Klein Dávid május elsején első magyarként oxigénpalack használata nélkül elérte a 8091 méter magas Annapurna csúcsát. Néhány hetes itthonlét után június 12-én pedig újra nekivágott a Himalájának. Ezúttal a K2 a cél. A két expedíció között adott interjút A SZÍV-nek.
Több nyolcezer méter feletti csúcs teljesítésével a hátad mögött, miért fontos, hogy egy újabbat megmássz?
– Azért mászom, mert szeretek magasztos élményeket átélni és valami újat megtudni magamról. Lehet, hogy a laikus számára két nyolcezer méteres hegy ugyanúgy néz ki, de valójában drámaian különböznek egymástól. Az Annapurna például nem véletlenül a legritkábban mászott nyolcezres. Ha a halálesetek számát összevetjük a megmászások számával, akkor ennek a hegynek a legrosszabb a statisztikája. Technikailag nehéz és izgalmas.
Te jó hegymászónak tartod magad?
– A jó hegymászó az öreg hegymászó. Ezért akkor leszek jó hegymászó, ha önmagammal, a társaimmal és a heggyel harmóniában léteztem egy hosszú életen keresztül. Ha mindig elég őszinte leszek, és nem azért mászok hegyeket, hogy megtapsoljanak, akkor a hegymászás mindig jelen lesz az életemben. Már nem lesznek olyan magasak a csúcsok és olyan meredekek a falak. Lehet, hogy csak bottal sántikálok majd a Gellért-hegyen, de ez még mindig az én hegymászásom lesz.
Hogyan készülsz egy expedícióra?
– A felkészülést három részre lehet bontani.
Természetesen van egy fizikai része, amit nagyon komolyan kell vennem. Tartozom ennyivel önmagamnak és a családomnak. A hegymászók közössége felé pedig szeretném azt az üzenetet közvetíteni, hogy az alapos felkészülés tisztességesebb út a sikerhez, mint az irreális kockázatvállalás.
szeretném azt az üzenetet közvetíteni, hogy az alapos felkészülés tisztességesebb út a sikerhez, mint az irreális kockázatvállalás.
Az expedíciós hegymászás valójában egy kőkemény fizikai tevékenységre épülő lelki élmény. A sportban általában a lelki élmény másodlagos: előtérben van a sportteljesítmény, és emellett a sportoló lehet, hogy át is él valamit, ami neki fontos. A hegymászásban azonban inkább fordítva vannak a dolgok. Ott a végcél egyfajta lelki élmény, és ez épül rá egy nagyon kemény sportteljesítményre.
A felkészülés második része a logisztika. A hegy olyan, mint egy kirakós játék. Információkat gyűjtök, meghatározom, milyen stílusban fogom megoldani a feladatot, és ehhez beszerzem a szükséges eszközöket, kidolgozom a stratégiát.
A harmadik pedig a lelki felkészülés. Ez azt jelenti, hogy vizualizálom a hegyet. Az egész mintegy makett beköltözik a fejembe, és el kell jutnom odáig, hogy otthonosan mozogjak rajta, még akkor is, ha soha nem láttam a saját szemeimmel.
Miért fontos az, hogy lehetőség szerint már az alaptábort is gyalog közelítsd meg, nem pedig helikopterrel, ahogy a legtöbb hegymászó?
– A fokozatosság egyrészt fiziológiai szempontból lényeges. Ha hirtelen felvinnének 5000 méterre, akkor valószínűleg rosszul lennék. De ha fokozatosan jutok el ebbe a magasságba, akkor akár oda is költözhetek. Másrészt azért fontos, mert át kell váltanom egy teljesen más létmódba. Ami aztán lefelé még drámaibb tud lenni. Az expedíció alatt a napjaimnak van egy ritmusa, a feladatok jól meghatározottak, a világom határai egyértelműek. Aztán egyszer csak olyan helyen találom magam, ahol, ha szeretnék inni egy teát, azért fizetnem kell. Ha beszállok egy járműbe, észreveszem, hogy másfél hónapja ezek az első méterek, amiket megteszek úgy, hogy nem a saját erőmből mozgok. Ez egy nagyon furcsa érzés.
Az expedíció előtt végzett szertartások, imák csupán szokások, amiket illendőségből betartasz, vagy valódi jelentősége van számodra?
– Hogy kinek mit jelent a pudzsa szertartás, az nagyon személyes ügy. Nekem a szokáson túl ténylegesen lelki élményt is jelent. Számot vetek magammal. Önvizsgálatot tartok. Megnézem, hogy rendben vagyok-e. Hogy tényleg azért vagyok-e itt, amit gondolok, és tényleg az vagyok-e most, akinek gondolom magam. Emellett a helyiek szokásrendje és a hegy előtt is tisztelgünk.
