Az esztergomi ferences gimnáziumban kamaszodott, s egy taizéi találkozón a papság gondolata is megcsapta, ám végül színésznek állt. Nem gondolja, hogy azért kellene felelősségteljesen viselkednie, mert híres ember, a vallásosságát sem tette soha a kirakatba.
(…)
Milyen módon mennek végbe önben a változások? Eléjük megy, vagy kiteszi magát nekik?
− Valahogy azt érzem, hogy a Jóisten mindig megadja a jeleket. Néha kicsit már úgy, mintha egy hülyegyerek lennék, akinél még rá is kérdez, hogy „érted?”. Így aztán veszem ezeket a jeleket, de mivel hál’ Istennek már kiskorom óta tudom, mi a jó, így mindig oldalba csap, hogy merrefele menjek, úgyhogy ilyen értelemben sodródom. Azt hiszem, van bennem egy felhúzott rugó, amely megtart, amíg el nem érek a célomig, így önjáró ez a történet, de közben kapom a gondviseléstől a lökéseket. Szóval azt gondolom, hogy fölismerem a helyzeteket, alkalmazkodom, de az irány az konstans.
„van bennem egy felhúzott rugó,
amely megtart, amíg el nem érek a célomig”
Két éve felkapta a bulvármédia, hogy egy ideig pszichológushoz járt, s egy ezzel kapcsolatos tévéinterjúban a gyónást említette olyan hasonló helyzetként, amelynél már az jót tesz, ha kimondjuk, ami nehéz.
− Pedig tizenévesen, esztergomi kollégistaként nem értettem, hogy miért kell nekem olyan dolgokkal, amelyeket szégyellek, odamenni ahhoz, akivel nap mint nap találkozom. Barsi Balázs hittanórájáról máig tudom a bűn definícióját: vétesz a lelkiismeretedben gyengéden megszólaló Isten szava ellen. Később rádöbbentem, hogy ha tudod, mi a bűnöd, és ki mered mondani, az már egy lépés ahhoz, hogy feldolgozd, vagyis megbánd. És ezt nem önmagadnak, nem a tükörnek, nem felfelé nézve a Jóistennek kell kimondanod, hanem egy tanú jelenlétében, vállalva a következményeket, akár nemcsak magaddal és az Istennel, hanem a másikkal is elszámolva. (…)
Fotó: Földházi Árpád
www.arpadfoldhazi.com
Olvassa el a teljes interjút
A SZÍV | jezsuita magazin máriusi számában >>