A HolddalaNap zenekar fantasztikus hangulatot teremt a színpadon: mély szövegei, melyek szinte mindig az istenkeresésről, az istenvágyról szólnak, elsöprő erejű, eksztatikus zenével párosulnak. Az együttes énekese, zeneszerzője és szövegírója Gulyás Anna néprajzkutató, temperamentumos, négygyermekes édesanya, akinek szertelen vidámsága, élet- és istenszeretete rabul ejti a gyanútlan koncertlátogatót.
Érdekes ellentét: amikor színpadon vagytok, egyrészt olyan, mintha gyerekekhez szólnátok, gólyalábas, bábos előadással kombináljátok a koncertet, a dalaitok egy részét maszkos tánc kíséri, ugyanakkor spirituális tartalmú szövegeitek inkább a felnőttekhez szólnak.
– Ha gyerekdarabot írok, vagy egy bábszínházi előadást, sokszor akkor is belekavarodik a szövegbe az istenkapcsolat, az Isten iránti vágyakozás, istenszerelem. Nem is állok ennek ellen. Ha elmegy az ember falura gyűjteni, a nénik elmondják, a különböző hímzésmintákban hogyan van benne az istenkapcsolat. E kapcsolat nélkül nem látom értelmét az alkotásnak. Másik oldalról meg, színházi kötődésem miatt, a felnőttkoncertekbe is szeretem, ha átcsap a látványjáték.
A CD-teknek van egy íve: a zárószámot leszámítva szinte minden dal az istenvágyról szól, az utolsó pedig a megérkezés, az Isten színelátása. Szokatlan ez a téma ilyen intenzitással. És az is érdekes, hogy nem könnyű eldönteni a szövegek alapján, mely vallási tradíció felől nézed a világot, keresed az Istent. Hogyan jutottál el erre a sokszínűségre?
– Örülök, hogy ezt mondod, mert az ember nem tudja, mennyire sikerül átadni azt, ami a lelkében végbemegy. Igen, ez a lemez az istenkeresésről szól, amiben nekem az is fontos, hogy minden kultúrában ugyanúgy keresünk. Hiszen ott van mindannyiunk szívében ez a vágyakozás.
Néprajzkutatóként foglalkoztam különböző kultúrák vallási formáival, spirituális útkereséseivel. Főleg Andalúziában gyűjtöttem, de jártam ecuadori indiánok között, kutattam Kubában afrokubai kultuszokat. És ahogy Böjte atyán átsüt a Fény, mert félre tudott állni, és áttetszővé vált, úgy azt láttam, más kultúrákban, más vallásokban is vannak emberek, akik áteresztik a Fényt.
Ami engem illet, egy csodálatos, de nem vallásos családban nőttem föl, és bár az aranyos nagymamám titokban elvitt megkeresztelni, soha nem tanítottak vallási dolgokra. Tizenhárom éves lehettem, mikor elgondolkoztam azon, mi az a szépség és harmónia, ami éneklés közben meglep. És ez az érzés mitől van? Éneklés közben azt éreztem, van Isten. És ezzel el is árultam, hogy a dalaim ebben a „zenében szólított meg a Jóisten” történetben gyökereznek.
Erdélyi Zsuzsa néni tanítványa vagyok, az ő előadásai és a gyimesi moldvai öregasszonyok hite mélyen megérintett. Keresztény úton szerettem volna járni, de a templomban még idegenül éreztem magam. Aztán megismertem a férjem nagypapáját, aki egy csodálatos református lelkész tanár volt. Vele beszélgettem sokat, és neki is köszönhető, hogy végül a gazdagréti református gyülekezetben gyökereztem meg, családommal együtt.
A szövegeket is többnyire te írod. Mióta írsz verseket?
– Úgy kezdődött, hogy elkezdtem pengetni a gitáromat, közben képek jöttek, a képekből verset csináltam, és addig nem nyugodtam, míg azt nem éreztem, hogy kész. A CD-n szereplő első dalt tizenhat évesen írtam. De nem tartottam magam költőnek. Tanítani szerettem volna, meg néprajzzal foglalkozni.
Aztán volt egy álmom, melyben a férjem vezetett végig a gyermekkora folyóin, úsztunk az ingoványban, néztem fönt egy hattyút, és egyszer csak a hattyúra lecsapott egy aranykarvaly. Úgy marta a karvaly a hattyú testét, mint Krisztus testét az ostorcsapások, és utána mindketten belezuhantak a vízbe. A következő jelenetben a férjem egy barátot vezetett körbe a házban, egy feszület lógott a falon, és kérdezte a barát, hogy honnan van. Mondta a férjem, hogy amikor az a hattyú és aranykarvaly a vízbe esett, ő alámerült, és összeszedte a darabkáikat. Abból lett ez a kereszt. Tovább kérdezett a barát, hol van róla az aranykrisztus. Mondta a férjem, hogy eladta, abból lett a házunk, az otthonunk, az életünk. Ez az álom olyan szép volt! Megvilágította, hogy az alkotás alámerülés. Nem csupán egy ihletett pillanat, hanem rettentő sok munka. És rendjén való az is, hogy ez a kenyér is, azaz hivatásnak is lehet választani. A zenekart ennek az álomnak köszönhetően alapítottam.
Műfajotok leginkább világzene. Milyen zenei gyökerekből táplálkoztok?
– A népzene az alapforrás, én is azt tanultam. Többféle kultúra zenéjében próbáltam elmélyedni. Andalúziában megismertem a flamencót, ami azóta is közel áll a szívemhez, és benne van a zenénkben. Nekem az nagyon fontos, hogy legyen a muzsikánkban egy ősi logika, mint a népzenében. Fontos az is, hogy archaikus hangú hangszerek legyenek benne, ne elektronikusak, és szólaljanak meg benne a magyar népzene hangszerei. Így van benne koboz, lesz citera, van hegedű, kaval; nem dobszerkó van, hanem ütőhangszerek, nem basszusgitár, hanem nagybőgő. Fontos, hogy a hangszerek hangzása is természetközeli, ősi legyen.