Zsidó-keresztény családból jövök, egy időben közel kerültem az iszlámhoz, sokszor megfordultam buddhista kolostorokban, és Indiában van egy hindu gurum. De nem vagyok vallásgyakorló ember.
A hegymászáson kívül, a hétköznapi életedben jelen van bármiféle vallásgyakorlás?
– Zsidó-keresztény családból jövök, egy időben közel kerültem az iszlámhoz, sokszor megfordultam buddhista kolostorokban, és Indiában van egy hindu gurum. De nem vagyok vallásgyakorló ember. Valószínűleg azért, mert egyrészt ilyen sokféle közegből jövök, másrészt sokféle hatás ért már életem során, nehezemre esne elköteleződni.
Ugyanakkor meggyőződésem, hogy az élet alapvetően egy lelki jellegű élmény. Ha végül mérleget kell vonnom, valószínűleg az általam gyakorolt hatások és az általam átélt élmények összessége lesz az életem szummája. Hatás az, hogyha összeakad a tekintetünk, vagy hogyha segítek kifesteni egy iskolát; ha építesz egy házat vagy felnevelsz egy gyereket. Átélt élmény pedig mindaz, amit megtapasztalok: hogy elmegyek egy expedícióra, hogy megtudok magamról valamit. Az én felelősségem felismerni, hogy mi inspirál, mit kell megtennem, hol van a helyem. Nincs külső mankó, amire támaszkodhatnék, ez egyedül az én felelősségem. Nem fogja megmondani senki, hogy mi a feladatom. Vagy ha megmondja, és elhiszem, akkor az az én bűnöm.
Neked mi a feladatod?
– Nem tudom. Lehet, hogy ez változik is. Érzem, hogy gazdagodom a hegymászás által, de az utóbbi években megjelent bennem az igény, hogy miközben én növekszem egy-egy expedíció során, másokkal is foglalkozzak. Egyszer elmentem házat építeni a hajléktalanoknak. De ez még csak tapogatódzás.
A kortársaid nagy része valószínűleg már családos ember, sokan a pályafutásuk csúcsán. Mi az ára az expedíciós karrierednek? Miről kell lemondanod?
– Nem élem meg ezt áldozatként. Szeretem a kalandot, szeretek csavarogni. Nem törekszem arra, hogy egzisztenciát építsek. Nem is szeretem ezt a kifejezést, mert számomra ez a szó azt jelenti, hogy létezünk. És azt gondolom, hogy én nagyon létezem, mert átélem a létezés nyers örömét. Van egy 1200-as zsigulim, tíz évet laktam egy jurtában. Azt hiszem, tényleg nem vonz különösebben az, amit „egzisztenciának” szokás nevezni. Elfogadom annak a felelősségét, hogy nekem kell felismernem, mi az, amit éppen csinálnom kell. Remélem, hogy nem fogok azért hegyet mászni jövőre, mert tavaly is hegyet másztam.
Ez egyféle nyitottság a jelen lehetőségre?
– Igen. Nem szeretném, ha a fogalmak irányítanák az életemet. Mintha lenne valamilyen tanmenet, ami meghatározza, hogy milyen korban milyen kapcsolataimnak kell lennie, és milyen elfoglaltságokkal kell foglalkoznom. Abszurd dolog azt feltételezni, hogy ez a társadalmi elvárás tökéletes és ideális, pont nekem. Felelőtlenség ezt elhinni, és vakon követni. Szabad vagyok, egészséges vagyok. Ezzel bármi kevesebbet kezdeni, minthogy megnézem, mit kell csinálnom, és mi az, ami megszólít, az tiszteletlenség a lehetőséggel szemben.
Milyen a viszonyod a halállal?
– Kíváncsi vagyok rá. Azt gondolom, hogy az életpályám fontos eseményei közé fog tartozni, mint ahogy a születésem is az volt. Kevés ilyen markáns, meghatározó élmény van az ember életében. Nem sietnék elébe, és mindent megteszek, hogy amennyire erőmből telik bölcs és ügyes legyek, és minimalizáljam a tragédia lehetőségét.
A 2010-es Mount Everest expedíción Várkonyi Lászlóval együtt elsodort benneteket egy lavina. Mit gondolsz, mi mentett meg akkor téged? A szerencse? A hegy? A gondviselés?
– Megfogalmazás kérdése. Költőibb napjaimon megszemélyesítem a hegyet, és beszélek hozzá. De természetesen józanabb pillanataimban belátom, hogy ez egy nagy kupac kő és jég, amire én vetítem ki a saját világomat, és ebben a belső világban kalandozom.
