Forrai Tamás jezsuita provinciális május végén öt napot töltött Vietnamban, ahonnan immár a harmadik olyan fiatal jezsuitával tért haza, aki nálunk vág bele élete nagy kalandjába: megkezdi a felkészülést magyarországi missziójára. A tartományfőnök útjának célja alapvetően az volt, hogy közelről ismerkedjen meg egy egészen más kultúrában, társadalmi-politikai – sokunk számára mégis ismerős, mert kommunista – közegben lévő egyházzal és jezsuita testvérprovinciával, az onnan érkező ifjú rendtagok szellemi-spirituális hátterével.
F. T.: A fiatal jezsuiták hagyományos tapasztalatszerzési időszaka a magisztérium, a filozófiai és teológiai tanulmányok között. Ez sokszor külföldön, egy másik kultúrában, másik nyelvi közegben zajlik, hogy megtapasztalják a Társaság nemzetköziségét és a missziós alapbeállítottságot. Egy olyan egyház, amelyik kisebbségben van, de a saját országában missziót épít föl, sokkal nyitottabb arra, hogy másfelé is szolgáljon. Ahogy lazult Vietnamban az államhatalom kontrollja, úgy kezdtek egyre több szolgálatot vállalni a szomszédos országokban és a tágabb ázsiai térségben. Köztünk most egy hosszú távú kapcsolat formálódik. Érdekes kapcsolódási pont a két provincia között, hogy Saigon 1975-ös eleste előtt szolgáltak már magyar misszionáriusok Vietnamban. Kínában az 1920- as években jött létre a tamingi jezsuita misszió, majd ötven rendtaggal. Amikor ezt az ötvenes évek elején a kínai kommunisták fölszámolták, akkor rendtársaink különböző helyekre kerültek. Néhányan visszatértek a kommunista Magyarországra, a többség azonban további missziós területeken maradt. A kínai kapcsolat miatt sokan mentek Tajvanba, de elkerültek a Fülöpszigetekre és hárman Vietnamba is. Utóbbiak még húsz évig szolgáltak, elsősorban a jezsuiták képzési helyén, Közép-Vietnamban. Ezeknek az atyáknak és testvéreknek az emléke máig nagyon erősen él abban a körben. A mostani idős generációból sokan képződtek ott – köztük az egyik jelenlegi vietnami kardinális –, akiknek így élő, személyes, pozitív tapasztalatai vannak a magyar jezsuitákról. Rajtuk kívül még Nemeshegyi Péter atya pár évig Japánból ment át a nyári időszakban Vietnamba tanítani. A vietnamiak keresik a szolgálatuk helyét, mi pedig megszólítottuk őket. A magyar provinciának is fontos lenne erősíteni ezt a fajta nemzetköziséget, s vannak olyan hazai misszióink, ahol nagyon jól tudnánk integrálni a külföldi rendtagokat. Fölvetettem a meghívást hat évvel ezelőtt, és két éve aztán elkezdett konkretizálódni az együttműködés. Így van nálunk most már három fiatal vietnami jezsuita, akik egymást is tudják támogatni. Ha sikeres lesz az integráció, akkor már a magyar provincia keretében fognak teológiát tanulni valahol Európában, és úgy térnek majd vissza itthoni szolgálatra. Ez egy hosszú távú missziónak a reménye.
Vietnami útja során milyen benyomásokat szerzett az ottani egyház életéről?
