Néhány hete kapta meg vezetői kinevezését, előzőleg ökonómus volt, vagyis a rendtartomány pénzügyeit felügyelte. Lapunk alapgondolatához kapcsolódva főleg a fiatalokról kérdeztük, de az interjút olvasva mélyebben is megismerhetjük Attila atyát.
– Mi a legszebb ifjúkori emléked?
– Két nagyon kedves emlékem is van, amit szívesen megosztok. Mindkettő a nagyszüleim falujába, Székelypálfalvára visz vissza. Az egyik nagyon erős kép, ami könnyedén újra és újra felidéződik bennem, amikor együtt van a nagycsalád a nagyszüleimmel, nagynéném és nagybátyám családjával és az unokatesóimmal együtt. Nyári és téli szünetekben gyakran fordult elő, hogy összegyűltünk. Mi, gyerekek szünetben több hetet is eltöltöttünk együtt. Szüleinknek, mivel dolgozni kellett, csak pár napra, esetleg egy hosszú hétvégére futotta, de így is több alkalommal előfordult, hogy mindenki sürgött-forgott a nagy asztal körül, és egy vacsora vagy ebéd idejére mindenkinek volt feladata valahol a kis ház konyhájában. Nekünk, gyerekeknek a kisasztalon terítettek, vagy a lócán kaptunk helyet… de a lényeg azon volt, hogy mindannyian azt éreztük, hogy mindenkinek van helye így egymás mellett. Persze a mi családunknak is megvoltak a maga kihívásai, nem akarom szentté avatni a családom, de a meghittség, biztonság és összetartozás érzése a közös étkezések és együttlétek alatt nagyon meghatározó élmény volt, ami formált bennünket. S hogy így több év távlatából is szívesen és könnyedén visszaidézem ezt az emlékem, azt gondolom, rám is igen hatott.
A másik emlékem erdész nagybátyámhoz kötődik, aki rengeteg időt töltött az erdőben. Volt, hogy csak területbejárás, máskor a kivágható fák kijelölése végett, szintén máskor a fakitermelés ellenőrzése céljából. Nagyon szerettem ilyenkor csatlakozni hozzá. Mindig történt valami érdekes, és új élményekkel gazdagodtam. Így kezdtem el megismerni és megszeretni a természetet. Szép lassan megtanultam a fák közti különbséget, és névről is beazonosítottam őket: tölgy, bükk, gyertyán, nyír és fenyő. A legszebb mégis az volt, amikor valamilyen állatot láttunk. Nem volt ritka az őz, a szarvas, a vaddisznó, a nyúl, a róka arrafelé. A legizgalmasabb persze a medve volt. Attól mindenki félt, így aztán nem volt szabad közel menni hozzá. Inkább távolról figyeltük a nagy barna komát. Biztonságot adott nagybátyám jelenléte ebben az izgalomban. A sok gyaloglásban pedig jó volt vele beszélgetni. De arra is ő tanított meg, hogy a csendben hogyan lehet meghallani az erdő hangjait. Mert az erdő, a természet az beszél. Szól hozzánk a napon, a madarakon, a szélen keresztül. És ha valaki vagy valami szépen beszél, az önkéntelenül is felszabadít bennünket, és egyfajta szabadságérzéssel tölt el. Ezeket mind tőle tanultam a közös erdőjárásaink alkalmával. És érdekes, hogy Dobogókőtől ugyanezt kaptam.
„Mert az erdő, a természet az beszél. Szól hozzánk a napon, a madarakon, a szélen keresztül.” (Fotó: Pásztor Péter)
– Évekig voltál Miskolcon, a gimnáziumban, illetve a plébánián. Ott, a fiatalok között mi volt a legfontosabb számodra?
– Az egyik, hogy a fiataloknak érzékeny a lelkük a jóra. Lenyűgözött, amikor azt hallottam, hogy az egyéves szeretetszolgálatot, amit különben a mi iskolánkban Holczinger Ferenc kezdett el a saját osztályával, és ami mostanra országos szintre nőtte ki magát, sok diák folytatta a kötelezően előírt időszakon túl is. Folytatták, mert valami fontosat tanultak meg az életről. Valamit, ami már túlmutat az iskola padjain és az ellenőrzőn. Meglátásom szerint ez igen komoly jele annak, hogy az iskola az életre tanít és nevel. A szeretetszolgálatban a diákok idősekhez látogatnak el, és bevásárolnak nekik, de előfordul olyan is, hogy „csak” beszélgetnek az idős, magukra maradt, magányos emberekkel. Máskor gyerekeket segítenek tanulni, olvasni, rajzolni, a kisebbekkel pedig játszanak. Egyszerűen az idejüket adják, mindazzal együtt, amijük van.
