni és hatalmi szándékokkal, érdekekkel, megrögzöttségekkel, zsigeri vagy tanult vaksággal.
Hősök, megalkuvók, áldozatok közé tereli tekintetünket Scorsese, hogy majd három órán át fürkésszük a hallgatag Isten rejtőzködését e világban. Szorongás, aggodalom, féltés, majd düh fojtogat emberi tettek és isteni tétlenség láttán. S nem tudjuk, mit gondoljunk.
Önként vállalt hit, kényszerből vállalt tagadás. Kérheti-e maga Krisztus, hogy megtapossák a képmását? Fecseg a hitehagyás, hallgat a mély? A test igévé lesz, vagy egyre távolodik tőle? A bukásukba rekedten gyötrődők kezét elengedte volna Isten?
Gyors feloldást ne várjunk. Ahol a kínok közt vége szakad az emberi erőnek és szónak, s csak halálhörgés, siralom zajlik, ott Isten is szótlanul kuporodik a szenvedő mellé.