A Natural Church Development (NCD) olyan közösségdiagnosztikai és ‑fejlődést segítő eszközrendszer, amely a valaha végzett legátfogóbb közösségi kutatás nyomán az egyéni felelősséget hangsúlyozva segít megtalálni egy közösségnek azt az éppen rá szabott utat, amelynek révén a leginkább képes tükrözni Isten arcát a világban – és minél többeket meghívni a tágabb közösségből erre a közös útra.
Az NCD kutatásai nyomán világossá vált, melyik a közösségi élet nyolc minőségi jellemzője. Egyik sem előbbre való a másiknál. Mind egyformán fontos. Egy közösség akkor fejlődik kiegyensúlyozottan, ha a minőségi jellemzők megfelelő egyensúlyban működnek. Ekkor a közösség is egészségesebbé válik.
Minden minőségi jellemző elnevezésében egy-egy jelzős szókapcsolatot fedezhetünk fel. Nem véletlenül: az, hogy mi a közösségi élet összetevője, még keveset mond el a közösség állapotáról; azt is érdemes figyelembe vennünk, vajon egy-egy összetevő hogyan van jelen a közösség életében.
1. Megerősítő vezetés
Lényeges, hogy nem megerősítő vezető szerepel a minőségi jellemző nevében. Nem csak a közösség egy-két kinevezett, választott vezetőjére vonatkozik ez a szempontsor. Az a kérdés, vajon a közösség egészében mi a tapasztalat: amikor valaki – akár időlegesen is – vezető szerepbe kerül, felelősséget vállal egy területért, feladatért, az ő vezetői magatartása képes-e erőt adni a többieknek? Felhatalmazó-e? Szabadon hagyó-e? Kellő mértékben irányító-e? Visszajelzést, bátorítást, biztatást adó-e?
A vezetők egyik legfontosabb feladata az erő átadása másoknak.
Képesek vagyunk-e erre – és tudatában vagyunk-e, hogy adott pillanatban bárki lehet vezető, amikor felelősséget vállal magára? Sőt épp azáltal válunk mi magunk is vezetővé, hogy megerősítünk másokat.
2. Hatékony struktúrák
Minden közösségnek van struktúrája, felépítése, működési módja, szokásrendszere, írott vagy íratlan szabálykönyve. Ez a struktúra vajon önmagáért való-e, vagy szem előtt tartja a legfontosabb célt: hogy a tagokat segítse közelebb jutni Istenhez? Ezen a szemponton áll vagy bukik, hogy egy közösség struktúrája valóban hatékony vagy sem.
3. Ajándékalapú szolgálat
Számtalan talentumot, képességet, karizmát gyűjt össze Isten egy-egy közösségben. Van, aki többet, van, aki kevesebbet ismer a saját képességei közül, de egy valamiben biztosak lehetünk: legalább egy képessége mindenkinek van. Képességek nélküli ember nem létezik. S mi másra adta volna nekünk Isten ezeket az ajándékokat, ha nem azért, hogy egymást, a közösséget szolgáljuk velük – hogy megmutassuk Isten gazdagságát és szolgáló szeretetét egymásnak és a világnak? Vajon az a szolgálat, amelyet a közösségemben végzek, összhangban van-e a képességeimmel, a Lélektől kapott ajándékaimmal?
Felszabadultan, örömmel tudok-e feladatot vállalni, vagy abban a tévhitben élek, hogy az a jó keresztény, aki minél inkább szenved, és hiába ismerem fel, hogy milyen tehetséggel áldott meg Isten, csak azért is valami mást csinálok, mert úgy hiszem, az örömmel végzett szolgálat nem eléggé keresztényi?
4. Szükségletorientált evangelizáció
Benne van-e a közösségünk tudatában, hogy missziós parancsot kaptunk? Vajon feladatunknak érezzük-e az evangelizációt? És ha igen, kiket szeretnénk megszólítani? S hogyan szólítjuk meg őket? Úgy, ahogy nekünk a legjobban esik, ahogyan mi a legügyesebbnek gondoljuk magunkat – vagy észrevesszük, milyen szomjúság van a másik emberben, mi az, amire leginkább szüksége van Isten gazdag üzenetéből?