Ma már nem vagyok annyira pökhendi, hogy azt mondjam, hogy amikor a hegymászók meghalnak a hegyek között, akkor mindig ők a felelősek. Inkább azt mondom, hogy szinte mindig ők a felelősek. És lehet, hogy ez apróságnak tűnik, mégis fontos különbség. Ha lefuttatom a fejemben a 2010-es eseményeket, akkor sem tudom megmondani, hogy mit csinálhattam volna másképp, azon kívül, hogy nem megyek el Magyarországról.
Többször nyilatkoztad, hogy az élmények átélése gyakran nem a csúcson történik, hiszen ott viszonylag rövid időt lehet eltölteni. Lehet-e sikeres egy expedíció, ha nem jutsz fel a csúcsra?
Lehet siker egy visszafordulás is, ha becsülettel megpróbáltuk, komoly erőfeszítéseket tettünk a csúcs elérésére, és felismertük, hogy erre most nem vagyunk képesek.
Biztos, hogy sikeresebb az expedíció akkor, ha nem másztad meg a csúcsot, de élve hazatérsz, mint akkor, ha megmásztad, de meghalsz. Lehet siker egy visszafordulás is, ha becsülettel megpróbáltuk, komoly erőfeszítéseket tettünk a csúcs elérésére, és felismertük, hogy erre most nem vagyunk képesek. Mindenképpen beteljesületlen, hiányos élmény marad utána, de ez nem csökkenti az út értékét, ha önmagammal, a társaimmal és a heggyel harmóniában voltam és tisztességes erőfeszítést tettem.
Hogyan tudod megélni a szabadságot a hegyen, ahol alapvetően egy szűk mozgástérben, szigorú szabályok között kell létezned?
– Azt gondolom, hogy kétféle szabadságról beszélhetünk. Az egyik az, hogy hatással tudok lenni a külvilágra, meg tudom változtatni a körülményeimet. De van egy másik fajta szabadság is: hogy én magam szabad vagyok. Ez egy nagyon erős belső szabadság.
A hegyen is valahogy így vagyok szabad. A testem sutává, gyengévé válik, és minden területen korlátok közé vagyok szorítva, mégis ott élem meg a legnagyobb szabadságot, mert azzá válok, aki tényleg vagyok. Annál szabadabb nem lehetek, mint hogy nincs körülöttem valótlanság.
Mennyire érzed kiszolgáltatottnak magad expedíciózás közben?
– Rendkívül törékenynek érzem magam odafönt. Nem is örülök, amikor azt mondják, hogy meghódítottam a hegyet. Abban a magasságban éppen csak létezel. Ha nagyon fegyelmezett vagy és szigorú önmagaddal, és a hegy is megengedi, akkor vendégeskedhetsz ott egy nagyon rövid ideig. Utána pedig le kell vinned, amit tanultál, és vissza kell térned az élők világába. Csúcstámadás előtt egy-két nappal le szoktam menni az alaptábor alá, ahol sokkal dúsabb a levegő, és élettelibb a világ. Itt megmutatom magamnak, hogy milyen az élők világa: ide kell majd visszajönnöm, ha megérdemlem. Aztán felmegyek, és kőkeményen odateszem magam a csúcstámadás során, de közben ott motoszkál az agyamban, hogy hova fogok majd visszatérni.
Mit hozol vissza magaddal?
– Jó lenne, ha valamit le tudnék hozni odafentről, mert erősen a függőségre emlékeztetne a viselkedésem, hogyha csak ott érezném magam jól, és idelent már nem. Amikor sikerül lehozni az odafönt talált értékeket, akkor pregnánsabban, élesebben tudok fogalmazni, határozottabban megmondom az embereknek, amit érzek vagy gondolok, ugyanakkor jobban oda tudok rájuk figyelni. Számomra fontos, hogy ez a kettő egyaránt jelen legyen.
Van hegymászó-álmod a következő évekre?
– Azt érzem a jövőnek, hogy a magyar alpinizmusban összegyűlt tudást, tapasztalatokat átvigyük a himalájai csúcsokra. Jelenleg is igyekszünk egy klasszikus, de magas színvonalú expedíciózást megvalósítani. Normál utakon mozgunk, de nem használunk oxigént és teherhordókat. A következő lépcső az lenne, hogy ha teljesítettük a tizennégy nyolcezrest, akkor technikásabb útvonalakon is próbáljuk megmászni azokat. Úgy gondolom, hogy talán ebből még ki tudom majd venni a részemet.