Zenésztársaid mennyiben tudnak társaid lenni a hitben, a spiritualitásban?
– Zenekarunk tagja volt Gerzson János barátunk, ő és felesége kislányom keresztszülei. Ő ajánlott egy dobost, akiről kiderült, hogy az unokatestvérem. Találkoztunk korábban nagy családi ünnepeken, de nem emlékeztem a nevére, hogy Ölvedi Gábor. Vele kezdtünk, és azóta is együtt zenélünk, azt az időt leszámítva, míg ő a Krisna-völgyben élt. Nagyon egyek vagyunk lélekben. Majd egy olyan barátnőmet hívtam meg, akivel tudunk együtt imádkozni, ő a hegedűsünk, Draskóczy Lídia, nagyon fontos lelki társ. Kobzosunk Keresztes Nagy Árpád barátom, neki is fontos ez a lelkiség. Másik kobzosunk Szlama Laci, szintén hasonlóan gondolkodik. Nagybőgősünk, Vajdovich Árpád is, bár ő nem keresztény módon fejezi ki a hitét. Lakatos Mónika vendégénekes volt nálunk, vele is tudtunk sokat közösen imádkozni. Ő most már nem nagyon ér rá, helyette van Balogh Guszti, aki a zeneszerzésbe is bekapcsolódik. Sokat tanultam mindkettőjüktől emberségről, közösségről. Náluk a szociális intelligencia sokkal erősebb. Mi annyi mindent elfelejtettünk arról, hogy egy közösség mitől élhető és jó, ők pedig szólnak, hogy most már kell egy jó gombapörköltes, birkapaprikásos buli a kertben, nem lehet mindig csak próbálni.
A zenében nagy segítőtársam volt Vidák Róbert gitáros is. Ő, amikor ott van, és hallja a zenét, akkor a nem racionális oldalával rákapcsolódik az érzésekre, és ha én belül tengert láttam, ő tengert komponált hegedűből meg gitárból. Mondtam is neki, hogy ez milyen jó. „Igen? Örülök – szólt –, mert én sose figyelem a szöveget.” Nagyon sokat számított, hogy nem agyból dolgozott, hanem rá tudott kapcsolódni az érzéseimre. Gábos Barna barátunk pedig, a fuvolás és kavalos, nagy pecás; a zenéjében olyan transzcendencia van, amit az intellektus egyáltalán nem fogalmaz meg. Néha a szív tudja azt, amit az ész nem.
Sokan voltak a zenekarban, akik már nincsenek, mert nem érnek rá, jöttek helyettük mások, illetve mindenkinek van helyettese, és ők ugyanúgy beletartoznak ebbe a családba.
Kívülről úgy tűnik, mintha a te szenvedélyed éltetné az egész csapatot: mintha szélvészként sodornád magaddal a többieket.
– Én ezt úgy élem meg, hogy egyre inkább közügy az, ami szívügyem volt, és ezért nagyon hálás vagyok. Én látom át és fogom össze az egészet, de a többiek is hasonló lendületemberek. És most már születnek dalok közös muzsikálásból, készülget csak instrumentális szám is, amiben én csak tapsolok.
A zenéd elsősorban önkifejezés, azaz csupán helyet adsz annak, ami jön, vagy van vele konkrétan megfogalmazott célod?
– Engem a dalok úgy lepnek meg, mint az álom. Nincs céljuk. Ugyanakkor ma már van egyfajta üzenetigény. A következő CD-nek is olyan ívet szeretnénk, ami a végén, a zárószámban egy nagy istenszerelem vagy találkozásének. De a többi dal is fontos kérdésekről szól majd: lesz egy rapszerű ballada arról, hogy egy párkapcsolatban hány égig érő fára felmászva, kilencvenkilenc vaspapucsot elszaggatva tudja az ember megőrizni a szeretetet.
Azt is érzem, hogy a rituális, táncos zene hiányzik a mai városi kultúrából. Sok mindennel pótolják, de kifejezetten szakrális töltetű örvendezős, táncos zene nincs sok. A középkorban a zarándoklatokon táncoltak. Nekünk is fontos kifejezni, ugrándozva is akár, hogy a Középhez kapcsolódunk. Milyen jó egy fesztiválon nem csak úgy a semmibe ugrabugrálni! Így van egyfajta hiánypótló szándék is.
Milyen visszhangja van a zenéteknek?
– Mikor megkerestél, épp azon gondolkoztam, még nem találtuk meg egészen a közönségünket. Jó lenne közelebb kerülni a keresztény hallgatósághoz. Ugyanakkor beválogattak minket a budapesti Womex (World Music Expo, világzenei találkozó – a szerk.) nulladik napján abba a tíz együttesbe, amelyek hazánkat képviselhették. Kaptunk külföldi meghívásokat, így jutottunk el idén Finnországba, Zágrábba, és énekeltünk a Vatikánban a magyar kápolnában. És idén először van az, hogy már jövő decemberre fölkértek minket, hogy Zágrábban, a katedrálisban muzsikáljunk! Nagy megtiszteltetés: örülünk, s látszik, hogy van igény a muzsikánkra.
Mik a további céljaitok, terveitek?
– Készülünk a következő lemezre, ami várhatóan idén megjelenik. Azon túl meg azt érezzük, közvetítők vagyunk: át kell surranjanak rajtunk dolgok. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ez a muzsikálás támogatást kapott tőle, és azt szeretném, ha ezzel sok ember szívét elérnénk.