– Az alaptapasztalatom az volt, hogy az átalakuló Vietnamban politikailag a magyar nyolcvanas éveknek, gazdaságilag pedig a kilencvenes évek legelejének, a vadkapitalizmusnak a viszonyai uralkodnak. Erős a kommunista államhatalom kontrollja, de már megjelent egy hirtelen meggazdagodott magánvállalkozói réteg, amellyel a hatalom megkötötte a maga kompromisszumát. Hatalmas különbségek érzékelhetők: vannak nagyon szolid, rendezett, munkás, de szegény kisebb települések, és ott van a tizenegymilliós Saigon, ahol egész városrészek felhőkarcolói bújnak ki egyszerre a helyi és a japán, tajvani, koreai befektetéseknek köszönhetően. Nagyon gyors a társadalom átalakulása, az urbanizáció, mindenütt ott vannak az új kommunikációs eszközök, a közösségi és a tömegmédia, és látszik, hogy ez például – Kínával szemben – egyelőre szabad. Vietnam láthatóan nagyon gyorsan belépett a nemzetközi vérkeringésbe. Az egyház is ebben a változó világban él. A lakosság hét-nyolc százaléka keresztény, elsősorban katolikusok. A többség a helyi természeti vallásokhoz kapcsolódik, a buddhisták csak harminc-negyven százalékban vannak jelen. De a nagy katolikus templomok ott vannak a főutcákon, egy részük még a régi gyarmati időkből, más részük az önálló Vietnam idejéből vagy már a kommunista korszakból származik, de most is láthatók nagy építkezések. A hatalom mindent kontrollál, de ha nem „ijesztik meg”, akkor az egyházak és a szerzetesrendek lépésről lépésre mehetnek előre a maguk útján. Például a templomi ünnepek is a nyilvánosság előtt zajlanak. Saigon belvárosában május végén a Mária-litániához kapcsolódó, a régi hagyományra épülő szép, virágos körmenet volt, hatalmas hangszórókkal kihangosítva a szomszédos utcára is. Egy egész városrész bekapcsolódott ebbe. Katolikus családok házainak utcai teraszán kétméteres Jézus-szobrok láthatók. A taxikban egy kis Buddha-szobor vagy egy kis Jézus-szobor jelzi a sofőr vallását. Tehát észlelhető egy hitvalló nyitottság, az, hogy ezt lehet, ezt merik megvallani az emberek, s ez fontos is számukra. Megmutatkozik a világosan kisebbségben és elnyomásban lévő egyház hiteles, a helyi közösségekre és hagyományokra épülő ereje. És az is látszik, hogy a vietnami kultúra tiszteli, elfogadja ezt az egyházi kisebbséget.
Miben jelenik meg az egyház szorítottsága?
– A mostani jezsuita provinciális csak pár évvel idősebb nálam, de még ő is éveket töltött börtönben a nyolcvanas évek elején. Így láthatóan nagyon erős a bensőleg szabad, hitvalló egyház tapasztalata. Komoly előny számukra, hogy a vietnami egyházat nem sikerült megosztani békepapsággal vagy a kínai államilag támogatott egyházhoz hasonló képződménnyel. Egységesek maradtak. Ugyanakkor jogilag máig teljesen bizonytalan a helyzetük. Mindig a helyi hatóságok kegyétől függ, mit lehet és mit nem.
Sokáig a vietnami jezsuiták sem működhettek…
– Igen, Vietnamban csak a 2000-es évek elején indulhatott újra hivatalosan, szervezett képzési programmal az önálló jezsuita provincia. Ezt hallgatólagosan, de tudomásul vette a kormányzat is. Addig csak félig földalatti, félig legális közösségként működhettek, hasonlóan, mint nálunk a hetvenes-nyolcvanas években, intézmények és formális külső megjelenés nélkül, bár valamennyire részt vehettek a rendtagok az egyházmegyés papi szolgálatban. Most nagyobb szabadság van, tehát elkezdtek közösségeket létrehozni Vietnam vidéki és városi területein is. Ez úgy zajlik, hogy nem szabad engedélyt kérni, nem szabad elmondani, mit szeretnének csinálni, hanem odamegy két jezsuita az adott helyre, és pár hónapig ott van csöndben egy katolikus családnál. Utána bérelnek egy kis lakást. Aztán odamegy a harmadik, a negyedik jezsuita is. Akkor elkezdenek szolgálni a helyi közösségben. Aztán magánszemélyként vesznek egy kis földet. Megint várnak, és engedélyt kérnek egy kis magánház építésére. Mindez akár éveket vehet igénybe, mert hivatalosan nem lehet engedélyt kérni a letelepedésre. Így valóban alulról kell indítani a missziót, lépésről lépésre, nagyon szerény formában. Ennek a lendülete viszont nagyon is érződik Vietnamban. Az egész ottani katolikus egyházra igaz ez: nincsenek nagy intézmények. Az iskolát, az egészségügyi és a szociális ellátórendszert kontrollálja az állam, és nem engedik, hogy az egyház bekapcsolódjon az ottani munkákba, ezért a diaszpórában levő közösségek konkrét, templomi szolgálata lett nagyon erős.
A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.digitalstand.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra.