Meghagyni neked, ami a tiéd

Mit is jelent kultúránkban a gyerekekért való felelősség? Van, aki szerint a biztos anyagi háttéren nyugszik a dolog, van, aki szerint a következetes nevelésen. Megint mások a szilárd fegyelmet emlegetik, vagy épp a szülő állandó, intenzív jelenlétét a gyerek mellett. Talán részben éppen az okozza a szülőség nyugati válságát – ha lehet így mondani –, hogy nincs konszenzus abban, mit is kell megtennie egy szülőnek ahhoz, hogy jó szülőnek tartsák – illetve mi kell ahhoz, hogy tényleg az legyen. Mik az alapkövetelmények? Mivel teszek tényleg jót?

Harc az arany középútért

Dormán Júlia pszichológus az arany középút fontosságát hangsúlyozza, amely a túlféltés és a nemtörődömség között ível – biztos kötődési képlet mellett ez szerinte magától kialakul. „A szülő-gyerek felelősségvállalás megfelelő aránya akkor áll be, ha a gyereknek lehetősége van pontosan bemérni a határait; nem ő irányít, de nincs is túlkontrollálva. Onnan is tudhatja az anya, hogy jól kezeli a felelősség kérdését, hogy azt érzi: nem veszítette el magát a gyereke viszonylatában – nem erőlteti magát a gyerekére, csak segíti –, így kiegyensúlyozott tud maradni, jól érzi magát a szerepében. Fontos, hogy a szülő merjen hibázni, és elfogadni, hogy csak annyit tehet a gyerekéért, amennyire (aktuális fizikai-lelki-szellemi állapotát tekintve) képes. Ha éppen nem tud annyi felelősséget vállalni, amennyit szeretne, az még nem egyenlő azzal, hogy felelőtlenséget követ el. Az a tapasztalatom, hogy nagyon sok szülő hibáztatja magát – és szerintem ezzel nem tesznek jót sem maguknak, sem a gyereknek, mert a szülő lelkiállapotáért a gyerekek gyakran érzik saját magukat felelősnek. A gyereket apránként kell megtanítani felelősséget vállalni azáltal, hogy mindig tudhatja, mi az adott tette következménye – eleinte persze olyan egyszerű dolgokban akár, hogy ha nem eszi meg ebédnél a zöldséget, nem ehet édességet.” Utóbbihoz szülőként kapcsolódva: tapasztalatunk szerint nem könnyű jól „belőni”, mire képes már a gyerekünk, mi az, amit meg tudna tenni, ha nagyon akarna – csak ember legyen a talpán, aki ráveszi –, és mi az, amire idegrendszerileg éretlen még. És hogyha meg is tudja csinálni már, milyen szintig érdemes forszírozni. Meglepődtünk például, amikor kétéves lányunk egyikünk keresztszüleivel csendben végigült egy misét – ami velünk elképzelhetetlen lett volna. Ha ilyenkor szülőként úgy gondolom: „na, e szerint képes rá, úgyhogy ezentúl ezt várom el”, nem biztos, hogy jó úton vagyok – lehet, hogy az az eredmény csak annak a kivételes helyzetnek szólt, nem volt benne teljesen önmaga. Vagy ide tartozó példa a rendért való felelősség is. A gyerekek szeretnek szétpakolni, de emberfeletti feladatnak találják az elpakolást. Ha magukra hagyjuk őket benne, lehetetlennek érzik a teljesítést. Meglepő, de sokan tanácsolják, hogy először csak annyi tárgy elpakolását kérjük tőlük, ahány évesek. (Később a pakolós játékok nagy segítséget jelenthetnek ebben.) A példánál maradva: adja magát, hogy fáradt szülőként egy ilyen „jaj, megint rendetlen a ház” szituációban a gyerekre testáljuk a felelősséget nem csak a kupiért, de az a felett érzett feszültségünkért is. („Gyerekem, megint a te cuccaidon taposunk végig a lakáson, mert nem vagy képes elpakolni, amivel játszottál!”) De ekkor, bár tényszerűen igazunk van, érzelmileg még sincs – részben, mert a lakásért való felelősség ugyanúgy a miénk is –, eldönthetjük, hogy félresöpörjük a játékokat, vagy, ami hatékonyabb azért, közös átbeszélés után egy részüket eltesszük, stb. Főképp viszont azért, mert hiába jogos a dühünk, bár a kiváltó okáért nem (vagy nem teljesen) vagyunk felelősek, a magunk idegességéért és annak kifejezésmódjáért igen. Nem teszek jót a gyerekemmel, ha rá testálom a felelősséget az én érzelmeimért (– és ez nagyobb mérvű témáknál még inkább áll). Nehéz azt tanulnia, hogy felelős legyen, ha tőlem azt látja, hogy a felelősség bármikor áthárítható. Az érzelmeket sem szülőként, sem gyerekként nem könnyű kezelni – sokan sosem tanulják meg igazán. Ha végletesen kontrolláljuk a gyereket abban, hogy kifejezze őket, még nem oldottuk meg a problémát – sőt. A dolog kihívás része, hogy megtanítsuk neki – adott esetben magunkkal együtt – az érzelmek néven nevezését és mederbe terelését. Ebben az EMK (együttműködő/ erőszakmentes kommunikáció) módszere például segítségünkre lehet: megtanítja az érzelmeink és szükségleteink beazonosítását, és hogy velük összefüggésben cselekedhető kérést fogalmazzunk meg a másik felé.

Hancúrozó babák a tűzhely mellett

Nyilvánvalóan más-más kérdéskörökről szól a szülői felelősség a gyerek különböző életszakaszaiban. Most már – szerencsére – kezd elterjedni, amit a pszichológusok régóta tartanak, hogy amíg kicsi a gyerek, az anya leglényegibb felelőssége az, hogy engedje karban lenni, és elégítse ki a szükségleteit. De talán a felelősség egész témaköre más lesz a családunkban, ha nem a nyugati alapon gondolkodunk róla. Jean Liedloff A Szív hasábjain már bemutatott könyve1 új szempontból világít rá erre is. Az írónő két évet töltött a dél-amerikai dzsungelben a jekána indiánok között – és amit ott látott, azért nálunk egy szülő már feljelenthető lenne gondatlan veszélyeztetésért. „A csecsemők, akár a kiskutyák, szabadon játszottak a családi tűzhely mellett anélkül, hogy a szüleik beavatkoztak volna a játékukba. A fiúk körülbelül másfél éves koruktól kezdve gyakorolták az íjászatot hegyes nyilakkal. Egy-két lelkes kölyök nappal szinte elválaszthatatlan volt az íjától és nyilaitól. A gyakorlást nem korlátozták kijelölt helyekre, és »biztonsági szabályok« sem voltak érvényben. A két és fél év alatt, amit ott töltöttem, azt az egyetlen nyíllal lőtt sebet láttam, amelyet már említettem.” Ez a szabad hozzáállás a miénktől teljesen eltérő gondolkodásmódból fakad éppen a felelősség kérdéskörében. „Úgy tűnik, hogy a lényegi tényező itt a felelősség elhelyezése. A nyugati gyerekeknél az önmagukról való gondoskodás mechanizmusa csak részben működik, mivel a teher nagy részét a felnőttek veszik át. Mivel a kontinuum nem szívesen ténykedik fölöslegesen, olyan mértékben húzódik vissza, amilyen mértékben az öngondoskodást mások veszik át. Az eredmény a hatékonyság csökkenése, mivel senki nem tud olyan állandóan és alaposan figyelni a körülményeinkre, mint mi magunk.” Vagyis annak, hogy a mi kultúránkban az állandó felügyelet mellett is jóval több baleset éri a gyerekeket, mint az indiánokat a dzsungelben, éppen a mi prekoncepciónk az oka. Hiába nem akarjuk, hogy megsérüljön, tudattalanul azt közvetítjük felé: „olyan valakinek látlak, aki megsérül, ha nem vigyáznak rá” – és ő igyekszik megfelelni ennek. „A gyermek, akit elsősorban az izgat, hogy a tőle elvárt szerepet játssza a gondozójával szemben folytatott akaratversengésben, lázadásában nem képes felelősségteljesen bánni a környezetével, miközben az önfenntartó mechanizmusai is megsérülnek. Így tudattalanul is arra van ítélve, hogy azt az abszurd utasítást kövesse, hogy tegyen kárt magában.” De ha értjük is, amit ír, hogyan kellene ezt a mi kultúránkra adaptálni? „Minden anyának, amennyire tud, bíznia kell kisbabája önfenntartó képességében – írja Liedloff. – Kevesen lennének képesek megengedni, hogy a gyermekük szabadon játsszon éles késekkel és tűzzel, vagy vízpart mellett, amit a jekánák különösebb gond nélkül megtesznek, ismerve a babák óriási önvédelmi mechanizmusát; de minél kevésbé veszi át a civilizált anya a felelősséget a gyermeke biztonságáért, annál hamarabb és annál inkább lesz az független. Tudni fogja, hogy mikor van szüksége segítségre vagy vigasztalásra. Engedni kell, hogy ő legyen a kezdeményező. Sosem szabad távol tartani az anyjától, de az anyjának csak a legszükségesebb mértékben kell irányítania.” „Az óvatosság a viselt felelősséggel arányosan működik, s így a hibák esélye a lehető legkevesebb. Az így hozott döntések nem ütköznek a gyerek ellenállásába, és minden érintett számára harmóniát és örömet eredményeznek.” Ez pedig kulcskérdés. A természeti népeknél nem létezik dackorszak és kamaszkori lázadás, mert nem léteznek azok a jelenségek sem, melyek ezt szükségessé teszik – hiszen a gyerek kezdettől felelős és autonóm. Senki sem formál jogot magának, hogy alárendeltként kezelje (pl. megüsse, rákényszerítse az akaratát), de kezdettől közvetítik felé az együttélés szabályait. Vagyis, ami a felelősséget illeti: amit el sem veszek, nem kell megkeresnie magának utóbb. Jó, bár némileg utópisztikus elképzelni egy olyan nyugati társadalmat, amelyben ez már megoldott, és nincs törés a generációk között…

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.

Megosztás