A saját magunk vagy az ő szükségleteiket igyekszünk-e betölteni, amikor megszólítjuk őket?
5. Inspiráló istentisztelet
Nem az a fontos, hogy egy istentisztelet, szentmise, imaalkalom stb. milyen stílusú, modern vagy konzervatív; nem az különbözteti meg egymástól az élő és a haldokló közösségeket, hogy hol milyen zene szól. Az a fontos, hogy az istentisztelet inspiráló-e vagy sem, azaz a Lélek beáramlását, mindenki átlelkesülését segíti-e. Egy konzervatív istentisztelet is lehet roppant inspiráló, új erőt adó, és egy csillogó-villogó, dübörgő zenével zajló istentisztelet is lehet fásult és kiégett.
A kérdés az, hogy az adott közösség igényeinek, Istennel való találkozási vágyának megfelel-e az a mód, ahogyan az istentiszteletek zajlanak. A szertartás, az igehirdetés, a zene közelebb visz-e Istenhez?
6. Szenvedélyes lelkiség
Közösségünk lelkisége vajon frissen tartja-e Isten iránti vágyunkat? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy mindenkinek saját útja van Istenhez? Van, aki a Biblián, van, aki a liturgián, más a szolgálaton, megint más a természeten keresztül tudja legkönnyebben megtapasztalni Isten jelenlétét. Tiszteletben tartjuk-e, kincsnek, közös gazdagságnak tekintjük-e a különbözőségeinket? Részben ezen múlik, hogy élő marad-e egy közösség szenvedélyes lelkisége.
Van-e bennünk tűz, lendület, vágy a találkozásra Istennel?
Keressük-e a saját utunkat hozzá, hogy aztán a találkozás nyomán túlcsorduljon belőlünk a befogadott szeretet, és így elvigyük Istent a világba?
7. Holisztikus kiscsoportok
A közösségünkön belüli kiscsoportok – az énekkar, a házicsoportok, házaskörök, imakörök, a karitász, egyszóval azok a kisebb belső szerveződések, amelyek vagy szolgálatra, vagy a tagok lelki életének és kapcsolatainak támogatására születtek – vajon a teljes embert megmozgatják-e? Ezt jelenti a holisztikus kifejezés: ezek a csoportok képesek-e hatni az eszünkre, a szívünkre és a kezünkre is? Vagyis: tudásnövelők-e? Hitben előrevivők-e? Tettekre sarkallók-e?
8. Szeretetteljes kapcsolatok
Hogy is maradhatott épp ez a minőségi jellemző a sor végére? Hiszen közösségeinket mi alkotjuk, akik kapcsolatban vagyunk egymással. Vajon mennyire mélyek, bensőségesek, mennyire szeretetteljesek, őszinték, bizalmasak ezek a kapcsolatok? Kölcsönös szeretet uralja-e közösségünk emberi viszonyait? Mennyit nevetünk a közösségünkben? Mennyire érezzük jól magunkat együtt?
* * *
Csak természetesen!A Süveges házaspár a közösségfejlesztés műhelytitkairól
Hogy mit kezdjünk a nyolc minőségi jellemzővel egy közösség életében, hogyan fogjunk hozzá a fejlődéshez, azt talán könnyebb akkor megterveznünk, ha a közösségünket dézsaként képzeljük el. Méghozzá olyan szokatlan formájú dézsaként, amelynek minden dongája más hosszúságú. Folyik bele a víz, egyre feljebb kúszik – és egyszer csak kicsorog.
Ha a dézsa a közösségünk jelképe, akkor a dongákat tekinthetjük a nyolc minőségi jellemző képének. Valamelyik hosszabb, valamelyik rövidebb, de az biztos, hogy nem egyformák. Az egyik terület egészségesebb, a másikon lenne még dolgoznivalónk. A szüntelenül csorgó víz pedig, amelyet igyekszünk megtartani, Isten kegyelme, amellyel növekedést, erőt és életet ad számunkra. Szüntelenül. És amely – visszatérve a dézsa képéhez – valahol mindig kicsorog.
A teljes cikk – Süveges Gergő: Természetes Közösségfejlődés. Hogyan tudjuk felmutatni Isten arcát? – az Embertárs 2017/4. számában olvasható.