Szent Ignác is azt mondja, hogy aki szeret, az adja, amije van. És ez elég. Milyen csodálatos, hogy ezt a mi iskolánkban megtapasztalhatják a fiatalok.
A másik fontos dolog a fiatalokkal kapcsolatban az ima. A kurtabérci lelkigyakorlatok, az iskolai lelkinapok, valamint a kollégiumi esti-reggeli imák alatt tapasztaltam meg, hogy akarnak, szeretnének imádkozni. Keresik a módját, hogy Istennel beszélgessenek, hogy találkozzanak vele. Komolyan tudják venni a csendet, történik bennük valami, vágynak az egyszerűre, a tisztára. Nemrég voltak Dobogókőn miskolci diákjaink, akikre még a munkatársaink is felfigyeltek… mármint hogy mennyire összeszedettek, figyelmesek, érzékenyek tudnak lenni. Meg is jegyezte egyikük, hogy „ezek a fiatalok még nincsenek elrontva”. Én azt gondolom, hogy itt nem a „még”- en van a hangsúly, hanem a „már”-on. A mi diákjaink már megtapasztaltak és tanultak valamit az életből, és megértettek valamit a Jóisten áradó szeretetéből.
A beiktatási szertartás ide kattintva online is követhető
– Miskolci időszakod alatt kiépítettél egy magyar–kínai képzést. Egy kínai és egy magyar fiatalt összehasonlítva milyen szembetűnő különbségek jutnak eszedbe, és mi az, ami hasonló bennünk?
– A fiatal mindenütt fiatal. Nyitott, kezdeményező, kíváncsi, őszinte és lelkes. Ez így van Keleten és Nyugaton is. Hadd meséljek el egy történetet, mely 2012-ben esett meg Kínában. A Jezsuval megnyertünk egy pályázatot, és egy tízfős kis csapattal két szép hetet töltöttünk Kínában. Egyik este kimentünk együtt a városba. A diákok jól érezték magukat. Valakinek kipattant az ötlet a fejéből, hogy mi lenne, ha énekelnének és táncolnának valami szép magyarost kint az utcán. Nem láttam semmi okot, hogy nemet mondjak. Amint elkezdték, pár másodperc alatt rengetegen gyűltek össze köréjük a kínai fiatalok, akik örültek nekünk, és tapsoltak. Percek alatt valami érthetetlen, szavak nélküli, mély kommunikáció, talán nem túlzás azt mondani, hogy kapcsolat alakult ki közöttük, habár a nyelvet nem ismerték, és semmit sem tudtak egymásról. Az ének, a tánc, pár kisebb kórusmű elég volt ahhoz, hogy megszülessen egy találkozás, az egymásra figyelés.
„A mi diákjaink már megtapasztaltak és tanultak valamit az életből, és megértettek valamit a Jóisten áradó szeretetéből.” (Fotó: Pásztor Péter)
A különbségekkel kapcsolatban, ahogy és amit én tapasztaltam: a kínai ember, de talán mondhatom úgy is, hogy a keleti ember, a közösségben és a közösségért bontakoztatja ki a képességeit. A közösséget szolgálva akarnak kitűnni, az első helyen a közösség érdeke áll. Az európai embernél az egyén boldogulása és sikere a cél. Sokat tanulunk, minél különlegesebbek vagy különbek akarunk lenni, önmegvalósítunk, de nem a közösségben, hanem különálló kis szigetekként, a saját utunkat keressük és építjük. A képességeinket saját magunkért és kevésbé a közösségért bontakoztatjuk ki. Ez a különbség, azt gondolom, nagyban kihat, és befolyásolja a fiatalok gondolkodását is, legyen szó akár kínai, akár magyar fiatalról. Erről eszembe jut Weöres Sándor egyik műve, amit nagyon szeretek:
Megtudtad, amit
mindenki öröktől ismer,
és elfeledted
amit senkise tud.
Annyi vagy immár,
mint a többi –
most mutasd meg,
mi telhet tőled.
Mert könnyű, könnyű
törpék között
óriásnak lenni –
de nehéz és jobb,
ha törpék között
derekabb törpe vagy
a többinél.
(Rongyszőnyeg, 41.)
– A képzésben lévő jezsuita rendtagokért is felelős voltál eddigi szolgálatod során. Általában mi nehéz egy fiatal jezsuita szerzetesnek, és szerinted miért éri meg jezsuitának lenni?
– A nehéz helyett talán a kihívás kifejezést használnám. Három ilyet látok ezen a téren. Az elsővel akkor találkozunk, amikor a képzésünk során elkerülünk különböző országokba filozófiai, teológiai vagy más tanulmányokra. Helyt kell állni. Azért küldtek egyik vagy másik ország egyetemére, hogy végezzük el a tanulmányainkat. Hogy haladjunk előre a jezsuitává válás útján. Ez bizony embert próbáló feladat. Letesszük büszke magyar énünket, és a tanulmányokra figyelünk, de olyannyira, hogy szinte másra már se idő, se energia nem marad. Ám az, hogy valaki halad-e a szerzetesi élet útján, nem csak diplomák megszerzését, főiskolák és egyetemek befejezését jelenti. Másnak is meg kell születnie közben. És hát amit az előbb mondtam a fiatalokról, az ránk is igaz, hatványozottan. Az európai kultúrában képződtünk, alakultunk, saját egyéniségünk formálódott. Jót tett nekünk, hogy így történt, de közben az egónk is óhatatlanul megnövekedett, Weöres Sándor képével élve: óriásnak kezdtük érezni magunkat a törpék között. Azt látom ebben feladatnak, hogy ennek tudatában tudjunk maradni, és ne váljon természetessé az ego öncélú csiszolása azért, mert ez az elfogadott a társadalomban.
A második kihívás szerintem akkor jelentkezik, amikor visszajövünk a saját kultúránkba, és helyt kell állni valamilyen feladatban. Ám először vissza kell találnunk valahogyan abba, amit hátrahagytunk. És ez nem könnyű, mert sokat változtunk, és a hátrahagyott világ is alakult és formálódott közben. Hazatérve a sok értékes, frissen megszerzett tudással, telve fiatalos lendülettel, tenni akarással, jobbítási, újítási szándékkal meg vagyunk győződve arról, hogy tudjuk, mit és hogyan kéne tenni. Ez persze egyrészről nagyon is jó, szükség van a fiatalság lendületes energiájára. De közben nem szabad elfelejtenünk feltenni a kérdést: hogy azoknak, akikhez küldtek, vajon mire is volna szükségük? És bizony sokszor nehéz ilyenkor a saját, akár jogos meggyőződéseinket elengedni, és csak figyelni, észlelni a környezetet és a közösséget, ahova kerültünk. És ezzel eljutottunk a harmadik kihíváshoz, hogy az alázatot nem lehet iskolában tanítani. Az alázatot tanuljuk. Napról napra, helyzetről helyzetre, élethossziglan. De nemcsak mi, hanem minden ember.
És hogy miért éri meg jezsuitának lenni? Egy novíciustársamat idézve: jezsuitának lenni annyi, mint elindulni egy úton a sallangmentes Krisztus-követésre. Ez megéri.
– A magyar jezsuita rendtartomány tagjainak átlagéletkora a legalacsonyabb Európában. Miben éled meg fiatalosnak a magyar jezsuita provinciát?
– Három vagy négy évvel ezelőtt megkérdeztem Őrsy László atyát, aki most már százegy éves, hogy mitől ilyen fiatalos. „Idehallgass – mondta nekem –, én nem azért megyek be az egyetemre, hogy tanítsak, hanem hogy a diákjaimmal együtt tanuljak, hiszen olyan jó kérdéseik vannak!” Ezt a logikát követve: fiatalos az tud maradni, aki a fiatalok kérdéseit meg tudja hallani, és képes újra és újra válaszok után keresni, kutatni. A magyar rendtartomány, munkáit és műveit tekintve, a fiatalok mellett van: iskoláinkban, kollégiumainkban, templomainkban, lelkigyakorlatos házainkban és a hivatáspasztorációban is. Aztán fiatalosak vagyunk abban, amilyen könnyedén rá tudtunk hangolódni a Társaság egyetemes apostoli preferenciáira. Ezek mintegy tükröt tartottak nekünk. Nem azt mondom, hogy hátradőlhetünk, és semmit sem kell tennünk, de úgy érzem, jó úton vagyunk. Talán még többet kell tennünk a teremtett világunk megóvásáért a jövőben, de az irány jó. Továbbá fiatalos a rendtartomány tanácsadói testülete, az elöljárók, művezetők. Sok kreativitást, bátorságot, rugalmasságot, kezdeményezőkészséget tapasztalok részükről. És mindenképpen a rendtartomány fiatalosságát erősítik a közösségeinkben lévő idősebb rendtársaink is, akik őrzik a humorukat, életkedvüket és alázatos, példamutató fiatalos szívüket. Hála értük!
„Fiatalos az tud maradni, aki a fiatalok kérdéseit meg tudja hallani, és képes újra és újra válaszok után keresni, kutatni.” (Fotó: Pásztor Péter)
– Ha valaki felajánlja, hogy imádkozik érted, konkrétabban mit kérnél tőle, miben számítasz nagyon a Jóisten segítségére?
– Tartsa meg bennem a jókedvet és a humorérzéket, ami átsegít a nehezebb pillanatokon. Ne felejtsem el soha, hogy az alázatot napról napra, helyzetről helyzetre, élethosszig kell tanulni.
– Amikor te imádkozol, azt hogyan teszed, és mi történik ilyenkor?
– Reggel a napi evangéliumot olvasom el, és elmélkedem rajta, este pedig az examennel zárom a napot. Mi történik? Az imában újra és újra megélem, hogy munkatársa vagyok az Istennek, és együtt tesszük a dolgokat. Semmi sem múlik csak rajtam. Együtt vagyunk mindenben.
– Melyik a kedvenc bibliai idézeted vagy történeted?
– Az asztal körül történő eseményeket szeretem az evangéliumokban. Amikor Jézus együtt van az emberekkel. Zakeus házában, a kánai menyegzőn, de ugyanígy az utolsó vacsorán is. Ezek a történetek asztal köré gyűjtik a szereplőket, valakiért gyűlnek össze, és Isten Jézus Krisztuson keresztül minden esetben megmutat valamit magából.
A mi életünkben is, legyen az a családé vagy egy közösségé, jó, ha időről időre asztal köré tudunk szerveződni. Minden közösségben, ahol erre tudnak figyelni, élet növekszik és az Úr jelenléte erősödik a résztvevők között.
Jezsuita közösségeinkben sem véletlen, hogy törekszünk erre. Hetente egy estét együtt töltünk, ami egy közös szentmisére, közös vacsorára és egy kis kikapcsolódásra az asztal köré gyűjti a rendtársakat. Ahogy ezt a képzésem alatt egy elöljárómtól hallottam, három ilyen asztal teszi életerőssé és gyümölcsözővé a közösséget: az étkezés asztala, a rekreáció asztala és az Úr asztala.
– Szent Ignác életének mely mozzanata különösen fontos számodra?
– Szent Ignác megtérésének körülményei mostanában sok aktualitást nyertek az életemben. Az elmúlt két évben egy komoly lábtörés következtében közel került hozzám Szent Ignác életének lábadozó, csendes időszaka. Megtapasztaltam a kiszolgáltatottságot, a fizikai fájdalmat és a másokra utaltságot. Szerencsére a humor sem hiányzott ebből az időszakból. Egyik orvos barátom, hogy teljessé tegye az élményt, egy látogatása alkalmával megajándékozott a Szentek életével, hogy legyen mit olvasnom a kórházi ágyamon.
„A hála segít, hogy észrevegyem a napi események sokaságában megmutatkozó ajándékokat.” (Fotó: Pásztor Péter)
– Te hogyan igyekszel megőrizni a szíved fiatalnak?
– Minden este hálát adok valamiért, amit kaptam a nap folyamán Istentől. A hála segít, hogy észrevegyem a napi események sokaságában megmutatkozó ajándékokat. Ha hálás tudok lenni valamiért, akkor az másképpen lesz az enyém, vagy mondhatnám úgy is, hogy akkor lesz igazán az enyém. A hála fiatalon tartja az ember szívét.
– Amikor hazamégy Erdélybe, mit csinálsz a legszívesebben?
– Meglátogatom édesanyámat, gyerekkori barátaimat, akik közül néhányan papok lettek. Misézek a kedvenc székelyudvarhelyi templomom közösségében, a Kis Szent Terézben. Nem történik semmi különös, mégis feltölt, erőt ad és táplál, hiszen a három asztal köré gyűlünk össze.
Fotók: Pásztor Péter
